Kárpátalja - Ungvár

Balla D. Károly portálja: objektív tények és szubjektív gondolatok Kárpátaljáról és Ungvár városáról. Magyarok Kárpátalján.

Magyarok Kárpátalján

A kárpátaljai magyarság

A magyarok lélekszáma Kárpátalján – Hány magyar él ma Kárpátalján?

Bár az utolsó népszámlálás 2001-ben volt, szakértők a közösség körében regisztrált tendenciák alapján (népszaporulat, migráció, asszimiláció) mindent összevetve arra a következtetésre jutottak, hogy a kárpátaljai magyarság lélekszáma egy évtized alatt mintegy tízezer fővel csökkent. Tehát

  • 2001-ben a népszámlálási adatok szerint 151,5 ezer magyar élt Kárpátalján,
  • ez a szám a 2011-ban kb. 141 ezerre volt tehető
  • 2012-13-ban a kárpátaljai magyarság száma  140 ezer körüli lehetett.

2014-ben súlyos katonai konfliktus alakult ki Ukrajna és Oroszország között. A háborús fenyegetettség és a megélhetési lehetőségek drasztikus romlása (az ukrán fizetőeszköz valutaértéke harmadára csökkent, miközben a fizetések nem emelkedtek, a gáz lakossági ára viszont hétszeresére nőtt 2016-ra) kárpátaljai magyar családok sokaságát késztették végleges áttelepülésre, míg a hadköteles férfiak főleg a mozgósítások és sorozások elől menekülve költöztek ideiglenesen vagy véglegesen külföldre (mindenekelőtt természetesen Magyarországra; legtöbbjüket idővel családjuk is követi). Az áttelepülési hullám azért is ölthetett igen jelentős mértéket, mert a magyar állampolgárság megszerzése a kárpátaljai magyarok számára 2010-től a gyorsított honosítási eljárás keretében vált lehetségessé, így a bizonytalan ukrajnai helyzet miatt távozni kívánók számára a könnyen megszerzett magyar állampolgárság birtokában az áttelepülés a zökkenőmentessé válhatott. Azok száma is jelentős, akik az itteni megélhetés lehetetlenségei miatt munkát vállalva távoztak Kárpátaljáról: bár ez nem jár automatikusan végleges áttelepüléssel, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a munkavállalók jelentős része többé nem tér úgy vissza, hogy továbbra is életvitelszerűen éljen Ukrajnában. És akkor a Magyarországon tanulmányaikat folytató magyar diákokról még nem is beszéltünk…

A kárpátaljai magyarság száma 2016-ban (e cikk keletkezési ideje) a fenti folyamatok miatt, nehezen megbecsülhető. Félő, hogy a ténylegesen itt élő és magukat magyarnak vallók száma már nem sokkal múlhatja felül a 100 ezret.


Frissítés:

  • becslések szerint 2019-ben ténylegesen már 100 ezernél kevesebb magyar él Kárpátalján, bár „papíron” ez a szám még a lélektani határ fölött lehet.

Magyarok Kárpátalján

– történelmi áttekintés, vázlat –

Kárpátalja lakosai a 20. században, anélkül, hogy szülőföldjüket elhagyták volna, a politikai határváltozások következtében öt különböző állam polgárai voltak:

  • 1) az Osztrák-Magyar Monarchia;
  • 2) ennek felbomlása után a versailles-i békeszerződések következtében Csehszlovákia;
  • 3) a II. világháború alatt Magyarország;
  • 4) a párizsi békét követően a Szovjetunió;
  • 5) 1991 után pedig Ukrajna állampolgárai lettek.

A leghitelesebbnek számító források tanúsága és hiteles, valóban tudományos értékeléseik szerint a mai Kárpátalja területe a Magyar Királyság létrejötte előtt szervesen nem tartozott semmilyen államalakulathoz. Tudni kell azonban, hogy a szláv (újabban kifejezetten ukrán) kontinuitást bizonygató egyes kutatók állításai szerint a vidék a Kijevi Rusz befolyási övezete volt a magyarok bejövetelekor, mások Anonymusra támaszkodó véleménye szerint a Nagy-Morva Birodalom részét képezte, a betörő magyarok az itt élő szláv népcsoportot leigázva foglaltak területeket s alapítottak országot. Létezik továbbá a középkorban itt élt szlávok és a mai ukránok (más nézet szerint: ruszinok, ruténok) közötti származási azonosságot feltételező vélekedés is. A szovjet érában erre alapozták az ősi szláv földek ún. újraegyesítésének ideológiáját. E nézetek tudományos tarthatatlanságát számos esetben meggyőzően igazolták régészeti, antropológiai, néprajzi, etimológiai, nyelvtörténeti, zenetörténeti stb. adatokra támaszkodó publikációk, de a Kárpátalja történelmét ismertető újabb ukrán források mégis a sokszor cáfolt szemléletet követik. Ez most az ukrán nacionalizmus térnyerésével újra felerősödött. Ad absurdum az is megtörténik, hogy az ukránok magukat tekintik a Felső-Tiszahát őslakosainak, és a magyarokat nevezik betelepülő idegeneknek.

A magyarok ősei részben az általánosan ismert és a legtöbbek által elfogadott hagyomány, részben a sokáig egyedül hitelesnek számító kutatások szerint a Vereckei-hágón keresztül érkeztek a Kárpát-medencébe a IX. század végén (kb. 985-986). Ez tekintjük tradicionálisan a magyar honfoglalásnak, habár számos újabb kutatás lényegi kételyeket vet fel ezzel kapcsolatban, kezdve azzal, hogy egyes magyar törzsek már sokkal korábban ide érkeztek (pl. a kettős honfoglalás elmélete), s folytatva azon, hogy a Vereckénél átkelők talán nem is magyar népcsoportok, hanem török főurak, vezérek és harcosaik voltak, akik aztán a már itt élő népességhez asszimilálódtak.

Az általánosan elfogadott ismeretek alapján a bejövetelt követően főként az ország középső vidékét kezdték benépesíteni a honfoglalók, de a Kárpátok alján szervezett Ung vármegye a dokumentumok szerint már egyike volt az István király által alapított közigazgatási egységeknek. Ám az ország észak-keleti perifériáján elterülő vidék ekkor még igen gyéren lakott gyepűvidék volt, maga Ungvár is leginkább csak Ungvár várát jelentette. Később az Árpád-házi királyok a vidéket a Halics (Galícia) elleni hadjáratok fölvonulási területként használták, de közben az itt letelepedők száma lassú növekedésnek indult.

A huzatosnak bizonyuló Vereckei szoroson át azonban nemcsak elődeink jöttek be, itt törtek be Magyarországra 1241-ben a tatárok is, így elsőként ez a vidék és lakossága esett a hódítók áldozatául: ez szinte teljes elnéptelenedéssel járt. A második honalapítónak tartott IV. Béla újjáépítő tevékenysége nyomán külföldi telepeseket is hívott be ide. A források tanúsága szerint a XIII. és a XIV. század folyamán megkezdődött az itteni sókészletek föltárása, ez időben egybeesett a hágón túli szláv lakosság, a ruténok (ruszinok) betelepülésével.

A XVI-XVII. században, amikor Magyarország a török hódoltság idején három részre szakadt, a mai Kárpátalja területén lévő megyék nagyrészt az Erdélyi Fejedelemség alá kerültek.

Sokak szerint a XVII-XVIII. század fordulója Kárpátalja történetének talán legdicsőbb és a múlt homályából leginkább felfénylő korszaka. 1686 és 1688 között Zrínyi Ilona két éven át védelmezte Munkács várát, majd 1703-ban az újlaki és tarpai zászlóbontással lényegében itt kezdődött a Rákóczi-féle szabadságharc is, hogy aztán 1711-re, erejét vesztve erre a területre szoruljon vissza. Kárpátalja lényegében a szabadságharc teljes időszakában a felkelők kezén maradt. Sokan ennek tulajdonítják az itt élőknek a mindenkori hatalommal szembeni elutasító (vagy olykor inkább csak közömbös) magatartását.

A XVIII. és XIX. század során alakult ki Kárpátalja sokszínű etnikai, nyelvi és vallási arculata, amely mai napig jellemzi ezt a régiót, bár a lakossági arányok az elmúlt száz év során jelentősen megváltoztak – és sajnos nem a magyarok javára. A magyarság létszámának százalékos aránya folyamatosan csökken (az ezredfordulón 12 % volt Kárpátalján belül, 2016-ra ez valószínűleg 10 % alá csökkent), ennek legfőbb okai:

  • stagnáló vagy negatív népszaporulat (városokban inkább negatív)
  • kivándorlás (1990 óta főleg a fiatalok hagyják el nagy számban a vidéket, a célország elsősorban Magyarország)
  • nem magyar lakosság betelepülése Kárpátaljára, ezen belül főleg a nagyobb városokba (ma nincs magyar többségű város Kárpátalján, néhány éve Beregszász is elvesztette ezt az egyedülállóságát; Ungvár magyar lakosainak a száma például a 8 %-ot sem éri el)
  • asszimiláció – sem az eloroszosodás korábban, sem az elukránosodás napjainkban nem csökkenti számottevően a magát magyarnak és magyar anyanyelvűnek vallók számát, ám a fenti faktorokkal együttesen hatva mégis hozzájárul az etnikai arányok folyamatos romlásához
  • 2014-től: a háborús fenyegetettség és a megélhetés lehetetlensége miatti felgyorsult kivándorlás

Az első fennmaradt, 1880. évi népszámlálási adatok szerint Kárpátalja 400 ezer lakosának kb. a negyede vallotta magát magyarnak, közel 60 %-a pedig ruténnak (ruszinnak). A maradék 15 %-ot románok, németek és zsidók tették ki.

A kárpátaljai magyarok többsége már ekkor is egy tömbben, az Alföldnek nagyjából a Tisza vonalát követő részén élt. A hegyvidéken magyarok csak szórványosan laktak, mint ahogy az alföldi területeken a ruszinok sem éltek jelentős számban.

1910-ben a nagyobb városokban is többségben voltak a magyarok: Munkácson 59 %-ot, Ungváron 73 %-ot és Beregszászban 96 %-ot tett ki a magyarok lékelszáma.

Magyar szemszögből nézve Kárpátalja történeti kontinuitása a középkortól kezdve a huszadik század elejéig, azaz mintegy ezer esztendő keresztól egységes volt, ez a folyamatosság csak az I. világháborút követően szakadt meg.

Ekkor, 1918 őszén a háborúvesztés és a történelmi Magyarország fölbomlásakor Kárpátalja a más nemzetiségű lakossággal rendelkező területegységek közül azon kevesek közé tartozott, amely nem kívánt elszakadni Magyarországtól. 1918 decemberében hirdették ki Budapesten azt a törvényt, amely rendelkezett a ruszinok és Kárpátalja – vagyis Ung, Máramaros, Bereg és Ugocsa vármegyék – széleskörű autonómiájáról. A terület egészen 1919 májusáig magyar fennhatóság alatt állt, vagyis 33 napon át még a március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság is hatalmat gyakorolt a vidéken. Végül 1919 májusára a csehszlovák hadsereg megszállta a régió nagy részét, így a terület az akkor alakuló Csehszlovák Köztársaság része lett.

1919 szeptemberében a Saint-Germain-i, illetve 1920 júniusában a trianoni békeszerződés véglegesítette Kárpátalja státusát Csehszlovákián belül. A szerződés értelmében Kárpátalja 12 656 km2-nyii területe került az új államalakulathoz. Ennek neve lett Podkarpatska Rus, amelyet a továbbiakban nagyrészt a Csehországból Kárpátaljára települt cseh anyanyelvű tisztviselői kar irányított. A köztársaság megalapításakor a terv az volt, hogy Kárpátalja autonómiát kap, ám ez az elképzelés igen rövid időre csupán az első Csehszlovákia végóráiban, 1938 őszén valósult meg.

A Csehszlovák Köztársaság polgári demokratikus berendezkedésű és dinamikusan iparosodó államalakulatnak számított. Működésének két évtizede alatt Kárpátalja sokat fejlődött, Ungvár ma is impozáns városrészei például ekkor épültek ki, politikai-nemzetiségi-oktatási szempontból azonban összességében sok ellentmondás terhelte ezt az időszakot. Bár az állam nemzetiségi politikája lehetővé tette a nemzetiségek (így a magyarok) számára az önszerveződés számos formájának a gyakorlását, egy időben pl. 3 magyar párt is működhetett és soha azelőtt meg soha később nem létezett Kárpátalján annyi magyar nyelvű sajtóorgánum, mint az 1930-as években –, ám számos adminisztratív akadályt is gördítettek az etnikai-nemzetiségi vagy nyelvi alapon szerveződött alakulatok működése elé. A gyakran felhozott példa: Kárpátalján kétszer annyi szavazat kellett egy szenátori mandátum elnyeréséhez a prágai parlamentben, mint Csehországban.

Az ország látványos gazdasági felvirágzása ellenére Kárpátalja továbbra is a sanyarúbb sorsú vidékek közé tartozott (tetézte ezt, hogy a nemzetiségi intézmények anyagi támogatása – politikai okokból – egyáltalán nem volt kedvezőnek mondható). Kárpátalja Csehszlovákia legkevésbé fejlett vidéke volt: bár az ország összlakosságának 9 %-a élt itt, az ipari termelésnek mindössze 0,67 százalékát nyújtotta. Kétség kívül történtek infrastrukturális beruházások, ám ez nem változtatott a tényen, hogy a régió – az akkori Sarlós mozgalom szociográfiai kutatásai nyomán adott név szerint – Szegényországnak számított.

A legnagyobb nehézségek az iskoláztatásban jelentkeztek. Az állam a cseh nyelvű iskolák létrehozását támogatta, holott az őslakos cseh és szlovák lakosság lélekszáma elenyésző volt. Ebből következően a kárpátaljai magyarság számára nagyon szűkek voltak az anyanyelvű oktatásban való részvétel lehetőségei.

1938 őszének világtörténelmi eseményei a tárgyalt terület sorsát is meghatározták. Hitler és Németország agresszív külpolitikája elsőként a hárommilliós német kisebbséget is magában foglaló Csehszlovákiára irányult, ennek első következménye az 1938. szeptember 29-i dátummal a nagyhatalmak által aláírt müncheni egyezmény volt, amelynek értelmében Csehszlovákia németek lakta területei Németországhoz kerültek, a magyarok lakta déli területek sorsát pedig Magyarország és Csehszlovákia bilaterális tárgyalásaira bízta. Ezek azonban kudarcot vallottak, így a két állam a müncheni egyezmény rendelkezéseinek megfelelően nemzetközi döntést igényelt. Ebben már csak Olaszország és Németország vett részt, eredményeként 1938. november 2-án megszületett az úgynevezett első bécsi döntés. Ennek értelmében Csehszlovákia – benne Kárpátalja – túlnyomórészt magyarok lakta határ menti sávja Magyarországhoz került, köztük Munkács és Ungvár városa is.

A magyar vezetés azt tervezte, hogy amikor a német csapatok bevonulnak Csehországba, a magyar seregek elfoglalják Kárpátalját. 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta a függetlenségét, amit ugyanezen a napon követett a kárpátaljai ruszin állam függetlenségi nyilatkozata. Ezt azonban a német kormány végül nem ismerte el, így hallgatólagosan lehetőséget biztosított a magyar kormánynak Kárpátalja katonai megszállására, ami 1939. március 15-én meg is történt. Ezzel Kárpátalja egésze újra Magyarországhoz kerültez természetesen a magyar lakosság nagy lelkesedése közepette történt, ám a nemzetiségi feszültségek újra kiélesedtek. Leginkább azért, mert a magyarok továbbra is erős kisebbséget képeztek a területen, ugyanakkor bizonyos hegemón helyzetbe kerültek a ruszin, szlovák, román stb. kisebbségekkel szemben, akikkel a magyar hatóságok előítéletesen bántak. Ahogy emlegetni szokták: a ruszinok soha nem felejtik el a magyar csendőrök pofonjait. A gondok enyhítését is célzóan 1939 és 1941 között több tervezet is készült Kárpátalja autonómiájáról, ám ezen tervek közül egyik sem valósult meg. 1941-ben ráadásul a Szovjetunió elleni hadjárat előtt Kárpátalja katonai fölvonulási terület lett, ami tovább gátolta a végleges rendezés lehetőségét. A magyar kormány helyi tisztviselői már 1939-ben figyelmeztettek arra, hogy Kárpátalján komoly feszültséget váltott ki a magyar állam némely tisztviselőjének működése, a csehszlovák időkhöz képest korlátozott szólásszabadság és a folyamatosan romló életszínvonal. Nem véletlenül terjed el kárpátalja szerte a visszacsatolás utáni elégedetlenség szlogenje: „Minden drága, vissza Prága”.

1944-ben a visszacsatolt Kárpátalja osztozott Magyarország újabb történelmi traumájában, amelynek első tragikus történése a kárpátaljai zsidóság deportálása volt. A magyarországi holocaust szomorú történetében 1944. május 15-én Munkácsról indultak az első vagonok. (Erről a napról minden évben megemlékeznek a vidéken, így volt ez 2014-ben is, a 70. évfordulón.)

1944 októberének elején a Vörös Hadsereg átkelt a Kárpátokon, és a hónap végére teljesen birtokba vette Kárpátalját. Ungvárra október 29-én vonultak be.

Magyarország a háborúvesztes országként az 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti egyezményben kötelezte magát, hogy az 1937. évi határai közé vonul vissza, így Kárpátaljával kapcsolatban csupán az a kérdés maradt nyitva, hogy a Szovjetunióhoz vagy pedig Csehszlovákiához fog-e tartozni. 1944 és 1945 fordulóján a kérdés még eldöntetlen volt, így az újjászerveződő csehszlovák állam képviselői éppúgy jelen voltak a térségben, mint a szovjet katonai közigazgatás.

1945. június 29-én aztán a csehszlovák és a szovjet kormány Moszkvában szerződést írt alá, amelynek értelmében Kárpátalja a Szovjetunióhoz, azon belül pedig az Ukrán SzSzK-hoz került mint a szovjet állam legkisebb közigazgatási területe, hivatalos nevén Zakarpatszka oblaszty (Kárpátontúli terület), köznapibb megnevezéssel: Zakarpattya (Kárpátontúl) – amely megnevezések egyben tökrözték a szemlélet irányát is: Kijevből és Moszkvából nézve a terület a Kárpátokon túl helyezkedik el.

A kárpátaljai magyarságra történetének legsötétebb időszaka köszöntött rá. A berendezkedő sztálinista hatalom megkezdte a magyar férfilakosság deportálását és gyűjtőtáborba zárását, sokan sosem látták viszont szülőhazájukat. Becslések szerint közel 40 ezer katonakorú magyar és német férfit vittek munkatáborba, ahonnan csak 1946-47-től kezdve engedték haza őket, Sztálin haláláig pedig erős gyanakvással figyelték a háborús bűnösnek tekintett magyarságot. Mindez csak a hatvanas években, Hruscsov rövid életű reformja idején enyhült. Bár az elemi szintű anyanyelvi oktatás már 1945-ben beindult, a középiskolai hálózat csak a hatvanas évektől kezdődően épülhetett ki. Részben önálló magyar sajtóorgánum is csak 1965-ben létesült (a kárpátaljai magyar sajtó mai veteránja, Kárpáti Igaz Szó napilap 1967-ben vált teljesen önállóvá).

Ám még a 60-as években is a magyarság önszerveződése elé a csehszlovák uralom alattinál erősebb akadályokat gördített a hatalom, az anyaországgal való kapcsolattartás például igen szűk keretek közé szorult. Hruscsov bukása után a brezsnyevi éra egy rövid időre újabb enyhülést hozott, ám a rendszer rövidesen teljesen belemerevedett saját ideológiai sémáiba. Az állami szinten zajló elnemzetlenítés és russzifikáció ellenére a kárpátaljai magyarság asszimilációja nem mutatott jelentős mértéket: a nyelvelhagyók vagy a magyarságukat elhagyók száma ugyan nem volt számottevő, de a szovjet élet nivelláló, demoralizáló hatása azért nem múlt el maradéktalanul. A nyolcvanas évek közepén indult újabb reformfolyamatok, a peresztrojka és glasznoszty ugyan teret nyitottak a magyarság önszerveződése előtt, de ez a helyzet felkészületlenül érte az itt élőket: ez a gyönge minőségű és rosszul teljesítő szervezetek, intézmények, csoportok alakulásában vált tetten érhetővé mind politikai, mind szakmai területeken. Az immáron negyedszázada a független Ukrajnában működő magyarságintézmények nagy többségére továbbra is a perifériális-provinciális (elzárkózó, elszigetelődő) magatartás, a kisebbségi sérelmi politika és a minőségi teljesítmény hiánya a legjellemzőbb.

Merthogy 1991-ben kikiáltották a független Uktajnát – az ez ügyben tartott népszavazáson a kárpátaljai magyarok többsége a független állam megalakulására voksolt, egyben szavazott arra is, hogy Kárpátalja az országon belül autonóm státust kapjon. Ezt a legfelsőbb törvényhozás azóta sem tűzte napirendre.

A 2013-2014-es ukrajnai események a kárpátaljai autonómia lehetőségét újra előtérbe hozták, de nem tudni, a gyakran polgárháborússá fokozódó helyzetben milyen változások történhetnek a magyarokkal Kárpátalján. Mint ahogy azt még kevésbé lehet előre látni, mi és hogyan alakulna Ukrajna esetleges feldarabolódása esetén.


karpataljai-magyarok-nyelvteruletek

Kárpátalja nyelvterületei  © Molnár József, Molnár D. István


A kárpátaljai magyarok száma. Hány magyar él Kárpátalján? 2001-es népszámlás: 151 ezer fő. 2011-es becslés: 141 ezer fő. 2012-2013, becslés: 140 ezer körül. A háborús viszonyok miatti nagy elvándorlás miatt ma 100 ezer főnél alig több magyar élhet Kárpátalján. –  Kárpátaljai magyarok, vázlatos rövid leírás, történelem, a magyarság száma, rövid történelmi áttekintés 

Kárpátalja ma Ukrajna része, dél-nyugati megyéje. Területe 12 777 km2. Összlakossága 1.254.000 fő. Székhelye Ungvár városa. A kárpátaljai magyarok száma 2001-ben 150 ezer, 2011-ben kb. 140 ezer fő. Gyakran használt névváltozatok: Kárpát-Ukrajna, Kárpátontúli terület, Zakarpattye, Ruszinszkó, Podkarpatszka Rusz. Észak-keleti Felvidél, Felső Tiszahát. Szószedet: magyar történelem, magyar nyelv, néprajz, földrajz, időzóna, városok: Ungvár, Beregszász, Munkács, Huszt. Hoverla, Szineviri tó. Műemlék: Verecke - honfoglalási emlékmű. Munkácsi vár, ungvári vár, huszti vár, magyar lakosság száma, észak-keleti Kárpátok, erdős Kárpátok, Tisza, Ung vármegye, Bereg, Ugocsa, Tiszahát - infó, információ, adatok, kárpátalja online hírek, érdekességek, információk, népesség, városok és falvak Kárpátalján. Autonómia-törekvés, magyar intézményrendszer, oktatás, nyelvjárás.

Kárpátalja © 2016 Frontier Theme