Nyulasvíz

< Egy manzárdőr feljegyzései. Naplósorozat a Mozgó Világban 2004-2014 < katt a bevezetőre

A dolog azzal kezdődött, hogy valamikor a hatvanas évek elején apámat meglátogatta budapesti írótársa, turista-kávéfőzőt hozott ajándékba.

Balla D. Károly

Nyulasvíz

– részlet apróbb javításokkal – a másról is szóló teljes hónapló itt olvasható: Nyulasvíz –

Régebben soha nem gondoltam arra, hogy mielőtt apámat kinevezték a megyei párlap főszerkesztőjévé, családunk eléggé szűkösen élt. A házépítés alatti és utáni években mindent felemésztett a saját otthon teremtése, születésem után apám volt az egyetlen kereső, anyám engem nevelt és vezette a háztartást, bátyám még iskolába járt és özvegy nagyanyám, akitől elköltöztünk, szintén támogatásra szorult. Apám szerény fizetésű kiadói szerkesztő volt, aztán – mai fogalmakban gondolkodva – szabadúszó lett, az írószövetségi tagság mentesítette a munkába-állás kötelezettsége alól (ugye emlékszünk a teljes körű szocialista foglalkoztatottságra, amikor is a munkanélküliséget közveszélyes munkakerülésnek hívták és büntették). Írói munkája mellett meg kellet ragadnia minden lehetséges és lehetetlen kereseti lehetőséget. Termelési regényeket fordított, még ám igen nagy műgonddal: kezében az orosz eredetit tartva és fel-alá járkálva a szobában anyámnak egyetlen éjszaka alatt írógépbe diktált 30-40 oldalnyi magyarított szöveget. Hasonlóan készültek a filmszövegek: akkoriban a magyar lakosság szellemi igényeinek nagyvonalú kielégítése céljából a mozikban játszott szovjet filmeket magyar felirattal látták el. Ezt a munkát a magyar nyelvvel hadilábon álló újságíró kollégája vállalta fel, egy vetítőben jelenetről jelenetre haladva lejegyezte oroszul a párbeszédeket, hozta apámnak, ő kapásból fordította és bediktálta anyámnak anélkül, hogy a filmekből egyetlen kockát is látott volna. (Úgy sejtem, lehetett időnként némi derültség emiatt a mozikban.) De dolgozott a Moszkvai Rádió magyar szerkesztőségének, ehhez vásárolt egy fél asztalnyi Dnyeper 10 típusú orsós magnót, időnként bezárkózott a szobába és hallottuk, amint mikrofonba mondja tudósítását. Aztán a pár perces anyagokat tartalmazó szalagot kisebb orsóra csévélte, dobozát megcímezte és a postán csomagként feladta Moszkvába. Le is mentek adásba, legtöbbször együtt hallgattuk a megfelelő hullámhosszon. Készített aztán interjúkat is, az alanyokat meghívta hozzánk, akkor ketten ültek mikrofon elé. (Később a magnót bátyám kapta meg, ezen rögzítette a Luxemburgból sugárzott slágereket. Amikor bátyám megnősült és elköltözött, én örököltem meg az akkor már nehezen működő masinát, rövidesen fel is mondta a szolgálatot, de kiszerelt és új magnómra rákötött hangszórói még harsoghatták a Deep Purple és Led Zeppelin legjobb számait).

Mindezt csak bevezetőnek szántam ahhoz, hogy (magamnak is) megmagyarázzam, vajon miért kellett nekünk a város kellős közepén, a patinás Várnegyedben jószágokat tartanunk. Nyilván: megélhetési okokból.

Hosszú ideig voltak tyúkjaink. Élénken emlékszem, anyám minden reggel felszólított: Károlykám, keresd meg a reggelidet. Indultam is ki „a szénbe”. A pipik előszeretettel rakták tojásaikat a pincében tárolt brikett közé, csak úgy fehérlettek a fekete tömbök között, nem volt nehéz megtalálni. Azóta is kedvenc reggelim a lágy tojás. De tartottunk nyulakat is. A ketrecüket apám eszkábálta össze maradék deszkákból. Világéletében nagyon büszke volt a ház körül végzett minden effajta munkájára, elvárta, hogy csodájára járjunk minden kajla, elfuserált tákolmányának. A nyúlketrec sem lehetett valami sikeres, hiába volt a tetején szurkos papír, már az első nyári eső során alaposan beázott. Apám valamelyik munkájával lehetett elfoglalva, anyám maga oldotta meg a problémát. Hogy végképp el ne ázzanak a piros szeműek, a legnagyobb tepsijét feltette a ketrec tetejére. Fel is fogta a cseppeket rendesen, mire kisütött a nap, tele lett esővízzel.

A minket szinte naponta látogató nagybátyám nem szerette az erős feketekávét. Szüleim viszont már akkor rászoktak erre, amikor mifelénk még semmilyen kultusza nem alakult ki. A dolog azzal kezdődött, hogy valamikor a hatvanas évek elején apámat meglátogatta budapesti írótársa, turista-kávéfőzőt hozott ajándékba. Alumínium dobozban apró készülék fém pohárkákkal, külön fogantyúval, dobozka az őrölt kávénak, kockacukornak, kis hengerben tucatnyi szeszpasztilla, ezek egyikét kellett az állvány közepébe tenni, meggyújtani, fölé illeszteni a megtöltött főzőt. Az ajándékozás történetesen télen történt, ennek ellenére apámék úgy döntöttek, a szerkentyű felavatása nem várhat az első tavaszi piknikig, és elsőre a lakásban sem lenne illő használni. Ha turistáknak való, hát túrázzunk. Csikorgó fagyban buszoztunk el nagybátyámmal együtt kedvenc nyári kirándulóhelyünkre, Nevickére. Beültünk a sok lakatlan szaletli egyikébe, bácsikám elment vízért a patakra, a csobogóban megmerítette a kávéfőzőt. A kávét már otthon előkészítették szüleim (akkoriban csak pörköletlen, zöld szemes kávét lehetett kapni, ezt előbb megpirították, majd a mákdarálóban apróra őrölték), következhetett a nagy akció. Mivel jó hideg volt a szabadban és szél is fújdogált, meg hát a víz is fagypontról indult, bizony egyik szeszpasztillát a másik után kellett meggyújtani, már a tucat vége felé jártunk, mikor majd egy órányi várakozás után a készülékből csöpögni kezdett a méregerős kávé. Háromfelé osztották a két adagot, anyámnak, apámnak ízlett, de nagybátyám hiába dobálta bele az összes maradék kockacukrot, túl erősnek találta. El is ment újra a patakra apám addigra kiürült poharával, vizet merített és a saját adagját úgy itta meg, hogy minden korty kávé után egyet a vízből is nyelt.

Meg is tartotta ezt a szokását a következő negyvenvalahány évben. Ahányszor hozzánk érkezett és családi kávézás kezdődött, apám ünnepélyes szertartásossággal szervírozta mellé a pohár hideg vizet.

Ám akkor, régen, gyerekkoromban ez a rítus egyszer csaknem elmaradt. Vízvezetéktörés miatt az utcában elzárták a főcsapot, és nekünk nem volt éppen semmi tartalékunk. Pali bátyám fancsali képpel vette tudomásul, hogy kísérő nélkül kell meginnia a szerinte gyilkos erősségű feketét. Ám anyámnak nagy ötlete támadt, és máris szalajtotta apámat ki az udvarra. „Gyűjtitek az esővizet?” – örvendezett bácsikám, anyám pedig elmesélte a tepsitetejű nyúlketrec történetét. „Akkor ez nyulasvíz!” – kortyolt nagyot elégedett vendégünk.

Amikor harmadnap újra eljött, már vidáman folyt a víz a csapból, indult is volna a szokásos szertartás, de Pali bátyám meglepő kéréssel állt elő: „És abból a nyulasvízből nem maradt egy kevéske?”. Magyarázatul elmesélte, hetek óta bélpanaszai vannak, az orvosok nem találtak semmit, de felírtak pár gyógyszert – viszont a görcsök inkább csak erősödtek. De amióta azt a vizet megitta…

…A kúrába rövidesen nagyanyám is bekapcsolódott, akinek bámulatos gyorsasággal elmúltak a fejfájásai, később nagybátyám feleségének a női panaszai is enyhültek. Anyám a különös dolgot elmesélte barátnőinek, néhányuk azonnal be is jelentette igényét. Megnőtt a házunkban a forgalom, a hír egyre szélesebb körben terjedt, hiába volt esős nyarunk, csökkenteni kellett az adagokat. Akadt, aki egyetlen evőkanálnyi gyógyírért Beregszászból utazott fel… Nem kellett volna elmondani senkinek, dohogott apám, anyám szánta-bánta, hogy az ő mesélős kedve miatt válik átjáró házzá az otthonunk. Amikor valaki azzal jelentkezett, hogy ő pénzért venne egy nagyobb tételt, mert sok a beteg rokon, betelt a nyúlvizes pohár. Felhívattuk Kecskés bácsit Beregsomból (tőle kaptuk kora tavasszal a nyuszikat), az öreg kifent nyúzókéssel érkezett, elégedetten vitte haza a bőröket, mi meg hetekig dúskáltunk a nyúlpaprikásban. Volt, aki szabályosan átkot szórt a családunkra, amiért véget vetettünk a csodának.

---

Más naplójegyzetekkel együtt megjelent a  Mozgó Világ 2012/februári számában