Kárpátalja - Ungvár

Információk, érdekességek, hírek Kárpátaljáról és Ungvár városáról. Magyarok Kárpátalján. Objektív tények - szubjektív gondolatok

Ál-konzervativizmus a költészetben?

Share

Széles Klára

Ál-konzervativizmus a költészetben?

– A „vallás és Isten-élmény”, „történelem, mint metafora”
elválaszthatatlansága Lászlóffy Aladár költészetében –
1

Nem tudom, volt-e már békésebb és botrányosabb költői pálya, mint Lászlóffy Aladáré? Indulásakor (1956) az ő versei voltak a fő-botránykövek. (Pedig akadt megfelelő merész kortárs-író: az egész úgynevezett „első Forrás-nemzedék”.) Az ő első, nyomtatásban megjelent verse2 alapján nyerte el a fiatal gárda a „borzas” jelzőt – persze, főként átvitt értelemben3 – A kiváló író-nemzedéktárs: Szilágyi István idézi fel érzékletesen a korabeli fogadtatások különbözéseit, Lászlóffy Aladár verseinek szerepét. Szilágyi Domokos pályáját felidézve emlékezik vissza így: „Sokkal több baja volt az elődöknek Lászlóffy Aladárral, akire jellemző volt egy borzas, neoavantgárd megáradás. Ilyen soroktól például, hogy ’És tapsolt az ideges ipszilon’,4 Székely Jánostól Márki Zoltánig sokan kétségbe estek.”5 A példa jellemző. A fiatal Lászlóffy Aladár felháborodást keltett formabontásaival, – a megszokott verselési formák hetyke felrúgásáva-, egyidejűleg újrateremtésével.
Miként lehetséges, hogy ugyanez a költő napjainkban, éppen az utóbbi időszakban, utóbb megjelent verseiben, köteteiben, éppen e jelenség ellenkezőjét teremti meg? Mintha a tüntető „formátlanságot” mára a nem kevésbé kirívó „formásság” váltaná fel?6 Nem egyszer hallottam dohogó szerkesztőtől: négysoros, rímes strófák, hangsúlyos verselés? Mi ez? Csengő-bongó gyermekvers?
Hozzátehetnénk: ma, a posztmodern korában? S csak és főleg a verselést illeti ez a fajta költői gyakorlat? Amennyire egyfajta makacs poétika, legalább annyira filozófia köntöse is mindez. Állásfoglalás. – De hát mi mellett? S főként: miért?
Elsőként joggal szúrhat szemet a mai, – főleg a mai tájékozottabb – olvasónak az, hogy – (mint hajdan a formabontás) ez a „formásság” ma szintén botrányos, láthatóan-láthatatlanul: kihívó. (Persze, amikor nyilvánvalóan nem fűzfapoéta klapanciáiról van szó.) Hiszen a tüntetően makacsul „hagyományos”, ritmikus versek hátországa, forrásvidéke, termőtalaja – az ugyancsak makacsul következetes erkölcsiség. Az a fajta morál és hűség, amely homlokegyenest ellentéte korunk egyik, talán világszerte legnagyobb port felverő gondolkodói irányzatainak. Például a „logocentrizmussal”, az európai metafizika alapelveivel élesen szembeszálló J. Derrida-féle filozófiának, pszichológiában Lacan nézeteinek. Az idézett irányok szerint – tudjuk – a „triád”, a „Szent család” háromszög (Apa-Fiu-Anya) „mágikus, ödipális alakzatként” szerepel. A fogalom-együttes, a szó, a kép hagyományos, mitikus, tiszteletet-átörökítő értelmeiben.
Lászlóffy Aladár újabb költészetében – mondhatnánk – kiáltó szóként változatlan középpontban áll a fent avultnak tekintett felfogás, – s például maga a „triád”. Ezen belül is kiemelt szerepét alakítja ki az inkriminált „hármas struktúrák”-nak. Egymástól aligha elválasztható, egyedi filozófiai és poétikai értelemben.
Mintha tűntetően vállalná azt a látszatot, hogy a mindenkori hagyomány őrzéséről van szó – saját művében. Őrzéséről, fennen hirdetéséről, eszmeileg, – költőileg.
Ez igaz. Lényegében. Ám a kép lényegesen összetettebb.

Anakronizmus?

Látszólag ez maga az önkéntes visszakanyarodás: a 20-21. századi irodalom, művészet világától – mintegy a 19. század szellemi légköréig, annak is a közepéig, azon belül is a hivatalos, tananyaggá merevedett „Isten – haza – család” hitvallásáig, gondolkodói és poétai kereteiig, netalán: korlátaiig. Tudatos anakronizmusról van szó?
Az kétségtelen, hogy – különösen az utóbbi Lászlóffy verses-kötetekben megtalálhatóak és domináns módon találhatóak meg az idézett „triád” elemei, összetevői, együttesei eszmeileg, formailag egyaránt. De hogyan? Érdemes közelebbről megnézni ezt a költői jelenséget. Felidézhetjük például a Bársonyok és Borgiák egyik emlékezetes, jellemző szonettjét7 a Hogy mindent könnyben, bűnben áztat címűt.8

Lemondanék a tanításról.
Talán elég, hogy értem én.
Fogadjam el a költőtárstól:
„nincsen remény, nincsen remény”…?

A világ kívül-belül lángol.
Az élet maga ez a szén.
Isten vagy értelem világol
végig. Mi volt a kezdetén?

Mert nyilván holmi tévedéstől
lett minden olyan, amilyen,
hogy végesvégig az egésztől

nincs elbűvölve senki sem:
teremtmény teremtőt hibáztat,
ki mindent könnyben, vérben áztat.

Hangütésnek is tekinthető, amely uralkodó marad. …ebben, illetve már az előző majd a következő kötetekben. Vallásos költészetről, istenes versekről van szó? Fohászokról? Könyörgésekről? Az idősödő költő jeremiádjairól? – Nem ok nélküli a gondolat. A jelenség mégis más, több ennél.
Itt a hit hangja, Istenhez-fordulás kétségbeesett kétségek fájdalmával, itt a megkérdőjelezett remény, – egyben Vörösmarty végső, hazát-féltő irtózatával – (s az irtózat reszkető kérdőre-vonásával); s itt, középen, mindaz, ami, aki „könnyben, vérben” ázik. Az ember, az emberek. S köztük elsőkként, akiket közelről ismerünk, szeretünk. (Például, akár: a család.)

Vers-triádok Lászlóffy Aladár-módra?

Hogy jelenik meg mindez az utóbbi évek költészetében? Olyan versfajtára hivatkozom, amely számomra (talán a költő számára is?) csak az idők során vált láthatóvá. Csak idővel bontakozott ki a jelenség, az, hogy akart-akaratlan „sorozat”-tá teljesedő versekkel találkozunk; speciális költői „műfaj-változatok” vonulata született (születik?) meg. Ezeket nevezem „hármas”-oknak. Említett, utóbbi kötetekben, folyóiratokban egyszer csak megjelennek, majd számuk, fajtáik változatossága, játékossága, virtuozitása növekszik.9
Többször maga a cím is tartalmazza a „hármas” megjelölést. (Hellén hármas; Olasz hármas; Magyar hármas; Levél-hármas; Opusz-hármas; Halál-hármas; Sziréna-hármas; Extra-hármas stb.). Máskor a „hármas” jelzés burkoltan, mégis nyilvánvalóan van jelen, többféle síkon, többféle változatban. Például képként, egyben jelképként. (Triptichon; Szárnyas oltár; Csíksomlyó). Sokszor pedig sem a cím, sem a tárgy, sem a képszerűség nem jelzi a „hármasság”-ot, viszont a költői forma variációiként jelen van. (Fasor a magasból; Vadász-szezon; – de lényegében például a Testőr-író is.) Kiemelkedőnek tekinthető a Nemzeti gyermekszoba, amely a maga 2×3 szonett sorozatában, ezek alcímeivel kétféle hagyományos hármasságot nevez meg: a háziáldást, (Hit-Remény-Szeretet); és a három királyok-at. (A szintén házra áldást hozó, szemöldökfára felírt kezdőbetűk királyait: Gáspár-Menyhért – Boldizsár-t.)
Ez utóbbi – például – külön felfigyeltethet arra, miért három? Milyen három? Miféle hármas, hármasok az/ok amelyekről szó van?
A felsorolt vers-példák okkal utalhatnak arra, hogy a költői „hármas”-oknál maga a 3-as szám többféleképpen is megjelenik, s mindig (kifejezetten vagy burkoltan) hangsúlyos módon megidézi a nemzetközi és hazai hagyomány, kultúra igen különböző területeit, vonatkozásait. (Néhányra emlékeztetve: 3 a jó tanács; 3 az igazság; 3 a tánc; – ezen belül ismerjük a 3 ugróst -; tudunk a 3 osztatú házról stb. Nem beszélve a népmesék, népdalok 3-asságairól, a 3 szerencsét próbáló testvérről; 3-as keresztútról etc. – akár hímzésben a 3-soros lapos öltésről. Messze vezetne, ám úgy vélem, nem indokolatlan eszmefuttatásokhoz, összevetésekhez, akár – a hármasszabály; s az aranymetszés (sokféle 3-asságainak) évezredes kultúrtörténeti érvényesüléseire.
Mindezeken belül kiemelésre érdemes mindaz, amelyre éppen a jelenlegi székesfehérvári tanácskozás meghirdetett két fő témaköre hívja fel a figyelmet. Adott esetben pedig arra, amelyet a két témakör sajátos költői találkozásaként neveznék meg. Vagyis, a Vallás és Isten-élmény illetve A történelem, mint metafora különös poétikai kereszteződése az, amit szeretnék középpontba állítani, – Lászlóffy Aladár költészete, utóbbi versei, – s ezeken belül is – a hármasok-nak nevezett versfajta kapcsán.
Miről is van szó? A már említett: Nemzeti gyermekszoba, a kiemelt, vers-szerkesztésben is feltűnően megmutatkozó: kétszeres, egymáshoz illesztett-illeszkedő hármas jó példa lehet. Már az alcímekben is, a házi áldás, majd a három királyok hármassága felhívhatja a figyelmet a hangsúlyozottan vallásos, biblikus, keresztény jellegre. S ugyan akkor, ezt a karaktert történelmi utalások, metaforák szövik át (jól láthatóan és láthatatlanul). A kettő egymástól aligha elválasztható.
Egyidejűleg mind a kétféle jellegen belül (külön és együtt egyaránt) sajátos, többrétegű paradoxonok változatai öltenek poétikai testet.
Például a vallásos, biblikus, keresztény vonatkozások egybeesnek, kereszteződnek archaikus, pogány bűvölések őrzött jegyeivel. Mint akár a háromkirály-járás népszokásánál – ez a megszenteltség; maga a szentelés mozzanata, rögződött jegyei – találkozik, egybeesik mágikus bűvölések, makacs néphiedelmek mozzanataival.10 Tárgy- és tényszerűen a vers-sorozatban nincs szó efféléről. Annál inkább megjelenik viszont a megadott témák és a megszólalás profán mivoltának diszkrepanciájában.11 S hogy ez mennyire nem véletlen, azt hasonló erőteljességgel mutathatják fel – más- és másféleképpen – a már felsorolásban szerepeltetett „hármasoltár”-versek. (Triptichon, Szárnyas oltár, Szentkép fatáblán; Csíksomlyó). Mind kifejezetten magára a szentélyre, az oltárra szegeződő figyelem költői változatai. Közvetlenül-közvetve magának a hitnek, a szentháromságnak jelképes/hagyományos felidézései. Mégis, – legnyilvánvalóbban talán éppen a Triptichon-ban – erőteljesen jelen van a profanizálás, netalán „szentségtörés” eretnek (pogány?) mozzanata, elemi alkotó-elve. A keresztrefeszített ártatlan, a kereszt, az oltár emelkedett, mennyei képe itt ilyen utcai, földbe, sárba-alacsonyodott módon kerül elénk – már első alcíme szerint: – Ahogy feküdt a járdán. S a folytatás, – a hármas első versének kezdete – tovább fokozza ezt a „lealacsonyítást”.

Egy kutya volt a járdán:
csak hevert ott és várt rám –
látványa volt a halva
rám fordított hatalma.

Önmagát azonosítja e képpel, sorssal, – s így érzi „…halva / feloldozó hatalmá”-t. A triptichon másik két darabja is hasonló: közlekedési lámpánál álldogálva, megalázások közt, – „mintha mégis a régi, /a végtelen, az égi / tükör tartana fogva.” S ez a „tükör” az, amelyikkel beszél a vers-hármas utolsó darabjában (Mit mondok a tükörnek). „Ránkférne úgy egy Isten, / hogy mindig csak segítsen, …/egy elütött kutyával / a karjaiban tartva / érjen a járda-partra, / tudja megmagyarázni ,/ hogy vérben, sárban ázni, / elhagyva, kifeküdve – / ez is az élet üdve,…”12.
Itt a történelem, az idő, amelyben élünk, – mintegy elejtett megjegyzésekben, jelzőkben bukkan fel. De ezek a jelzésszerű sorok, félmondatok, egyszerre pillanatnyiak s ugyanakkor e pillanatnyiságban világ-prognózis-szerűek. Közérzet, köztudat, – e világban, – s e hazában. „Csak állok itt e sarkon, / az aktatáskát tartom – / és kőbaltát, dorongot / vagy aknavetőt hordok, / netán követkabátot,/ mert felforgatni járok, / a bús hegedűtokban / csak gammapisztolyom van, / de máshol bombagyárunk – „- Mondhatnánk: kis világtörténelem harci eszközökben elbeszélve, összevonva. Az emberré-válástól az emberiség-kiírtásának – sajnos nem irreális veszedelméig. S ez utóbbi az, amelyben mi, most, éppen élünk. Akár például egy utcasarkon állva.13
A gondolatmenet akár túl egyszerűnek is látszhat? Evidencia? De az, amit és ahogyan sűrít egyedi költői birtok, a Lászlóffy Aladár-művek utánozhatatlan sajátja. Ez az a talaj, amelyből felfakad , a miniatűr történelmi diagnózis, akár egy sóhaj. Egyben mintegy fohászként fakad fel: „csak ne fájjon, ha csalnak, / tapassza be a számat, / csak ne öljön a bánat, / ha már mindennel ölnek – – -„). S mintegy közvetlen magán-vallomásként: „Ó mennyit éltem ebben / a sáros gyűlöletben, / e koszos vak közönyben, / hiába volt a könyvem, fölösleges a lelkem, / csak bénultan hevertem, / mint akit elütöttek / s a járdaszélre löktek”.
Önmetafora lenne az egész elütött kutya-élmény? Az egész, profán „szárnyas oltár”, a Triptichon-kompozíció? Az is. De csak a jelzett vallási – történelmi vonatkozásokkal együtt az. Az önvallomás szerves része mindhárom jelzett réteg. Vagy talán in kább úgy mondhatnánk: az önvallomás hármasságban lehet csupán teljes. S fordítva: a hármasság lényege az önvallomásnak ez a sajátos, igen szubjektív, s ugyanakkor a szubjektivitást is eszközként kezelő egyedi költői megoldása. (Amelynek poétikai genealógiája, semmi másban, csupán az életmű /s az élet!/ egészében, – illetve a művészi egyéniség kivédhetetlen sajátosságában rejlik.) A hármasság egyszerre a szentség és a megszentségtelenítés jegye, kifejeződése is. Költőileg, versképződésként különösképpen.
Miért állítottam, hogy ez a mélyen tragikus, világpusztulás terhétől súlyos történelmi közérzet – ön-ellentétével összefonódva, paradoxonszerűen jelenik meg? A keresztény-pogány egybeszövöttséghez hasonlóan, adott esetben a tragikum Chaplin-jellegű komikumával szembesülünk. Vígjátéki fordulatokat idézhet, (s feltehetőleg utal is ezekre) akár a „bús hegedűtokban” őrzött „gammapisztoly”; akárcsak az aktatáskában hordozható „kőbalta, dorong,””aknavető” avagy „követkabát”. Már maguk az asszociációk, – a vizuálisan egymás mellé állított, (állítható) tárgyak, trükkfilm-jellegű humort, – groteszk humort – hordoznak. Egyértelműt, mivel közvetlen követi mindezeket a „máshol bombagyárunk” – bombája. Egy jel, jelzés, amely nyilvánvalóan tény, s nem metafora. Nem differenciál, hanem néven nevez. Általános, állandó fegyverkezés közegében élünk. Ebből él, gazdagodik a köröttünk, s főleg: fölöttünk létező világ. – Kiszolgáltatottságunk, – akár a költő önhasonlatában, – az „elütött kutyá”-é. A történelmi tragikum – a történelmi groteszk-től elválaszthatatlan. S a humor: tragikus. A tragikum pedig eszerint mégcsak nem is lehet igazán siratnivaló, – hiszen benne rejlik a nevetséges minden eleme. Az elmúlás, a végső méltóságtól is megfosztott élőlény (kutya, kisember) megrendítő volta örökítődik meg, válik Triptichon tárgyává.

Vallás – történelem költői paradoxonai.
Egy példa: Extra-hármas

Miért és hogyan jelentkeznek mindezek az egymással összefonódások, – költői módon? Hogy válnak sajátosan töménnyé, – a Lászlóffy Aladár – teremtette poézisben?
Egy kiválasztott példával próbálom közelebb hozni a jelenséget. Az Extra-hármas című verssel.14
A három rész – három szonett. Ezeket csupán egy-egy csillag választja el. Mintha itt ez a hármasság közvetlenül a három kiemelt vezérfogalom, – eszmény hármassága lenne? Haza („E(me) …ország”; Család (otthon) („Ó hányszor ültünk lámpaoltva, árván, / és hinni, várni bíztatott anyánk!”); Isten . – mint transzcendens távlat: végtelen („A végtelenbe velem ért az ország – „). A szándékosan szimplifikáló rákérdezés nyilvánvalóvá teszi: a vers felépítése nem ez, nem ily módon áttetsző, nem így egyszerű.
Még megtévesztőnek is felfogható a pontos, – első rápillantásra, tipográfiailag is szembeötlő, – klasszikus-változatú, Petrarca-féle szonett-forma. (2×4 2×3 soros szakaszok együttese). Ez a forma szabatosságot, hagyomány-vállalást, folytatást sugall. Hiszen, maga a szonett a „vers egészét meghatározó, szigorúan kötött forma”. Ezen belül, a „klasszikus szonett” különösen „nyugodt, kiegyensúlyozott forma, ennek megfelelő tartalmi-érzelmi hangulata is.”15 Vajon ez jellemző erre, az adott kompozícióra?

(Haza?)

Az első szonett mintha erre utalna. Hiszen, kétségtelenül, itt a főszereplő, az „ország”, sorkezdő, ismétlődő, régies mutató névmásokkal hangsúlyozva: „E…….ország”. Ez, a mai.

E kifordítom-befordítom ország,
e torokra-forrt búcsúária.
E zápor előtt felgomolygó porszag,
e sárba döntött szobor-Mária.

Mi ez a jelző-zuhatag? Keserűségtől, pattanásig feszült, tehetetlen féltéstől felfűtött érzelem-áradat üledéke? Választékos, súlyos, átkok, szidalmak hordaléka? Ezt a négy sort jól jellemezheti egy-egy köznapi szólás: „elmondja mindennek” – (ezt az országot), – „nem talál szavakat”, – mindarra, ami feszíti. -Vagy: túl sok szót talál. Szól, mint apja megbotránkoztató viselkedésétől feldúlt fiú. Mint lelke mélyéig megrendült, vigasztalhatatlan szerelmes. Átokkal, szerelemmel, gyógyíthatatlan szerelmes átkával. Abban a menthetetlen lélektani állapotban, amikor az elnémulás és a gátakat felszakító kifakadás egyformán közeli.
Minden sor, egy-egy jelző, egy-egy megközelítési kísérlet arra, hogyan is nevezhető meg ez a haza, ez a föld ma – és történelme tudatában, – „méltóképpen”? Maga a méltóság, a tisztes volt, a tisztelésre, nagyrabecsülésre-méltóság az, ami a keserves kérdések, kétségek közepén forog. Olyan méltóságról beszél, amely a méltatlanságok mély szakadékába süllyedt. Az első szakasz négy sora: négy kép (jellemkép); négy hasonlat, négy metafora – az „ország”-ról. Az „ország”-ról, amely „kifordítom-befordítom”; amely „torokra-forrt” („búcsúária”); amely „zápor előtt felgomolygó porszag”); amely „sárba-döntött szobor-Mária”.
S a „jelzők”, hasonlatok, képek, metaforák mindegyike végtelen mezőkre nyit ablakot. Négy különbözőféle asszociáció-sorra, tájra, térre, idősikra, nézőpontra figyeltethet fel. S ez a négyféleség egyben hasonló: mind kettős, Janus-arcú.
A „kifordítom-befordítom” – jelleg már önmagában is, nemcsak a közismert népdalt idézheti, (a „…mégis bunda a bundát”) s magát a ruhadarabot, a bundát, subát, úgyis, mint a pásztorélet maradandó jelképét, mint torz reklám-ország-imázsok egyikét, turista-csalogató operett-díszletet. S ki- be-fordíthatóság, kétféleképpen használhatóság, kétféle szükségnek eleget tétel leleménye. Ez a „fregoli”-jelleg egyszerre lehet büszkélkedés jogos tárgya és szégyen forrása, – a kétszínűség, egyenesen a köpönyegforgatás jelképe. Akárcsak a „torokra-forrt búcsúária” – bizarr utalása. Az utóbbinál az opera ünnepélyessége kap különös fricskát. Egy műfaj, amelyben a halál különösen fölemelő fordulattá válik, válhat. A hős halála (többnyire) hattyúdalának alkalmát jelenti, a katarzis lehetőségét, a fénypontot. A mély fájdalom magasztossá lényegülését. De – ugyanezért – egy „búcsúáriát” mindig végigénekel egy énekes. Az áriának be kell fejeződnie. Meg kell előznie a halál pillanatát. Hiszen enélkül nem válhatna igazán fölemelővé, képletesen a halál fölébe kerekedővé. Ámde az az utolsó „ária”, amely még csak el sem hangozhat, amelyet hirtelen-váratlan megszakít, megszüntet a halál: meg van fosztva éppen ettől a lehetőségtől. Mintegy fonákja a hasonlatul felhozottnak. Paródiája? Kigúnyolása? – Mindenképpen, a „hős” (az ország) megfosztása legutolsó élet-üzenetének kiéneklésétől is. A nem „nagyszerű halál”. Itt a lehetséges „hattyúdal” olyan „dal” lehet csak, amely „torokra-forrt”. Egy ária, amely nem hallható. Egy dal, amelyet nem dalol(hat)tak el. (Ady). Eleven önellentmondás, – ennek megélt és legvalószínűbb jövőként megélhető esélye.

(Vallás?)

„E zápor előtt felgomolygó porszag”: többféle, talányos várakozást asszociálhat. Az elkövetkezhető „zápor” felfrissülést, erőt, megújulást is hozhat. Ám a(z eső utáni?) „sárba döntött szobor-Mária” kétségtelenül magasztos, szent jelkép megcsúfolása. („sárba-döntött” -, vagyis, nem véletlenül, vagy vihartól megrongáltan kerül, zuhan sárba ez a Mária-szobor, hanem úgy „döntött”-ék le, szándékkal. Netalán istentagadó indulattal.)
Holott, ez a Mária, ez a vallásos Mária-tisztelet, – éppen ebben az országban – nemcsak a vallásos áhítat szimbólumát képviseli, hanem a „Patróna” is, választott mennyei pártfogó. Magyarország választotta önmagát „Mária országának”, s ajánlotta magát az ő oltalmába. S ő az, akit „mindig is szolgáltak”? – Nyomban és váratlan fordulattal ellenpontozza mindezt a költő, adott vershelyzetben szarkazmusként is felfoghatóan. Ez a Patróna, kit mindig szolgáltak, – vajon nem inkább egy másik Mária? Például: a „vitam-et-sangvinem Terézia”. A nevezetes királynő, s a magyar nemesség nevezetes, – „gavalléros” – felajánlásának megidézésében az idegen érdekekért, önként vállalt vérhullatás jelenik meg. Nevezhetnénk ön- és nép-árulásnak. „Családias” is a felemlegetett jelenet: az osztrák-magyar Monarchia testvérségét vállaló. Szűzmária szobrának, fogalmának társítása Mária Teréziával, nőként, anyaként is lehetséges. Hiszen ezt követően elnyeri a haza, az („ország”) azokat az új neveket, amelyek mind a család hasonlatai, metaforái. („E hitves,” ez az „özvegy”.) Hitves, akitől…”váltak”; özvegy, aki tehetetlen nézi csak „hetedhatárba futó házanépét”, akinek „fiai” „szétszélednek”. Család mindez, de olyan, amely már nem nevezhető igazán „családnak”. Szétvált, szétszóródott hajdani együttes, amelynek léte nosztalgiaként létezik csupán.

(Család?)

Olyan vágyképe ez egy áhított együttlétnek, amilyennel a második szonett kezdetén találkozunk. („Ó hányszor ültünk lámpaoltva, árván,…. „). S folytatódik a kép, a meghitt családi otthon puritán jelképeinek sorával: „Tapasztott ház…tiszta”, „tűzifánk”, „udvarunk”. De a hajdan-voltság, a családiasság szétrombolt családdá válása véglegessé fokozódik. Az árvaság eleve a hiányt hordozza. Majd az anya helyett „mostohák”-ról hallunk, akik „csak vettek, adtak”. A hajdani becézett „úrfiból” „szolga, pária” lesz, esetleg: „betyár”. Semmibe vett eszköz, emberszámba sem vett vagyontárgy, kivégzésre ítélt gonosztevő. A táj is: „zsandárlelkű”. A legmelengetőbb közeg szertefoszlik, a legirgalmatlanabb ridegségnek adja át helyét. A bensőséges biztonságból kilátástalan idegenség kerekedik. A hazából, Hungáriából „itt körül: extra-Hungária”. Újabb, tovább-fokozott önellentmondásként: mintegy Hungária áll szemben a Hungáriával. (A önmagából kívül rekesztettekkel.) A „kezdetben nekünk se volt több hazánk”-ra a kényszerű „több haza” helyett a valójában „egy sincs” válaszol. (Egy igazi sincs – értelemben.)

(Isten – Haza – Család?
– A történelmi szövedék – poétikai változatban)

Haza, – amely önnön fonákja. Vallás, kegyelet – megcsúfolva. Család – csupán valaha-volt emlékek soraként. – Ilyen hát a kiemelt hármas kép?
A harmadik szonett mintha mindezt továbbvinné. A végletekig. „Kipusztulok a feladott mezőkön,” s a históriai előzmény, párhuzam sem hiányzik: „mert gót vagyok és dák és gepida,”. Most már egyes szám első személyben azonosul a kipusztulással fenyegetettekkel. Azonosul a hazai történelemmel, annak is talán legbaljóslatúbb alakjával: Dózsa Györggyel. Őt is a legelborzasztóbb szituációban idézi fel. Abban az iszonyatos helyzetben, amikor a tüzes trónon égve kiéheztetett alvezérei felfalják.
Nem váratlan ez a befejező rész. Hiszen a szándékkal külön kiemelt három verssíkot (haza – hit – család) átszeli, uralja a valamennyit átszövő történelem. A vers csillaggal elválasztott részei pontos, akár évszámmal jelölhető, meghatározott, valódi események fonalára is felfűzhetőek. (1741, – illetve az előfeltételt jelölő: 1723, a pragmatica sanctio; majd a levert szabadságharc után céltalanná vált szegénylegények betyárvilága, 1849; – végül a parasztfelkelés 1514). Mindezen belül is, a versszakok, sorok, szókapcso latok ugyancsak konkrét történelmi (néhol: irodalmi) jelenetekre utalnak, netalán többre is. A múlt valódi történéseiből, máskor szóbeli és írott hagyományaiból lehetnek közismertek, s ismét utalásokat hordozóak a versben felvillanó színhelyek, kifejezések.”rab cselédek, zsoldosok”; „lánglelkünk”; „betyárként egy zsandárlelkű tájon” stb.
Ebbe a história-megidéző vonulatba fonódik a gondolatmenet élére tűzött három eszmény. „Összefonódásról” beszélhetünk? Vagy inkább olyan értelemben juthat eszünkbe ez a metafora, ahogyan egy hajfonatnál, zsinórnál, – de még inkább, ahogyan egy pókfonálnál. Szállá szövődik, – de vajon szétszálazhatóak-e ezek az alkotó elemek? Aligha.
Nemcsak azért, mert mind önmagukban is histórikusak: kitéve avulásnak, változásnak, – eltűnésnek? A költő végig merészen dichotómikusan lát és láttat. Pátosz és irónia egyaránt, s szinte egyszerre s szinte azonos súllyal van jelen. A sorsdöntő alternativák olyanféle véglet-együttesekre emlékeztetnek, – voltaképp: profanizált antinómiákra – ,mint például az: lánglélek kell vagy tűzifa? („csak lánglelkünk legyen, ne tűzifánk”).
Mindezek együvétartozása, szerves és ellenállhatatlan (mintegy „vis maior”) együttlét. Az egy tőről fakadás talán legjobban a befejező szonettben tűnhet fel. Abban akár, hogy a költő sajátszemélyű megszólalása történelmi személyének éppen Dózsát választja ki. Haza – hit – és magánélet; haza és hazafi; pátosz – és nyers valóság: itt igazán találkozik. Találkozik, vagy szembesül? Egyesül, ég, – vagy megsemmisíti, kioltja egymást? – A neves történelmi szereplő és népe itt igazán „egy test – egy lélek”-ké lesz. A legbestiálisabb és a legmártirizáltabb értelemben. A haza hívő vezérének (vezéreinek) és népüknek örök eggyéválása, annak példázata ez? Vagy inkább az óhatatlan, elementáris meghasonlás, egymás ellen kijátszhatóság élőképe? Dózsa alvezérei „belétemették maguk egy tüzes télen.” – Hányértelmű ez a „beletemetés”? (Az ismét önellentmondó „tüzes tél” sokféleképpen idézheti fel a „lánglelket” éppúgy, mint a „tűzifát”.) Az ördögi kannibalizmus éppen végletességével emelkedik az emberáldozatok hosszú történelmi sorának már szakrális magasába. Mindegyiknél okkal kérdezhetünk, gondolhatunk a szó szerinti, anyagi érzékletes jelenlétre, éppúgy, mint az elvont értelmek sorára. Szemantikai, retorikai, hangulat-változási színezetek, asszociációk éppúgy kísérik, mint ahogyan valamennyinél a történelem során szüntelen váltakozó, eufórikus és cinikus értelmezések. (S mindkét jelző idézőjelbe kívánkozása, jelentés-vibrálása a vers szövegösszefüggései között.)
Az Extra-hármas sokrétűségének vezérfonala, kulcsa maga a megidézett történelmisége? – Egyik kulcsa (ha van ilyen), feltétlen valami efféle. De ha nekünk-szegezett kérdés-özön gyanánt éljük át, a költő részéről saját egyértelmű feleletét is megkapjuk. Olvashatjuk a három szonett-hármast akár magától a nemzeti kipusztulástól féltés elégiájaként, fohászként. Még inkább a hármas történelmi hűség vallomásaként. Jól tudva, ismerve a múlt iszonyait. Magára öltözve az egyik, – talán legelrettentőbb, legbestiálisabb, történelmi kudarc végső tehetetlenségre ítéltjének, elszenvedőjének szerepét, a tűzbe-temetettet és a temetőét, – mégis a fel-nem-adás nevében szól.
Ekként szólal meg végül így:

Fáznak szoborcsoportunk szélei.
Hogy arányait végül mégis lássák,
nem ajánlom fel önként pusztulását.
16

S ennek a „fel-nem-ajánlás”-nak a jegyében teremtődött meg az egész költészetére jellemző történelmi sokértelműség (sokszor látszólagos egyszerűség burkolatában); s a kiemelt „hármas” versfajta is.

 

Jegyzetek

1 Előadásként hangzott el Székesfehérváron A határon túli magyar irodalom hete alkalmából. (2002. szeptember 23-27.)
2 Ítélet c. vers, megjelent 1956-ban, Utunk. Április 27 péntek, 5 l.
3 A legelső kritikai visszhang szerzőjétől: Földes Lászlótól származik. (Vö. adott vers elemzése, – majd saját nagy tanulmánya Utunk, 1956 május 25 péntek 2 l.; illetve Korunk, 1967. / 2 sz. 214-222.) Később más recenzensek is átvették a jelzőt.) Vö. Az „első Forrás-nemzedék” – egy jellegzetes képviselőjük indulása (Lászlóffy Aladár pályakezdéséről, 1956) Árgus, 2002/7/ 61-69.
4 Vö. idézett címet viselő vers. In: A következő ütközet, 1979; …hogy kitudódjék a világ, – Válogatott versek – Bp. 1980. 210.
5 Ld. Vissza a forrásokhoz, – nemzedékvallató – Kolozsvár, 2001. Polis Könyvkiadó, Szerk.: Balázs Imre József. 57 l.
6 Persze, volt már bőven efféle váltás – az életkor, a pálya előrehaladása során – az irodalomtörténetben. (Ld. Kassák stb.) de ez másféle értelmű, jellegű és jellemű.
7 Ebben az összefüggésben nem érdektelen az, hogy maga a szonettforma is sajátságos „3-as” felépítettségű költői alakzat. Napjainkban feltűnően gyakori. Jeles költők sorának jelent meg külön szonett-kötete; sajátságos szonett-formája Somlyó Györgytől Bertók Lászlótól Tandori Dezsőig s másokig. Kritikusok, irodalomtörténészek felfigyeltek, tanulmányokat írtak a kérdésről. E sorok írója 1991-ben. (Szonett-alakú lélegzetvétel, Tiszatáj, 1991/3.) Az Alföld c. folyóirat 1992-ben nagy visszhangot kiváltó költői játékot kezdeményezett: egy József Attila szonett-sor beépítésével létrehozott szonettre. (1992/4.). Később Szigeti Lajos Sándor két, egymáshoz kapcsolódó, kitűnő tanulmánnyal folytatta a költői játék, s a szonett-forma nyomán fakadt gondolatsorok kifejtését. („A dallam nem változtat a szövegén”(?!); „ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres” – Új Dunatáj, 2001/3.; Korunk, 2001/7. – Mindkettő megtalálható A virrasztó költő c. kötetében. Szeged, 2002. 223-247.) E legutóbb említett tanulmányban kitér a fent idézett Lászlóffy Aladár-szonettre is. Meggyőző okfejtéssel emeli ki – közös, egyedi motívum kapcsán („szén”) – egy korábbi Lászlóffy-vershez kötődését (Iszonyú lassan… – szintén szonett! – ) s mindkettő elemi, – intertextuálisnak tekinthető – kapcsolatát a József Attila életműhöz. Pontosabban: életmű és életmű szerves rokonságáról van szó, akart-akaratlan módon. Mindez utalhat a vers belső összefüggéseinek, s formájának mély gyökérzetére. Túl az itt csak futólag jelzetteken.
8 Bp. 2000. Kortárs Kiadó. 52. l.
9 A repülés a zuhanásban c. kötetben (Bp. 1997. Litera Nova Kiadó.): Hellén hármas; Olasz hármas; Magyar hármas; Levé-lhármas; Opus-hármas; Halál-hármas, (I.h. 12; 13; 49-50; 118-119; 123-124; 138). De ide tartoznak ugyanebből a kötetből, a talán látszólag más-jellegű darabok. Olyanok, mint például a Fasor a magasból; Triptichon; Szárnyas oltár; Szentkép fatáblán; sőt: Vadász-szezon (I. h. 47-48; 57-58; 88; 101-102). A Bársonyok és Borgiák – ból pedig: a Sziréna-hármas; Extra-hármas; – a Nemzeti gyermekszoba (kétszeresen); de például a Testőr-író is. ( Idézett kötet: 68; 130; 109-113; 62) A később, folyóiratokban megjelentek közül csak néhány: Épületes hármas; (Kortárs, 1997/5.); Csíksomlyó (Kortárs, 1996/9.) stb.
10 Ld. víz és tömjén dögvész ellen; s hogy kotoljanak a tyúkok stb. Mindennek összemosódását jelzi az, hogy sokszor épp a plébános maga végzi el az efféle rontás elleni népi szertartásos mozzanatokat.
11 Adott vers esetében erről bővebben írtam: „Isten hol vég-, hol homokvárai” Kortárs, /2001/ 10. /108-120.
12 I.m. Kiemelések: Sz.K.
13 Ez, a „járda-part” máskor is szerepel inspiráló vershelyzetként a Lászlóffy Aladár-költészetben. A magánember történelmi kiszolgáltatottságának átélése köznapi pillanatképként; s ugyanakkor a história egészének megidézése villámfelvételként. Vö. Humanozaurusz In: Ledölési határidő, 1985. 70. Egy-egy rész ez utóbbi versből: „…Kijöttem, mint a gyík / a kőre – (váratnak) – melegedni. …/ Elértünk ide / hova? / épp ide értünk el, ahol én most / álldogálok a buszmegállóban./ …/ Ősgyík átmeneti kabátban, / két jégkorszak között, / két hivatal között, / két nem lehet között./…/Úgy halok ki, mintha / élni következnék.” (Kiemelés: Sz. K.)
14 In: Bársonyok és Borgiák, Bp. 2000. Kortárs Kiadó, 130-132.
15 Kecskés András – Szilágyi Péter – Szuromi Lajos: Kis magyar verstan, Bp. 1984. 63. Érdemes lenne a további verstani elemzést végigkövetni, ám ez messzire vezetne. Külön vizsgálatot, tanulmányt kíván. (Ld.: jambikusak-e a sorok? A rímelés miért is nem a szokott ölelkező fajta – abba – , hanem abab keresztrím, stb.).
16 I. h. Kiemelések: Sz. K.


Megjelent: Árgus, 2003/3-4

a lap archívuma jelenleg elérhetetlen az interneten

Share

Kárpátalja ma Ukrajna része, dél-nyugati megyéje. Területe 12 777 km2. Összlakossága 1.254.000 fő. Székhelye Ungvár városa. A kárpátaljai magyarok száma 2001-ben 150 ezer, 2011-ben kb. 140 ezer fő. Gyakran használt névváltozatok: Kárpát-Ukrajna, Kárpátontúli terület, Zakarpattye, Ruszinszkó, Podkarpatszka Rusz. Észak-keleti Felvidél, Felső Tiszahát. Szószedet: magyar történelem, magyar nyelv, néprajz, földrajz, időzóna, városok: Ungvár, Beregszász, Munkács, Huszt. Hoverla, Szineviri tó. Műemlék: Verecke - honfoglalási emlékmű. Munkácsi vár, ungvári vár, huszti vár, magyar lakosság száma, észak-keleti Kárpátok, erdős Kárpátok, Tisza, Ung vármegye, Bereg, Ugocsa, Tiszahát - infó, információ, adatok, kárpátalja online hírek, érdekességek, információk, népesség, városok és falvak Kárpátalján. Autonómia-törekvés, magyar intézményrendszer, oktatás, nyelvjárás.

Kárpátalja © 2016 Frontier Theme