Kárpátalja - Ungvár

Információk, érdekességek, hírek Kárpátaljáról és Ungvár városáról. Magyarok Kárpátalján. Objektív tények - szubjektív gondolatok

A kisebbségi magyar irodalom rendszerváltozás előtt és után

Share

Mezey László Miklós

A kisebbségi magyar irodalom rendszerváltozás előtt és után

Kiindulópontunk lehet az a tétel, hogy az irodalom kollektív vétetésű és közösségi jelentőségű szellemi teljesítmény. Több okból is állíthatjuk ezt.
– Először azért, mert a nemzeti irodalom egy közösség történelmi helyzetében keletkezik; Közép-Európában a világi irodalom a polgárosodás kezdetével, a humanizmussal és a reneszánsszal jelenik meg.
– Másodszor azért is mondhatjuk ezt, mert éppen a magyar irodalom példája mutatja, hogy a kisebbségi irodalom is egy népközösség, egy nemzetrész adott történelmi szituációjában jön létre. Mint jól tudjuk, a Kárpát-medence kisebbségi magyar irodalmai a történelem kényszere által keletkeztek, nagyhatalmi döntés folytán, filizáció útján. A nemzeti irodalom születésével ellentétben ez nem természetes úton ment végbe, hanem a csak Mohácshoz hasonlítható tragédia következményeként. Ilyenformán még pregnánsabban érzékelhető irodalom és közösség összetartozása.
– Harmadszor az irodalom nyelve és a közösség anyanyelvének azonossága igazolja irodalom és nemzet(iség) legszorosabb összetartozását; főként, ha nem csak úgy tekintünk a nyelvre, mint a kommunikáció eszközére, de úgy is, mint egy közösség tudattartalmainak, hagyományainak, közös szellemi „kódjainak” hordozójára.
– Végül, de nem utolsó sorban az irodalom közösségi funkciója, hivatása is bizonyság arra, milyen széttéphetetlen szálak fűzik össze a kettőt; hiszen éppen a magyar kisebbség irodalmai mutattak szép példákat a kollektív hivatás teljesítésére, a megmaradás szolgálatára, Erdélyben a transzszilvanizmussal, Felvidéken a vox humana vagy a kisebbségi messianizmus hirdetésével.
Folytathatnám irodalom és nemzet, nemzeti kisebbség összetartozása mellett szóló érvelés folytatását, ehelyett – akár az indító gondolat összegzése gyanánt – inkább idéznék az előttem szóló Pomogáts Béla egy nem túl rég megjelent írásából: „irodalmunk egyszerre ’tükre és mintája’ a nemzet életének: ’tükör’, mely híven mutatja a magyarság történetét, akár a nemzeti tudat mélyebb övezeteiben végbemenő változásokat, és ’minta’, amely vonzó és elismert értékeket állít a nemzet elé.” (Magyar szárnyvonalak, Bp. 1999. Present Kiadó)
Mármost a kérdés az, hogy ez a fontos „tükör és minta” hivatást az utóbbi évtized gyökeresen megváltozott körülményei közepette miként képes teljesíteni a határon túli magyar irodalom? Arról szeretnék röviden szólni, hogy mi változott és mi maradt állandónak a rendszerváltozás előtti és utáni korban a magyar kisebbségek irodalmi életében?
Mindenekelőtt a rendszerváltozás előtti kor, a totalitárius állam időszaka országosan centralizált kulturális életet és intézményrendszert tartott fönn, minden helyi intézmény, kiadó, szerkesztőség egy nagy, állami szervezet része, fiókja volt, ennek megfelelően központi igazgatás, irányítás alatt állt. Ez örvendetes módon megszűnt, immár nem léteznek a nagy trösztszerű képződmények, létrejöttek a helyi, regionális és autonóm jellegű kulturális szervezetek. Ez persze a fenntartásban is nagyon komoly változásokat hozott.
A rendszerváltozás előtt a központi kormányzás, és az ennek megfelelő ideológiai irányítás, a cenzurális szigor, a tiltás-tűrés-támogatás országonként eltérő fegyelmező hatása volt jellemző. Ugyanakkor valamilyen – legtöbbször minimális – mértékben biztosított volt a nemzeti-kisebbségi kultúra létezésének anyagi alapja. Még egyszer mondom: legtöbbször éppen csak a fönntartásra elegendő pénzalapokat juttatott a kisebbségi kultúrára a központi hatalom, ám a rendszerváltozást követően olykor ez is megszűnt. A kultúra minden intézménye, az irodalom minden fóruma és szervezete a piac, a pénz szempontjainak rendelődött alá. Vagyis a központi irányítás szerepét a pénz – a különböző forrásokból jövő mecenatúra – vette át.
A rendszerváltozás előtt az irodalom szellemi vonatkozásban a totalitárius hatalom ideológiai diktatúrája alatt állt, legföljebb ilyen-olyan rejtekutakon próbált kibújni alóla. Olykor virágnyelven, máskor áthallásokkal érzékeltette az értő befogadókkal, a sorok között is olvasni tudó olvasókkal valódi mondandóját. Természetesen ez is megszűnt, ugyanakkor nagyon hamar megjelentek a határokon túl is azok a divatos irányzatok, filozófiai alapú iskolák, amelyek sok esetben szinte terrorizálják az irodalmat. Azokra a divatirányokra gondolok, amelyek kizárólagosnak, egyedül üdvözítően európainak és modernnek, posztmodernnek tüntetik föl magukat, és mindenkit legőgölnek, lemosolyognak – hogy ne mondjam, lemucsaiznak -, akik nem szegődnek engedelmes követőivé. Ezek az irányzatok pedig éppen közösségi jellegéről és hivatásáról akarják lebeszélni az irodalmat, mondván, hogy az irodalom nem más, mint valamiféle nyelvi konstrukció, illetve a magában levő alkotó önkifejezésének terméke.
Harmadsorban a rendszerváltozás előtt centralizált volt az irodalom intézményrendszere a kiadóktól a nyomdákon át a könyvterjesztésig, a személyi döntésektől a papírkiutaláson át a lapkiadásig. Ez is alapvetően megváltozott, hiszen minden üzleti alapra helyeződött; bárhol, bárki, bármikor alapíthat lapot, kiadót, könyvesboltot, nyomdát. Ennek dömpingje is volt 1989 után, hiszen sosem látott mennyiségben jelentek meg sajtótermékek, kis falvakban láttak napvilágot helyi lapok, gombamód szaporodtak a kiadók, nyíltak a könyvesboltok stb., amelyek nagy többségéről hamar bebizonyosodott életképtelenségük. A kereslet-kínálat, a piac vagy épp a mecenatúra, netán a tőkeerő – legalábbis úgy tűnik, jól – az utóbbi évekre beszabályozta ezt a könyv- és laptömeget.
E három tényező rendszerváltozás előtti és utáni helyzetének mérlegelése – nézetem szerint – felemás eredményt mutat. Hiszen mindenképp kedvező, hogy az egészségtelen országos centralizáció megszűnt és helyébe léphetett a regionális önszerveződés, az autonóm működés. Kedvező, hogy eltűnt az ideológiai szájzár és érvényesül a demokrácia próbájának tartott gondolat- és szólásszabadság. nemkülönben jó, hogy a tervutasításos intézményrendszert fölváltotta a piacgazdaság. Látszólag tehát elégedetteknek kellene lennünk. ugyanakkor valamennyien tudjuk, hogy az összkép korántsem egyöntetűen kedvező. Hiszen a regionális területen való működés következtében sok-sok irodalmi mű nem jut el széles olvasói rétegekhez. mindnyájan számos példát tudunk arra, hogy jelentős könyvek nem jutnak el határon túlról az anyaország terjesztő hálózatába; az meg egyenesen vágyálom, illuzórikus ábránd, hogy a felvidéki irodalom kapható legyen pl. Délvidéken vagy Kárpátalján, és megfordítva. Olykor még Erdélyen belül sem lehet mindenütt valamennyi romániai magyar könyvhöz, folyóirathoz hozzájutni. és ezen az állapoton belátható időn belül az informatika, a számítógépes hálózatok gyors fejlődése sem fog változtatni. De folytathatom a nem egészen egyértelmű helyzet fölvázolását, hiszen az ideológia preferálta irányzatok és a politika támogatta, tűrte és tiltotta ábrázolásmódok helyébe sok esetben a divat terrorja lépett, amely valamilyen ködös és életidegen gondolat jegyében beszélné le az irodalmat életbevágóan fontos hivatása gyakorlásáról. A pénz, a piac pedig korántsem ideális szabályozója a kultúrának, az irodalomnak –erről is sok-sok tapasztalata van valamennyiünknek. Szinte minden határon túli területen megjelentek a különböző tőkeerős vállalkozások, amelyek monopol helyzetbe jutnak a legtiszteletreméltóbb kis vállalkozásokkal szemben is, és – olykor összefogva a szellemi divatok teoretikusaival – egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy a kisebbségi literatúra betöltse eredeti, nemes hivatását, közösségi szerepét.
Mindezeknek a körülményeknek és föltételeknek a mérlegelése után azonban azt is mondhatjuk, hogy ugyan nagyon fontos dolgok ezek, csakhogy az irodalom minősége, kifejlettsége, esztétikuma, színvonala – vagyis hivatása minőségi betöltése – illetve szervezeti-működési föltételek között nincs direkt összefüggés. Az egyik kedvező vagy kedvezőtlen helyzetéből nem adódik automatikusan a másiké. Például a két világháború közötti korszakban Csehszlovákiában fejlett polgári demokrácia volt, amely kétségtelenül kedvezőbb föltételeket nyújtott az irodalom működéséhez, mint pl. a romániai királyi (balkáni) hatalom, mégsem állíthatjuk, hogy a felvidéki magyar irodalom nagyon az erdélyi előtt járt volna maradandó értékek teremtésében. Érdemes tehát átgondolnunk az intézményrendszertől, a politikai és hatalmi rendszertől független szempontokat is.
– Mivel az írók rendszerint nem főhivatású, szabadúszó alkotók, hanem valamilyen kenyérkereső foglalkozást kell űzniük, írói munkásságuk sokszor torzóban marad, egyenetlen színvonalú lesz, sokszor felemás értékek születnek egy-egy életművön belül is. Megfigyelhető a kisebbségi irodalomban – persze nem csak abban – a sok-sok folytatás nélkül maradó próbálkozás; a tiszteletre méltóan jó szándékú, ám a célhoz méltatlan színvonalú kísérletezés.
– A kisebbségi irodalom életében túl sok az irodalmon kívüli szempont, olyan, amely viszont nagyon is hatással van az irodalomra. Arra gondolok, hogy az irodalom a kisebbség életében szinte gyűjtője a tudatformáknak; magába kell foglalnia más szellemi-kulturális területek feladatait: pl. mintát kell adnia az értelmiségi gondolkodásra, anyanyelvi normaként kell mutatkoznia, szellemi-etikai inspiráló szerepe van, esetleg még ismeretterjesztő, nemzetnevelő, múlttudatosító feladatokat is el kell látnia, hogy csak a legfőbbeket említsem.
– Nem csak a tudatformák, más szellemi területek pótlására kell vállalkoznia, hanem még olykor hiányzó intézményeket is helyettesítenie kell; az irodalomnak egyenesen közéleti funkciókat is föl kell vállalnia, ami azt is jelenti, hogy nehéz kisebbségi körülmények között „tiszta irodalomról” beszélni, eléggé anakronisztikusan hat az elefántcsont toronyba zárkózó író ebben a közegben. Természetesen kockázatos is lehet a túlzásba vitt társadalmi, közügyi szerepvállalás – pl. abban az értelemben, ahogyan Balogh Edgár gondolta -, mert akkor az irodalom, a szépliteratúra publicisztikává válhat.
– A nehézségek és a veszélyek tudatosítása mellett érdemes fölhívni a figyelmet a kisebbségi irodalom helyzeti előnyeire is, mert hogy ilyenek is vannak. Mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy a kisebbségi társadalom – a más néppel való együttélés következtében – rendre demokratikusabb fölfogású, türelmesebb, toleránsabb társadalom; ugyanebből adódóan közelről ismer más kultúrákat, ami viszont az egyetemes értékek iránti vonzalmát is erősítheti; a kisebbség a maga helyzete okán valóságközelibb életszemléletű, nem zárkózhat el az emberi létezést közvetlenül érintő, egzisztenciális gondok elől, magyarán: a kisebbségi író szemléletében meghatározóak az „életes” – nota bene: közösségi! – vonások. Vagyis az író joggal érezheti, hogy egy nagyon is jól körülhatárolható közösséget képvisel, annak szószólója. Az író személyes léttapasztalata rendszerint nagyon közel áll a közösség sorstapasztalatához. Az irodalom pedig – léttapasztalataiból kiindulva – sajátos modelleket fogalmazhat meg az etikus létezésről, az emberi és közösségi felelősségről, végül is arról, hogy „minden magyar minden magyarért felel”. A kisebbségi író rendszerint elszántan keresi a magasabb rendű élet lehetőségét, a csakugyan európai életminőséget, a szónak etikai és nem föltétlenül materiális jelentésében. Csak kisebbségi író – nevezetesen Makkai Sándor – fogalmazhatta meg a Magunk revíziójában kifejtett tételt: hogy az államiságát vesztett magyarság erkölcsből, felelősségtudatból, demokráciatudatból építhet magának szellemi impériumot. Sok-sok példát lehetne fölhozni a kisebbségi írónak erre a fölfokozott, és mindenkor a közösség megmaradására vonatkozó céltudatosságára: említhetem Fábry Zoltán Nincs elveszett poszt című, szellemi végrendelet-számba menő írását. Győry Dezső kisebbségi géniuszát, Tamási Áron nem egy gondolatát. Így keletkezik azután a kisebbségi értelmiség sokszor messianisztikus küldetéstudata, váteszi hivatásérzete, amelyet Németh László foglalt össze legtömörebben, a „kis nép – elit nép” formulában.
– Szólni kell az eszmei kérdések mellett bizonyos formai, poétikai jelenségekről, sajátosságokról is. Az elemi tolerancia igényéből adódóan a kisebbségi irodalom jól tűri a kísérletező kedvet, az avantgárd törekvéseket, miközben olyan szellemi ereje van, hogy az újító hajlamú költők is előbb-utóbb „visszaklasszicizálódnak”, a tradicionálisabb alakzatokban, beszédmódokban találják meg mondandójuk legadekvátabb kifejezési formáit. Bizonyosan nem véletlen, hogy az újító, az egész erdélyi magyar lírát felfrissítő, első Forrás-nemzedék után a második nemzedék visszatalált az erdélyi líra közösségi hagyományaihoz; nem véletlen, hogy a későbbi nemzedékek tagjai (Markó Béláék pl.) szintúgy a klasszikus formák felé kanyarodtak vissza, meglehetősen avantgárd kezdésük után. És általában megfigyelhető, hogy a kisebbségi irodalomban az extravagancia uralma, divatja rendszerint eléggé rövid korszak. Az élettapasztalatok, a kisebbségi létből adódó fölismerések előbb-utóbb visszakényszerítik a költőket és írókat a valóságközelibb, a valóságot hívebben tükröző ábrázolásmódokhoz, ráébresztik őket a közösségi felelősségvállalás kikerülhetetlenségére. Drámaian komoly tanulságokkal szolgált pl. a délszláv háború, és a nyomában járó nemzeti gyűlölködés, a közvetlen életveszély és egzisztencia-vesztés az Új Symposion neoavantgárdjai számára. Elmondhatjuk tehát: a kisebbségi sors kényszere és e kényszer belső átélése, megtapasztalása rendre fölerősíti az alkotó eleme felelősségtudatát, az élet komolyságának állandó szem előtt tartására késztetett, miközben pedig az író élettapasztalatai, fölismerései sokszor végzetesen abszurdak (gondoljunk csak Páskándi Géza vagy Sigmond István prózáira). Ennek megfelelően a kisebbségi irodalom hangja is jellemzően inkább komoly, sőt komor és ritkaságszámba megy a könnyed, mondén derű, az irónia, a humor, jellemzően inkább a szatírával, maró gúnnyal találkozhatunk.
A kisebbségi (magyar irodalom rendszerfüggő és rendszerfüggetlen tényezőinek e meglehetősen vázlatos áttekintése után arra kellene választ adni, hogy mi lehet, mi lesz továbbélésének záloga. Európai színvonalú, a világirodalomban is számottevő, jelentős értékek persze eddig is születtek a kisebbségi irodalmakban, főként az erdélyiben, de – nézetem szerint – az életminőség európaivá válása segítheti hozzá a kisebbségi kultúrákat, irodalmakat, hogy a nagy nemzetekével legalább megközelítően azonos helyzetben, körülmények között alkothassanak. Akkor lesznek egyenlőek az esélyeik, hogy ha majd a nemzetiségi író körülpillant szülőföldjén, akkor az otthonosság biztonságérzetével tekinthet messzibb tájak, a nagyvilág felé. Voltaképp ennek lehetőségét – de csak a lehetőségét! – teremtette meg a rendszerváltozás. A közösségi vétetésű kisebbségi irodalom előtt ez a történelmi szituáció villantotta föl a nemzeti irodalmakkal való egyenrangúság kialakulásának esélyét. Illetve majd a sokat emlegetett európai integráció növelheti tovább az esélyek egyenlőségének kialakulását. Duba Gyulával értek egyet, aki jó néhány évvel ezelőtt azt mondta egy interjúban: „A nemzetiségi író mögött kevés ember áll, kis népközösség, de annak léte is egyetemes összefüggések része. Ezért csak az általános érvényű helyi értékeknek van igazán létjoga. Népünknek írunk, de a világhoz szólunk…”
Addig is azonban, amíg bekövetkezik ez az állapot, az értéket teremtő és értéket hordozó – a kisebbségen belül is kisebbségben levő, közösségben gondolkodó, felelősségtudó, a létezés etikáját soha szem elől nem tévesztő, a jövőt tudatosan formálni akaró – írókra és olvasókra számíthatunk. A kisebbségi társadalmon belüli, értelmiségi ambíciójú minoritás jelent garanciát arra nézve, hogy van és lesz jövője a kisebbségi magyar irodalomnak. Tudjuk, hogy a kisebbségi sors kényszere a legjobbakat mindig nagy tettekre sarkallta; gondoljunk itt arra, hogy a fasiszta szlovák államban maroknyi magyar tollforgató (a Rezsők irodalma!) teremtett humanista elkötelezettségű, európai nézőpontú, egyetemes emberi felelősségű irodalmat, illetve szellemi életet. A kisebbségi értelmiség legjobbjai a helyzeti hátrányt mindig képesek voltak előnnyé gyúrni. Annak felelősségére ráébreszteni, kortársakat és utókort, amiről Tamás Áron így írt 1930-ban: „Az a hitem, hogy ennek a szétszaggatott magyar nemzetnek nem az a magyar író az ideálja, aki csak magyarul ír, hanem az, aki magyarból és magyarnak ír.”
A rendszerváltozás ténye csak elindítója lett valaminek, nem automatikusan végbemenő „emeltyűje” mondott alkotók és befogadók vihetik végig, ők válthatják valóra a történelmi lehetőséggel megvalósíthatóvá lett régi álmokat.


Megjelent: Árgus, 2002/5-6

a lap archívuma jelenleg elérhetetlen az interneten

Share

Kárpátalja ma Ukrajna része, dél-nyugati megyéje. Területe 12 777 km2. Összlakossága 1.254.000 fő. Székhelye Ungvár városa. A kárpátaljai magyarok száma 2001-ben 150 ezer, 2011-ben kb. 140 ezer fő. Gyakran használt névváltozatok: Kárpát-Ukrajna, Kárpátontúli terület, Zakarpattye, Ruszinszkó, Podkarpatszka Rusz. Észak-keleti Felvidél, Felső Tiszahát. Szószedet: magyar történelem, magyar nyelv, néprajz, földrajz, időzóna, városok: Ungvár, Beregszász, Munkács, Huszt. Hoverla, Szineviri tó. Műemlék: Verecke - honfoglalási emlékmű. Munkácsi vár, ungvári vár, huszti vár, magyar lakosság száma, észak-keleti Kárpátok, erdős Kárpátok, Tisza, Ung vármegye, Bereg, Ugocsa, Tiszahát - infó, információ, adatok, kárpátalja online hírek, érdekességek, információk, népesség, városok és falvak Kárpátalján. Autonómia-törekvés, magyar intézményrendszer, oktatás, nyelvjárás.

Kárpátalja © 2016 Frontier Theme