magyar irodalom kárpátalján - XX. századi kortárs magyar irodalom, próza, költészet - regény, vers, könyv - epika, líra
Kovács Vilmos (1927-1977) költő, író, a XX. századi kárpátaljai magyar irodalom meghatározó alakja - MAGYAROK KÁRPÁTALJÁN

Mert kezdet nincs,
csak folytatás van

Kovács Vilmos portré

Ezt a weboldal Kárpátalja mindmáig legnagyobb hatású íróját, költőjét mutatja be. Munkáságának jelentősége, írói teljesítményének értéke ma is vita tárgyát képezi, sokak szerint az egyetlen igaz író a huszadik századi Kárpátalja történetében, mások szerint az ő élete is súlyos megalkuvásokkal volt terhes. Egyesek szerint 1965-ben megjelent Holnap is élünk című műve a kárpátalja magyarság sorsregénye és máig meghaladhatatlan alkotása, mások szerint ez a mű is a szocialista realizmus jegyében fogant és esztétikai értéke sem jelentős - épp csak a benne kimondott (akkor tabunak számító) igazságok okán emelkedett magasra. Bárhogy is: Kovács Vilmos alakja és befejezetlenül is kerek életműve megkerülhetetlen, mindenképpen alapos megismerésre érdemes. Ehhez ad néhány támpontot az a honlap [bdk, 2014]


 

A Wikipédia szócikke:

Kovács Vilmos (Gát, 1927. június 5. – Budapest, 1977. november 13.) költő, író.

Élete

Kovács Vilmos 1927 június 4-én született a kárpátaljai Gáton. Apja ács- és kőművesmester volt. A cseh és a magyar hatóságok mint kommunistát állandó rendőri megfigyelés alatt tartották. 1938–1939-ben Beregszászon, 1939–1945 között Munkácson élt. A munkácsi kereskedelmi szakközépiskolába járt, itt érettségizik 1945-ben. Ezt követően magántisztviselő, majd a beregszászi terménykészletező vállalat könyvelője, egy évig szülőfalujának VB-titkára volt, 1949-ben került újból Munkácsra.

Az 1950-es évek második felétől a Kárpátontúli Területi Könyvkiadó magyar osztályának szerkesztője, később vezető szerkesztője lett Ungváron. Öt évig mint a munkácsi adóhivatal főreferense, de közben a csernovici-lvovi pénzügyi-közgazdasági főiskolán tanult, majd mint a járási lap (Prapor Peremohi) munkatársa dolgozott.

Kárpát-Ukrajna irodalmi életébe 1954 körül kapcsolódott be. 1958-tól 1971-ig az ungvári Kárpáti Kiadó magyar osztályának szerkesztője volt.

1977-től Budapesten élt, itt halt meg 1977-ben.


Munkássága

A kárpát-ukrajnai magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb képviselőjének tartották. A második világháború utáni kárpát-ukrajnai magyar irodalomban ő volt az első, aki sikeresen törte át a kisebbségi írósors természetes és mesterséges korlátait.

Első verseskötete a Vallani kell (Ungvár, 1957) című gyűjteménye volt.

Költészetére a történeti tudatosság, a kifejezés tisztasága jellemző. Verseinek válogatása 1963-ban orosz nyelven is megjelent (Veszennyaja burja, Moszkva, 1963).

Holnap is élünk 1965-ben Ungváron kiadott regénye a személyi kultusz okozta torzulásokat ábrázolta, sürgetve a közéleti tisztaság, a harmonikus élet megteremtését.

Foglalkozott műfordításokkal is: Arszenyev, Gajdar, Korolenko, Sevcsenko műveit is magyarra fordította.

Hazai, és külföldi lapokban kifejtett munkássága ugyancsak ismert. Arra törekedett, hogy az "öntörvényei szerint kiértékelt", a sajátos történelmi helyzetbe került maroknyi közösség és az együtt élő népek sorsát megfogalmazó kárpát-ukrajnai magyar irodalom "bekerüljön a nemzet szellemi vérkeringésébe". Válogatott verseit orosz fordításban is kiadták.

Életének utolsó esztendeit a tudományos kutatómunkának szentelte.

Főbb művei

Tavaszi viharok (Ungvár, 1959)
Holnap is élünk (regény, Ungvár, 1965)
Lázas a Föld (Ungvár, 1962)
Csillagfénynél (Ungvár, 1968)

Források és irodalom

Magyar életrajzi lexikon
A Magyar irodalom története: [1]
Sándor László: Új költő bemutatkozása (Kárpátok Almanach, 1958)
E. Fehér Pál: Holnap is élünk (Élet és Irodalom, 1965. 40. szám)
Skrobinec: Vilmos Kovács (Literaturna Ukrajina, 1977. jún. 10.)
Takács Imre: Kovács Vilmos búcsúztatása (Kortárs, 1978. 2. szám)
Pál György: Kovács Vilmos (Szabolcs-Szatmári Szle, 1978. 1. szám

ukrajna | kárpátalja | ungvár | magyarok kárpátalján | magyar irodalom kárpátalján

Kovács Vilmos

Kovács Vilmos (1927-1977) költő, író, a huszadik századi kárpátaljai magyar irodalom meghatározó alakja. Hatása a régió irodalmi fejlődésére mindmáig érezhető, évtizedeken keresztül az itt élő szerzők őhozzá viszonyították (vagy ő ellenében határozták meg) teljesítményüket, művészeti felfogásukat, nemzeti elkötelezettségüket, morális és politikai magatartásukat. Sokan, főleg Magyarországon, kizárólag a Holnap és élünk c. regénye alapján ismerik nevét, egyrészt azért, mert azt a művet a magyarországi kritika a kárpátaljai magyarság sorsregényeként definiálta, másrészt azért, mert könyve már a kiadói előkészületek során éles vitákat és indulatokat váltott ki, majd nem sokkal megjelenése után a szovjet hatóságok kivonták a forgalomból. Kovács Vilmos a regényében kimondott vagy érintett kényes kérdések miatt, továbbá a védelme alatt szerveződött, fiatalokból álló irodalmi csoportosulás tevékenysége miatt, illetve a magyar irodalomról (és a kárpátaljai magyarság jogsérelmeit is érintő), Magyarországon megjelent (társszerzőként jegyzett) tanulmánya, továbbá az általa is jegyzett, a szovjet legfelsőbb vezetéshez intézett beafványok miatt (ezekben a kárpátaljai magyarság nemzetiségi igényeit fogalmazta meg) számos ideológiai bírálat érte a szovjet kultúrpolitika részéről, mígnem az irodalom perifériájára szorították és egzisztenciálisan ellehetetlenítették. Nem publikálhatott, évekig nyelvi-őstörténeti kutatásokkal foglalkozott. Egészsége megromolván döntött úgy, hogy Magyarországra költözik. Mire erre sor került, betegsége elhatalmasodott rajta és nem sokkal Budapestre érkezése után - mindössze ötven évesen - meghalt. Mindezek a körülmények hozzájárultak ahhoz, hogy alakja és életműve szimbolikussá vált és írói teljesítményének értékelésében a művészeti, esztétikai szempontok mellett (és gyakran előtt) sokat nyomot a latban a magyar nemzeti ügy melletti kiállása, igazságmondása és a hatalom részéről történt meghurcoltatása.

Kovács Vilmos: Holnap is élünk - részlet -

Néha, ha ráfekszik a karjára, az a furcsa érzése támad, hogy a keze nagyon-nagyon messze van tőle, valahol kint az udvaron vagy még messzebb, és mintha nem is az ő keze volna. És érzi, szinte érzékeli ezt a távolságot.
Akkor csak egy képek foglaltak le. Templomkerítés volt rajta, keresztalakú vasrácsokkal. Előtte féllábú katona állt, mankójára támaszkodva. A nadrágszára vissza volt hajtva és belefűzve a derékszíjába. Csákója a kerítés kőlapján hevert, benne pár darab lyukas húszfilléres.
Azelőtt asztalossegéd volt. A lába még az első télen lefagyott.
Három napig festette, egy pulóvert adott neki érte.
A nyomozótiszt már másnap eléje tolta a képet.
– Mi ez? Katolikus templom és honvéd, mi? És ha jól látom, bajusza is van.
Nem várta meg a választ, megütötte.
Sokára virrad.
Az erdőben, csak ott szép igazán a napkelte.
Ragyog az ég, mint egy óriási lepkeháló, amelybe millió szentjánosbogár akadt. Aztán egyik percről a másikra kialszanak a csillagok, elsápad a hold, mindent eggyé mosó szürkeség váltja fel az előbbi ragyogást és felébred a szél. És abban a pillanatban megszólalnak a rigók. Előbb csak a torkukat köszörülik furcsa, recsegő hangon, aztán fütyülni kezdenek. Aztán valahol messze, ki tudja hol, feljön a nap és tarkára festi a fák koronáját.
Ilyenkor ébrednek fel a kutyák is. Éktelen csaholást csapnak, és az őrtornyokban kioltják a fényszórókat.

Kovács Vilmos viszonylag későn, az 1950-es évek derekán került a sajtó, az irodalom közelébe, amikor 1955 elején a munkácsi Prapor Peremohi (Győzelem Zászlaja) című ukrán nyelvű járási lap könyvelőjeként helyezkedett el. Valójában azonban a kulturális rovatot gondozta, és a szerkesztőség mellett működő irodalmi stúdiót vezette. A helyi tollforgató ukrán értelmiség tagjai és néhány, a szülőföldjén maradt magyar irodalmár látogatta, ahol megvitatták egymás verseit, novelláit, cikkeit, többek között Kovács Vilmos első kötetének (Vallani kell, 1957) verseit is. A költő már korábban, 1955-ben bemutatkozott írásaival a Szovjet Kárpátontúl című almanachban, és ezután számos publikációja látott napvilágot orosz és ukrán nyelven különféle kárpátaljai és köztársasági (ukrajnai) időszakos kiadványokban. (Botlik József: A hűség csapdájában)

Első verseskötetében (Vallani kell, 1957) a szinte még feudális állapotban élő falu történelmi átalakulásának krónikása. A személyi kultusz évei után az első friss lélegzet mondatja el vele ezeket a verseket. A kezdet viszonylagos nyugalma azonban hamar szertefoszlik. A "könnyben és vérben fogant új század" társadalmi és politikai feszültsége Kovács Vilmosnál egy didaktikus, mégis emberközpontú költészetet teremt. Ez a költői világkép második kötete (Tavaszi viharok, 1959) után, az 1962-ben megjelent Lázas a Földben teljesedik ki. Ebben a kötetében már sikerül önmagát adnia: nem ismer el semmit az igazságon kívül. Az igazságszolgáltató szerepében lép fel társadalmi verseiben, a "nagy pert" vállaló költő alakja tölti be szerelmes verseit, gondolati lírájában pedig a "költővé lett mágus" vívja testére szabott harcát a Végtelennel.

Versesköteteit sokat vitatott regénye, a Holnap is élünk (1965) követte. Ez a könyv nem (vagy legalábbis nem csupán) a szovjet új hullám múlttal viaskodó, a személyi kultusszal szembenéző alkotások ösztönzésének jegyeit viseli magán, hanem elsősorban kisebbségi regény. Lényegében ez a könyv hívta fel a magyar irodalmi közvélemény figyelmét a kárpát-ukrajnai magyarságra és a kárpát-ukrajnai magyar irodalomra.

Következő verseskötete (Csillagfénynél, 1968) költői mérlege. Egyszerre jelzi a megismert-meghódított költői világ határait, válságát és a választott út irányát, az új költői világkép körvonalait. Ez a műve formai tekintetben is jelentős változásokat hozott. Az eddig szinte kizárólagos szabad vers mellett megjelent költészetében a népköltészet formai eszközeire épülő, kötött, dalszerű, epikus hangvételében azonban sokszor a balladákra emlékeztető forma. A költői világkép és forma kettőssége mellett a kötet egészére a szigorú, tudatos ars poetica jellemző. A kisebbségi alaphelyzetet és valóságérzést, a viszonyok és viszonylatok vállalását fogalmazza meg. A kötet legjobb versei kivételesen merész asszociációkra épülnek. A költő a {168.} valóság ismeretlen vonatkozásainak felmutatására törekszik. Versei a népi látásmódban és formában gyökerező korszerű magyar költészethez tartoznak éppúgy, mint az azóta írt, s csak folyóirat-publikációkból ismert költeményei. Ez a kivételes költői tisztaság érződik novelláiban is, így a kárpát-ukrajnai magyar próza legszebb alkotásában, a Kiskarácsonyban. (A magyar irodalom története, 1945-1975)

Csordás László a Holnap is élünkről - részlet -

Kovács Vilmos munkásságában az 1960-as években történt gyökeres változás. Felismerte ugyanis a szükségét egy bonyolultabb valóságábrázolásnak, a kisebbségi lét felvállalásának és a történelmi igazságtalanságok kérdésfeltevéseinek. Így született meg a Holnap is élünk (1965) c. regény. Olyan problémák kerültek benne felszínre, melyekről nemhogy beszélni, de még gondolkodni sem volt szabad abban az időben (ez az egyik oka a regény korabeli kálváriájának). Megjelent többek között az identitás, az én-azonosság, az anyanyelv problematikája is az alkotásban. Idézzünk egy rövid részletet:

„– (…) Különben, magyarul is beszélhetünk. Magyar ajkú, ugye?
– Igen, sőt a nemzetiségem is magyar.
– Miért mondja, hogy sőt? (…)
– Miért mondom, hogy sőt? Tudja, Reiner elvtárs, manapság furcsán állunk az anyanyelv és a nemzetiség kérdésével. Van egy ismerősöm, a magyar lapnál dolgozik, fordító. Magyarnak vallja magát, otthon a feleségével magyarul beszélnek, csúnyán törik a különben nagyon szép orosz nyelvet, a gyerekeik azonban már nem akarnak magyarul beszélni. Soha egyetlen Petőfi-verset vagy Móricz-elbeszélést még nem olvastak el.
– Ez érdekes probléma, Somogyi elvtárs. (…) Na, csak folytassa. Hol hagytuk abba?
– Az anyanyelv és a nemzetiség problémájánál.
– Igen, igen. Ez érdekes helyi jelenség. Persze, nem általános. Egyes papák és mamák abban a tévhitben ringatják magukat, hogy csemetéik nagyobb karriert csinálnak, ha nem magyar iskolába adják őket, hanem oroszba…”[1]

A fentebbi részlet akár ma is íródhatott volna, amikor veszély fenyegeti Kárpátalján a magyar iskolákat, amikor a szülők ukrán tannyelvű intézményeket részesítenek előnyben a gyerekek oktatását tekintve. Kovács Vilmos regényét mégis elsősorban a történelmi kérdésekre és az akkori jelen problémáira adott válaszai teszik fontossá.

Penckófer János (Tettben a jellem): Ha Kovács Vilmos életművét és az életmű jelentőségét egyetlenegy szóval kellene csak megjelölni, sokan választanánk azt, hogy út. Ez jól föl tudná tárni a Holnap is élünk című regény alapvető gondolatát, és a Verecke című költemény haza-fogalmára is utalna. Ez a szó megidézné Kovács Vilmos emberi kálváriáját, amit meg kellett járnia, mert az igazság és a kárpátaljai magyarság nevében fellázadt a szovjet ideológia ellen. Bevilágítaná azt a pályát, amely elsősorban a trianoni határ létezése miatt formálódott abszurd módon, azt a pályát, melynek kezdete és végállomása Gát és Fót közé esett. Kifejezné azt a belső változássort, amit az egyes művek tárnak az olvasók elé. Jelképe lenne a szerző szemléleti módosulásainak, létértelmezésének, amely a fokozatos felismerések láncolatából tevődik össze. Magába foglalná azt a merész vállalkozását is, amely elvezette őt a magyarság eredetének a vizsgálatához.

A magyar irodalom története, 1945-1975 c. négy kötetes kiadvány internetes változatából: http://mek.oszk.hu/02200/02227/
© Akadémiai Kiadó, Budapest 1981-1990


Az akadémiai irodalomtörténet IV. kötetének szócikke:

Kovács Vilmos (1927–1977)

Kovács Vilmos a kárpát-ukrajnai magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb képviselője. Ő az első a második világháború utáni kárpát-ukrajnai magyar irodalomban, akinek sikerült a kisebbségi írósors természetes és mesterséges korlátait áttörnie. 1927-ben született Gáton. 1938–1939-ben Beregszászban, majd 1939–1945 között Munkácson élt. Ezt követően a beregszászi terménykészletező vállalat könyvelője, majd egy évig szülőfalujának VB-titkára volt. 1949-ben újra Munkácsra került. Öt évig mint a munkácsi adóhivatal főreferense (közben a csernovici-lvovi pénzügyi-közgazdasági főiskolán tanul), majd mint a járási lap (Prapor Peremohi) munkatársa dolgozott. 1958-tól 1971-ig az ungvári Kárpáti Kiadó magyar osztályának szerkesztője volt. 1977-ben halt meg Budapesten.

Első verseskötetében (Vallani kell, 1957) a szinte még feudális állapotban élő falu történelmi átalakulásának krónikása. A személyi kultusz évei után az első friss lélegzet mondatja el vele ezeket a verseket. A kezdet viszonylagos nyugalma azonban hamar szertefoszlik. A "könnyben és vérben fogant új század" társadalmi és politikai feszültsége Kovács Vilmosnál egy didaktikus, mégis emberközpontú költészetet teremt. Ez a költői világkép második kötete (Tavaszi viharok, 1959) után, az 1962-ben megjelent Lázas a Földben teljesedik ki. Ebben a kötetében már sikerül önmagát adnia: nem ismer el semmit az igazságon kívül. Az igazságszolgáltató szerepében lép fel társadalmi verseiben, a "nagy pert" vállaló költő alakja tölti be szerelmes verseit, gondolati lírájában pedig a "költővé lett mágus" vívja testére szabott harcát a Végtelennel.

Versesköteteit sokat vitatott regénye, a Holnap is élünk (1965) követte. Ez a könyv nem (vagy legalábbis nem csupán) a szovjet új hullám múlttal viaskodó, a személyi kultusszal szembenéző alkotások ösztönzésének jegyeit viseli magán, hanem elsősorban kisebbségi regény. Lényegében ez a könyv hívta fel a magyar irodalmi közvélemény figyelmét a kárpát-ukrajnai magyarságra és a kárpát-ukrajnai magyar irodalomra.

Következő verseskötete (Csillagfénynél, 1968) költői mérlege. Egyszerre jelzi a megismert-meghódított költői világ határait, válságát és a választott út irányát, az új költői világkép körvonalait. Ez a műve formai tekintetben is jelentős változásokat hozott. Az eddig szinte kizárólagos szabad vers mellett megjelent költészetében a népköltészet formai eszközeire épülő, kötött, dalszerű, epikus hangvételében azonban sokszor a balladákra emlékeztető forma. A költői világkép és forma kettőssége mellett a kötet egészére a szigorú, tudatos ars poetica jellemző. A kisebbségi alaphelyzetet és valóságérzést, a viszonyok és viszonylatok vállalását fogalmazza meg. A kötet legjobb versei kivételesen merész asszociációkra épülnek. A költő a {168.} valóság ismeretlen vonatkozásainak felmutatására törekszik. Versei a népi látásmódban és formában gyökerező korszerű magyar költészethez tartoznak éppúgy, mint az azóta írt, s csak folyóirat-publikációkból ismert költeményei. Ez a kivételes költői tisztaság érződik novelláiban is, így a kárpát-ukrajnai magyar próza legszebb alkotásában, a Kiskarácsonyban.

Kovács Vilmos műfordítással is foglalkozott (többek között Arszenyev, Gajdar, Korolenko, Sevcsenko műveit fordította magyarra). Hazai, valamint a külhoni lapokban kifejtett publicisztikai munkássága ugyancsak ismert. Irodalompolitikusként arra törekedett, hogy az "öntörvényei szerint kiértékelt", a sajátos történelmi helyzetbe került maroknyi közösség és az együttélő népek sorsát megfogalmazó kárpát-ukrajnai magyar irodalom "bekerüljön a nemzet szellemi vérkeringésébe". Válogatott verseit orosz fordításban is kiadták. Életének utolsó esztendeit a tudományos kutatómunkának szentelte.

A kárpát-ukrajnai magyar kisebbség helyzete adottságaik vagy a körülmények folytán az irodalom második vonulatába szorult írók, költők számontartására is kötelez. Közöttük kell megemlítenünk Balogh Balázs újságírót, akinek Kaláris című verseskötete 1974-ben jelent meg.

Csengeri Dezső irodalomtanár Fellegomlás című elbeszéléskötete 1959-ben jelent meg. Témája a régi és új falu élete, stílusa modorosan Szabó Dezső-s. Műfordítással és tankönyvírással is foglalkozik, színműírással kísérletezik.

Györke Zoltán újságírónak egy verseskötete jelent meg Homokszemek címmel (1968). A még csiszolatlan szabadverseiben az újságíró szól a világ nagy dolgairól. 1969 óta Magyarországon él.

Horváth Anna szobrász. Megtört a csend című riportfüzete (1965) Beregszász kulturális életét mutatja be. Gyakran szerepel esztétikai tárgyú cikkekkel.

Kecskés Béla tanító Izzó parazsak (1963) című verseskötete ígéret volt. Azóta publikált verseiben a falusi idill és a világméretű gondok közt elsikkad a költészet. Gyakran közöl sikerült gyermekverseket. Új verseskötete kiadásra vár.

Lusztig Károly újságíró Házavatás című karcolatkönyve (1966) a falu fejlődéséről ad képet szociográfiai elemekkel. Műfordítással is foglalkozik, magyarra és ukránra fordít. Gyakran publikál glosszát, humoreszket. Újabban novellával is jelentkezik.

Osvát Erzsébetnek két gyermekverskötete jelent meg: Csivi-csivi, megérkeztünk (1959) és Csipkebokor vendéget vár (1962). 1962 óta Magyarországon él, de a Kárpáti Igaz Szóban továbbra is publikál.

Sütő Kálmán kolhoztag első verseskötete (Lelkeket jöttem venni, Beregszász 1936) után 1961-ben adták ki újabb kötetét Kacagó faluvégek címmel. Erősen Ady-hatású szabadverseiben szólamokkal igyekszik megidézni a paraszti világot. Második kötete után semmit sem közölt.

{169.} Szalai Borbála tankönyvkiadói szerkesztő Dongó Dani danája című gyermekverskötete nagy példányszámban került magyarországi terjesztésre is, és sikert aratott. Sokat publikál, főleg gyermekverseket.

A várakozás legszebb reggelén címmel 1972-ben látott napvilágot öt – részben még kötettel nem rendelkező – fiatal költő (Balogh Balázs, Balogh Miklós, Ferenczi Tihamér, Füzesi Magda, Kecskés Béla) antológiája. A kárpát-ukrajnai magyar irodalom publicisztikai ága – önálló sajtó hiányában – nem tudott kellőképpen kifejlődni. A propagandaigényeket a fordításos publicisztika volt hivatva kielégíteni, ami viszont igen számottevő. A Kárpáti Igaz Szó önállósítása óta ez a műfaj is fellendült. Önálló kiadvánnyal rendelkező publicisták: Bihari Sándor (Armagedon zsoldosai, 1962), Lusztig Károly (A szó tanít, a példa vonz, 1963; Mielőtt megvirradt, 1974), Rotman Miklós (Új ember születik, 1961; A tűz nem alszik ki, 1966; Fáklyavivők, 1972), Szikszai Aladár (Igazság a református egyházról, 1962), Veress Gábor (Térjünk be a könyvtárba, 1962; Meggyőzéssel, jó példával, 1969; Barátságban az erőnk, 1974; ez utóbbi társszerzője Csanádi György, a Vörös Zászló szerkesztője), Márkus Csaba (Nevünk: ifjúság, 1973; A legenda folytatása, 1975).

A magyar nyelvű tudományos irodalmat több szerző képviseli: Petro Lizanec tanszékvezető docens, a filológiai tudományok kandidátusa (Ukrán-magyar nyelvi kapcsolatok. Uzshorod 1970; Vaszócsik Verával közösen összegyűjtötte és kiadta a kárpátontúli népballadákat), Alexander Rot, a filológiai tudományok doktora (A magyar nyelv fejlődése. A magyar-keleti szláv nyelvi kapcsolatok. Kijev-Uzshorod 1968), Zékány Imre nyelvész (Magyar nyelvemlékek I–II. Uzshorod 1973–1974) és Váradi Sternberg János, a történettudományok doktora. Utóbbi számos tanulmányt publikált az orosz-magyar és ukrán-magyar kulturális kapcsolatok, illetve a terület történetéről. Írásainak jelentősége túlnő az ország határain. Utak és találkozások című tanulmánygyűjteménye 1971-ben jelent meg a Kárpáti Kiadó gondozásában, majd Utak, találkozások, emberek című kötete 1974-ben látott napvilágot a szovjet-magyar könyvkiadás keretében. 1947-től 1962-ig fontos szerepet töltött be szervezői és tudományos munkásságával Sándor László. Képtárat szervezett, majd kiadói szerkesztőként számos művet publikált. 1962 óta Budapesten él.

A helyi pedagógiai irodalom létrejöttét a kárpát-ukrajnai magyar iskolák számára előirányzott sajátos tanterv tette szükségessé (pl. klasszikus és mai magyar, orosz és ukrán irodalom). A tankönyvírók (nyelvtanok, irodalmi olvasókönyvek, szöveggyűjtemények szerzői) a következők voltak: Balla László, Csengeri Dezső, Drávai Gizella, Gortvay Erzsébet, Kótyuk István, Szalai Borbála, Vladimir Mihály, Vladimir Piroska.

A fordításos politikai kiadványok tömeges megjelentetése mellett megindult az olyan szépirodalmi művek fordítása, amelyek előbb, vagy egyidőben magyarországi fordításban is megjelentek, de behozataluk nem {170.} volt lehetséges. A műfordítások megjelentetését két kiadó biztosította: az ungvári Kárpáti Kiadó és a Ragyanszka Skola köztársasági tankönyvkiadó ungvári szerkesztősége. Ez utóbbi számos szépirodalmi művet adott ki a fordító feltüntetése nélkül. A Kárpáti Kiadó és a budapesti kiadók között 1957-ben megindult közös könyvkiadási program keretében évente 15-18 kiadvány jelenik meg Ungváron (orosz és ukrán klasszikusok, mai írók Magyarországon fordított művei) magyarországi, csehszlovákiai és romániai terjesztésre, amiből könyvenként mintegy kétezer példány közvetlenül a kárpát-ukrajnai boltokba kerül.

Az Ukrajnai Írószövetség Kárpátontúli Tagozatának magyar választmányi tagjára hárul a magyar irodalommal kapcsolatos ügyek intézése: kéziratok megvitatása és kiadásra ajánlása, a klubtevékenység és író-olvasó találkozók szervezése, az irodalmi stúdiók patronálása stb. Kárpátalján két magyar irodalmi stúdió működik: a Vörös Zászló Stúdió az azonos nevű beregszászi járási lap mellett, amely 10-12 beregi és ugocsai kezdő írót tömörít, és a Kárpáti Igaz Szó mellett létrehozott József Attila Irodalmi Stúdió.

A fórumok között fontos helyet foglal el a Kárpáti Igaz Szó hetente megjelenő irodalmi oldala, a Neon, valamint a József Attila Stúdió fóruma, a Lendület. Átgondoltabb programmal és odaadóbb gondozással e két rovat egy sajátos irodalmi lap szerepét is betöltheti. A Kárpátontúli Ifjúság című fordításos megyei lap a fordítandó ukrán irodalmi anyag mellett alkalmanként eredeti magyar írásokat is közöl, fiatal költők bemutatására is vállalkozik. Ugyanez mondható el a hetente háromszor megjelenő járási lapokról (Vörös Zászló, Beregszász, vegyes szerkesztőségű; A Kommunizmus Zászlaja, Nagyszöllős, fordításos; A Kommunizmus Fényei, Ungvár, fordításos).

A Kárpáti Könyvkiadó köztársasági keretek között dolgozó intézmény. A többszörös alárendeltség miatt munkája nehézkes. Az eredeti magyar szépirodalmi művek kiadásáról egy, a kiadón és írószövetségen kívül álló társadalmi bizottság dönt. Magyar osztálya nem szakosított. Munkájának nagyobb részét a magyarországi partnerkiadókkal közösen megjelentetett könyvek kontrollszerkesztése (szövegegybevetés) és az állandó kiadványok gondozása teszi ki. Állandó jellegű kiadványa a Műsorgyűjtemény, amely évente, illetve másodévenként jelenik meg 6-8 ív terjedelemben. A falusi műkedvelő egyesületek számára készül. Anyagának válogatását (ukránból és oroszból fordított egyfelvonásosok, versek, dalok, konferanszok, ritkán magyar eredeti írások) a megyei művelődési osztály végezteti. A Kárpáti Kalendárium 20-25 íves, 15–18 ezer példányban megjelenő, évkönyvszerű kiadvány. Népszerűségét kalendárium jellegének, a hazai és külhoni sajtó elismerését az igényes szerkesztésnek és figyelmet érdemlő publikációinak köszönheti. 1970-től 3, illetve 4 íves Irodalmi Melléklettel jelent meg. A melléklet – éppúgy, mint az ugyancsak 1970-ben indult Körkép {171.} című negyedéves szemle – 1974-ben megszűnt. Szerepüket esetenkénti antológiák hivatottak betölteni.

A Kárpát-Ukrajnában ma folyó, 1945 után a semmiből indult irodalmi tevékenység csak úgy teljesedhetett irodalommá, hogy "felfedezte" saját előzményeit: évek munkájával számba vette és tisztázta a két világháború közötti kárpát-ukrajnai magyar irodalom fejlődését, s elsajátította annak haladó hagyományait. Másrészt – a szovjet valóság felől indulva, annak hordozójaként – megtette az első lépéseket az egyetemes nemzeti kultúra felé. Segítik ebben épülő-fejlődő kapcsolatai, az 1971-től magyarországi terjesztésre kerülő, illetve közösen megjelenő kiadványai, úgyszintén a határon túli magyar sajtóban számára megnyílt publikációs lehetőségek. Törekvéssé szerveződött az a természetes igénye, hogy mindazokhoz szólhasson, akikkel egy nyelven beszél. Sajátos helyzetéből eredő mondanivalója erősen hangsúlyos, és túlnő a szűkebb haza határain.


A fenti szócikkhez tartozó kiegészítések a kötetben:

Kiadások

  • Vallani kell. Uzshorod 1957.
  • Tavaszi viharok. Uzshorod 1959.
  • Lázas a Föld. Uzshorod 1962.
  • Holnap is élünk. Uzshorod 1965.
  • Csillagfénynél. Uzshorod 1968.

Irodalom

Sándor László: Új költő bemutatkozása. Kárpátok 1958. 2. sz. – E. Fehér Pál: A kárpátaljai magyarság regénye. Kovács Vilmos: Holnap is élünk. ÉI 1965. okt. 2. – Kiss Ferenc: Egy kárpát-ukrajnai magyar író regénye. Kovács Vilmos: Holnap is élünk. Ttáj 1965. 11. sz. – Géczy Lajos: Kovács Vilmos: Holnap is élünk. ISz 1966. 9. sz. – Bessenyei György: Csillagfénynél. Kort 1969. 12. sz. – Bessenyei György: Reflexiók egy könyvről. Kovács Vilmos: Csillagfénynél. Kárpáti Igaz Szó 1969. 144. sz. – Illés László: Egy lakhatóbb világért. Nszab 1969. máj 27. – Kertész László: Csillagfénynél. Alf 1969. 8. sz. – Kiss Ferenc: Csillagfénynél. Kr 1969. 7. sz. – Szakolczay Lajos: Két portré. Kovács Vilmos. Ttáj 1969. 2. sz. 129–131. – Székelyhidi Ágoston: Egy magyar anyanyelvű szovjet költő. Napj 1969. 6. sz.

A {XXX.} jelek az eredeti nyomtatott kiadás oldalszámait jelzik. Utóbbi adatai:

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
1945-1975
IV.

Készült a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében

Szerkesztő bizottság
BÉLÁDI MIKLÓS, BODNÁR GYÖRGY, SŐTÉR ISTVÁN, SZABOLCSI MIKLÓS

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST, 1982

A HATÁRON TÚLI MAGYAR IRODALOM

Szerkesztette
BÉLÁDI MIKLÓS

Írták
BÉLÁDI MIKLÓS, S. BENEDEK ANDRÁS, BORI IMRE, CSANDA SÁNDOR, KÁNTOR LAJOS,
KOVÁCS VILMOS, LÁNG GUSZTÁV, POMOGÁTS BÉLA, RÓNAY LÁSZLÓ, SZELI ISTVÁN

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 1982

A szerkesztő munkatársai
POMOGÁTS BÉLA
RÓNAY LÁSZLÓ
R. TAKÁCS OLGA

Lektorok
ILLÉS ENDRE
KIRÁLY ISTVÁN
PÁNDI PÁL

ISBN 963 05 2815 0 (Összkiadás)
ISBN 963 05 2919 X (IV. kötet)

Akadémiai Kiadó, Budapest 1982
Printed in Hungary

A bibliográfiákat a fejezetek szerzői, valamint Botka Ferenc és R. Takács Olga készítették.


Botlik József

A hűség csapdájában

- részlet -

a közlés forrása

A falu [Gát] legismertebb szülötte Kovács Vilmos, az ő életéről, pályájáról szólunk kötetünk utolsó fejezetében. Nem költői és írói munkásságának, műveinek részletes elemzése a célunk, hanem annak vázolása, hogy miként lett a fiatalon mélyen baloldali elkötelezettségű alkotóból az 1960-as évek elejétől a kárpátaljai magyarság szószólója, érdekeinek következetes képviselője. Kovács Vilmos 1927. június 5-én született Gáton, édesapja Kovács Emil – az író szerint – „föld nélküli falusi kőműves”, valójában építési vállalkozó. Édesanyja, Kacsó Borbála 1936-ban, fiatalon, 33 évesen tüdővészben meghalt.

Kovács Vilmos 1933 és 1938 között végezte Gáton elemi iskolai tanulmányait. 1938-ban a válságba került Csehszlovákia mozgósította tartalékos haderejét, ekkor id. Kovács Emilt is behívták katonai szolgálatra, és csak az ország felbomlása után, hosszú hónapok múlva térhetett haza szülőfalujába. Felvállalt építési munkái félbemaradtak, tonnaszám felhalmozott építőanyagát addigra szétlopkodták. Közben a felfogadott munkásait fizetnie kellett, emiatt anyagilag tönkrement.

Az 1938. november 2-i első bécsi döntéssel a két világháború közötti Kárpátalja síkvidéki részével, a Tiszaháttal együtt Gát is újra egyesült Magyarországgal. Erről az időszakról írta Kovács Vilmos a feltehetően 1971– 1972 fordulóján készült Önéletrajzában: „1938-ban – a történelmi Kárpátalja Magyarországhoz csatolásakor – apámat letartóztatták, s amikor hónapok múlva szabadon bocsátották, családunkat kitoloncolták a faluból. Beregszászban telepedtünk le, ahol elvégeztem a polgári iskola első osztályát. Egy év múlva Beregszászból is kitoloncoltak bennünket, ezután Munkácsra költöztünk. Itt elvégeztem a polgári iskolát, beiratkoztam a Munkácsi Felsőkereskedelmi Iskolába, ahol 1945-ben érettségiztem.”

Az író öccse az előbbi időre így emlékezett vissza: „Az anyaországhoz való visszacsatolás után a szigorú vizsgálóbizottság elfogadta apánk magyarázatát. 1936-ig valóban a Csehszlovák Kommunista Párt tagja volt, ekkor kilépett a pártból, és minden kapcsolatot megszakított vele. A csatolt okmányok alapján a bizottság igazolta a csehek alatti magyar hazafias tevékenységét. Soha, sehonnan nem toloncolták ki családunkat. Beregszászba a nagyobb munkalehetőség és a taníttatásunk miatt költöztünk. Vilmos ott végezte a polgári iskola első osztályát. Igaz, hogy a beregszászi egy év alatt a rendőrség megfigyelte a házunkat. Apánknak itt kevés munkája akadt, ezért 1940-ben Munkácsra költöztünk, elvegyülni a káoszban, a felbolydult városban. Korábbi kommunista tevékenységéről soha nem beszélt, de templomba sem járt, de mi, gyerekek igen, mert kötelező volt.”

A háború alatti évekről írta Kovács Vilmos A nagy valóság című, számos önéletrajzi vonatkozású, sokat idézett munkájában: „...nem változott semmi, itt is éppen olyan volt a nyomor, a rendőri megfigyelés, az iskolában a pálca, ráadásul a megaláztatás... De annak a magyar legénykének már ébredezett az öntudata... és szilárd meggyőződése volt, hogy nem ő korcsosodott el, hanem a fasiszta rendszer!... Elérkezett 1944 felejthetetlen ősze! Megláttam házunk előtt az első szovjet katonát. Egészen fiatal volt, alig idősebb nálam. Vizet kért tőlem... Számomra nem egyszerű névtelen katona ő, hanem jó barát, aki megszabadította sokat szenvedett szülőföldemet az évszázados sötétségtől... És édestestvére annak a katonának is, aki Vasárnap volt című versemben él, s puskatussal leverte az első cöveket az osztott föld végébe... A dolgozó nép megszabadult évszázados bilincseitől és az ország más népeinek testvéri segítségével csodákat művelt.”

A cikk az író özvegye szerint „nem őszinte írás, mert amikor férjét alkotói létében a pártszervek és a hatóságok szorongatták, védekezésül mindig túlzóan hangsúlyozta baloldali meggyőződését és édesapja kommunista múltját”.

Kovács Emil emlékezésének idézete is ezt támasztja alá: „Gáton a Vörös Hadsereg felszabadító katonái nem földet osztottak géppisztollyal levert karóval, hanem rémületet. Apámat már az első éjszaka kis híján kivégezték, és bennünket, gyerekeket is vele együtt. Szerencsére túltette magát az eseten és más megalázásokon, és egy borzasztó háború velejárójának tekintette. Az igaz, hogy a munkácsi polgári iskolában a magyar időben két tanárunk gyakran sértegetett bennünket: »piszkos felvidéki kommunisták, elfajzott, összekeveredett nemzedék«. Ez az embertelen magatartás az ellenkező hatást váltotta ki a bátyámból. Egyre jobban kötődött a baloldali eszmékhez, és egyre nagyobb hatással volt rá József Attila, és a népi költők, írók, Illyés Gyula, Sinka István és Veres Péter. Mindez apai neveltetésünkből eredt, és anyánk erős szociális érzékenységéből.”

Az imént idézett Kovács Vilmos-önéletrajzból: „Kárpát-Ukrajna felszabadulása után apámat az ún. nemzeti bizottság elnökeként visszahelyezték Gátra. 1946-ban halt meg 44 éves korában.” (A költő téved, 1901-ben született apja 1945. augusztus 8-án hunyt el tragikus hirtelenséggel, szívrohamban Gáton.) Kovács Vilmos egy másik, 1969-ben készült kézírásos önéletrajzában a költő azt írta, hogy édesapját sem kímélte meg a Kárpátalját megszálló szovjet hadsereg, a berendezkedő kommunista diktatúra kényszermunkatáborba hurcolta mint a nép ellenségét. „Apámat ‘45-ben elvitték. Sok ezred magával. Egyetlen bűne, hogy magyar volt. Kommunista is, de ez akkor nem számított. Elpusztult.” A szovjet hatóságok 1944 novemberében Gáton sem deportálták a faluba korábban betelepített görög katolikus ruszinokat, mert ezt a nemzetiséget hivatalosan ukránnak minősítették.

A Munkácsi Felsőkereskedelmi Iskolában 1945 tavaszán tett érettségi vizsga után Kovács Vilmos 1945 és 1947 között a Beregszászi Terménykészletező Vállalat gáti kirendeltségének könyvelője. Életének erről a korszakáról így ír: „Kenyérgabonát készleteztem a lakosság számára a Terménykészletezőnél, a községi tanács titkáraként részt vettem a kolhoz szervezésében szülőfalumban, ahonnan családunkat egykor kitoloncolták.” A kárpátaljai magyarság deportálásának, az erőszakos kolhozosításnak, a padláslesöpréseknek a kora ez. A terménykészletező a mezőgazdasági termés begyűjtésének az állami szervezete volt. Az alig húszéves fiatalembert 1947 decemberében kinevezték szülőfaluja, Gát községi tanácsa végrehajtó bizottsága titkárának, amely tisztséget 1948 decemberéig töltötte be. Különösen érvényes az előbbi évekre 1969-ben írt önéletrajzának egyik sora: „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták.”

Nem véletlen, hogy Kovács Vilmos csak egy évig vállalta a gáti vb-titkári tisztséget, a mindennapi közreműködést az adóprésben, a burzsoá csökevények felszámolásában, az ideológiai meggyőző munkában. 1949 elején Munkácsra költözött, ahol fél évtizedig dolgozott a városi adóhivatalban. Először könyvelő, 1949 júniusában – mint írja – „előléptettek az adóügyi osztály főkönyvelőjévé, 1952 szeptemberében kineveztek adóügyi tanácsossá, majd főtanácsossá”. Közben „...1952-ben, hogy elkerüljem a továbbtanulásomhoz szükséges, felsőkereskedelmi végzettségemből adódó különbözeti vizsgákat, (Munkácson) elvégeztem az ukrán tannyelvű esti középiskolát, s beiratkoztam a Csernovici-Lvovi Pénzügyi-Közgazdasági Főiskolára, ahol 1957-ig folytattam tanulmányaimat. Emellett 1969-ben Uzsgorodon jeles diplomával végeztem el a marxista egyetem hároméves általános politikai tagozatát” – írta önéletrajzában.

Kovács Emil emlékezéséből idézünk: „Sztálin halála (1953. március 5.) után Vilmos bátyámmal elborzadva hallgattuk a gulagokról hazatért elítéltek beszámolóit a nagy szovjet valóságról. Bátyám első feleségének apja csendőr-tiszthelyettes volt az előző rendszerben, ezért Vilmosnak különösen sokat kellett bizonyítania, dolgoznia, hogy versei megjelenhessenek.”

Az utóbbi az egyik oka annak, hogy Kovács Vilmos viszonylag későn, az 1950-es évek derekán került a sajtó, az irodalom közelébe, amikor 1955 elején a munkácsi Prapor Peremohi (Győzelem Zászlaja) című ukrán nyelvű járási lap könyvelőjeként helyezkedett el. Valójában azonban a kulturális rovatot gondozta, és a szerkesztőség mellett működő irodalmi stúdiót vezette. A helyi tollforgató ukrán értelmiség tagjai és néhány, a szülőföldjén maradt magyar irodalmár látogatta, ahol megvitatták egymás verseit, novelláit, cikkeit, többek között Kovács Vilmos első kötetének (Vallani kell, 1957) verseit is. A költő már korábban, 1955-ben bemutatkozott írásaival a Szovjet Kárpátontúl című almanachban, és ezután számos publikációja látott napvilágot orosz és ukrán nyelven különféle kárpátaljai és köztársasági (ukrajnai) időszakos kiadványokban.

Ismét Kovács Emil személyes közléséből idézünk: „Az SZKP 1956 februárjában tartott XX. kongresszusa a bátyámmal együtt alaposan megzavart-felkavart. Szinte hihetetlennek tűntek a sztálini személyi kultusz feltárt bűnei, de reménnyel töltött el bennünket, hogy a kongresszus egy igazabb jövőt vázolt fel. Vilmos bátyám sohasem akart a kommunista párttag lenni. Ezért kellett az igazolt eszmei háttér, apánk kommunistaságának túlzott hangsúlyozása. A regénye kiadásával kapcsolatos zajos, megalázó helyzet kezdetétől – az apánk múltjára való hivatkozások ellenére – a bátyám szinte gyűlölettel viszonyult a párthoz és a szovjet rendszerhez. Ha az elveihez makacsul ragaszkodó Vilmostól baráti körben megkérdezték, hogy mikor akar a pártba belépni, akkor büszkén mindig azt válaszolta: Majd ha a párt felér hozzám.”

A Vallani kell című verseskötetében már érzékelhető egyéni hangja, látásmódja, kárpátaljai kortársainál mélyebb személyes élményanyaga és alkotói tehetsége. Ezt annak ellenére állítjuk, hogy a kötet még nem volt mentes a kötelező, a Zsdanov nevével fémjelzett, a személyi kultusz légkörében gyökeret vert szektás-dogmatikus politikumtól, a szocreáltól, a régi és az új összecsapásának, az engesztelhetetlen ideológiai harcnak a felmutatásától, a szocialista vívmányok felmagasztalásától.

Munkács után Kovács Vilmos életének újabb színtere a területi székhely, Ungvár, ahol ebben az időben igen szerény keretek között néhány, a magyarsággal kapcsolatos intézmény is működött. Így a területi rádió magyar adása, a könyvkiadó, illetve az ukrajnai tankönyvkiadó magyar részlege, csekély önállósággal és mozgástérrel a hivatalos orosz-ukrán keretek között. Az alkotó pályájának ezeket az állomásait így örökítette meg kéziratos Önéletrajzában: „1958 októberében áthelyeztek az uzsgorodi Kárpáti Könyvkiadó magyar osztályára lektornak, majd 1964 májusában főlektorrá, 1970 szeptemberében pedig osztályvezetővé léptettek elő. Ezt a munkát 1971 augusztus végéig láttam el, amikor munkaviszonyomat megszakítottam, s azóta – mint a szovjet írók szövetségének a tagja – kizárólag irodalmi és műfordítói tevékenységet folytatok.”

Az 1959–1960-as évek fordulója igen fontos alkotói pályáján, mert Ungváron több lehetősége nyílott irodalmi eszmecserékre, vitákra. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy tudatos önépítéssel költészete egyre inkább letisztult, megszabadult a kor kötelező kultúrpolitikai elvárásainak nagy részétől, és sikerült megtalálnia önálló hangját. Második kötetében, az 1959-ben megjelent Tavaszi viharok verseiben határozottabb, bátrabb a hangja, bár témái még emlékeztetnek két évvel korábban kiadott versgyűjteményére. A versek megformálása azonban feszesebb, képei árnyaltabbak, érzékletesebbek: „levélről álmodik a gyökér”, „Bádog-Krisztus ölelgeti az útszéli csendet”, „szívig érett, súlyos kalász”, „mezítlábas emlékeken autó rohant át”, „virraszt a törvény.” Költészetéről a szovjet korszak végén, még a reprezentatívnak szánt antológia, a Sugaras utakon is a lényegre tapintva állapította meg: „...nem agitál, hanem dalol, inspirátora nem a kötelességtudat, hanem az ihlet.” A beregszászi Vörös Zászló című járási lapnál Kovács Vilmos 1960-ban irodalmi stúdiót alakított a fiatal, pályakezdő tollforgatók számára, amely tíz-tizenkét kezdő beregi és ugocsai kezdő költőt, írót tömörített. Az újságnál megszervezte az irodalmi oldalak rendszeres közlését és az irodalmi találkozókat.

Harmadik kötetével – Lázas a föld – 1962-ben jelentkezett, világlátása egyre kiforrottabb. Hangja a moszkvai könyvkiadók figyelmét is felkeltette, orosz nyelvű versgyűjteményét Veszennyaja burja (Tavaszi zivatar) címmel 1963 őszén adták ki Moszkvában. Már ennek a kötetnek a fülszövege megemlítette, hogy a költő megírta első regényét, amely Ungváron már sajtó alatt van Szerdce v pregyelah normi (Szíve szabályosan működik) címmel. A mű később Holnap is élünk címmel jelent meg.

Közben az Ungváron kiadás alatt álló, Lázas a föld című verseskötetének a megjelenését a helyi hatóságok megakadályozták. A költő emiatt 1962. október 10-én levelet küldött V. H. Vizolmirszkinek, a kárpátaljai területi pártbizottság agitációs és propagandaosztálya vezetőjének: „Jelen levelemet tekintse panasznak, melynek megírására az a körülöttem mesterségesen létrehozott és elmérgesedett légkör késztet, amelyben már harmadik hónapja vagyok kénytelen élni.” Az éles hangú beadvány nyomán a kárpátaljai pártbizottság agitációs és propagandaosztályának vezetője feltehetően közbenjárt az ügyben, mert Kovács Vilmos Lázas a föld című, harmadik verseskötete hamarosan megjelent Ungváron. Évekig tartó várakozás után, halála előtt kilenc évvel, 1968-ban látott napvilágot utolsó verseskötete, a Csillagfénynél, amelyet érzékelhetően költői pályája összegzésének szánt. Ezután született újabb versei – melyek csak az 1990-es évek elején jelennek meg összegyűjtve – merészen vetették fel a kárpátaljai magyar kisebbségi lét és valóság gyakran képtelen helyzeteit. Költészetének mindig egyik fontos értéke volt Gáton töltött gyermekkorra, szülőfaluja élményvilágának megjelenítése, amely verseinek képalkotását jelentősen gazdagította.

Kovács Vilmos egyéni sorsa, erkölcse, élettapasztalata, szűkebb közössége, a magyarság sorsának alakulása, megannyi feszítő kérdés felvetése és művészi megválaszolása már az 1960-as évek elejétől más, tágabb műfaji keretet, egy regény megformálását követelte az alkotótól.

A mű megjelenése többek között azért is keltett nagy visszhangot, mert az 1960-as évek elején a kárpátaljai magyar próza a költészetnél is fejletlenebb. Művek hiányában riportokat és rövidebb-hosszabb publicisztikai szintű írásokat kiáltottak ki elbeszélésnek, sőt regénynek. Ráadásul ebben az időben még nem működött az önálló kárpátaljai magyar sajtó, az 1945-től megjelenő Kárpáti Igaz Szó a Zakarpatszka Pravda című ukrán lap tükörfordítása volt, amelynek 1965-től részben, 1967-től működött magyar szerkesztősége.

A kárpátaljai magyar prózairodalom alapművének a megjelenését két évig tartó huzavona előzte meg. A művet megjelenése után rövid idő múlva – többek között Balla László, a hivatalos főlektor közbenjárására – a szovjet hatóságok kivonták a könyvesbolti forgalomból, sőt a kárpátaljai és a magyarországi közkönyvtárakból is. Ennek ellenére a Holnap is élünk mégis beivódott a köztudatba, sőt a regény megjelenésével kezdődött az igazi kárpátaljai magyar irodalom. A regény megjelenése 1965-ben kétségtelen áttörés, sőt siker Kovács Vilmos alkotói pályáján. Ugyanakkor a vázolt szovjet bel- és kultúrpolitikai helyzet következtében megtörik az író alkotói lendülete, egyre nehezebbé válik műveinek megjelentetése.

Egy év múlva, 1966. április 20-án orosz nyelvű panaszlevelet küldött az ukrajnai szerzői jogvédő hivatalhoz. Az ügyről röviden: az előző év júniusában Vítyer z Dunaju (Dunai szél) címmel egy 1500 soros verseskötet kéziratát leadta a Kárpáti Kiadónak, amelyet az felvett az Ukrán SZSZK minisztertanácsa sajtóbizottsága által jóváhagyott 1966. évi tervébe. Ezt követően – a költő által ismeretlen okok miatt – törölték az 1967-es tervből, és az 1968-as távlatiba iktatták. A költő levelében sérelmezte, hogy a kiadó szerződést sem kötött vele, amellyel „...nekem anyagi és erkölcsi kárt okoz, mert... ily módon nincs rá jogom, hogy felajánljam azt más kiadóknak.” Másrészt, mivel törölte a tervből és újabb évekre tette át, „megfosztott attól a lehetőségtől, hogy új könyvet tervezhessek 1967-ben vagy 1968-ban”. Az előbbi kézirat anyaga – az özvegy közlése szerint – azonos az 1968-ban kiadott Csillagfénynél című verseskötetével.

Az akkor 41 éves Kovács Vilmos természetesen nem sejtette, hogy ez a gyűjtemény lesz az életében megjelent utolsó könyve, amelyet költészete összegzésének szánt. Megjelenése már nemcsak a kárpátaljai magyar irodalom igazi eseménye volt, hanem a magyarországi irodalmi közvélemény is elismeréssel fogadta. Addigi küzdelmeinek mintegy számvetéseként írta 1969-ben, önéletrajzában: „Sok mindenen mentem keresztül, míg leírtam ezt a két sort: Letörlöm arcomról a nyálat, s szembe fordulok a széllel... Sorsom úgy alakult, hogy egy kis zárt közösség szószólója s egy világ sorsát intéző roppant birodalom idegvégződése lettem. Amit mondok, mondhatom. A másodszülött fiú jogán.”

Kovács Vilmos hatása mindenekelőtt azért volt jelentős, mert az 1960-as években színre lépő ifjú nemzedék törekvéseinek is ösztönzést adott. Az ifjú tollforgatók hamarosan megtalálták az egy évtizede mindig szinte magányosan küzdő költőben és íróban az idősebb barátot, a pályatársat és az alkotói szövetségest. 1965-ben segítette a zömében magyar egyetemista diákokból álló kezdő irodalmárokat, akik az Együtt című rövid életű, kéziratos (írógéppel sokszorosított) lapban – szerkesztői Stumpf (S. Benedek) András, Balla Gyula, Györke László, Punykó Mária – kovácsolódtak nemzedékké. A költészet művelésén kívül a magyar nemzeti hagyományokat kutatták, követték, számos műfajban – irodalomtörténet, kritika, néprajzkutatás, publicisztika stb. – eredményesen tevékenykedtek. A kárpátaljai helyi, valamint magyarországi lapok, illetve folyóiratok mellett legfőbb közlési terük a Kovács Vilmos által egy évtizeden át szerkesztett s évente megjelenő Kárpáti Kalendárium volt.

Kovács Vilmos ajánlására tíz költő – Balla Gyula (1948–2000), Balla Teréz, Balogh Balázs, Benedek András, (Vári) Fábián László, Ferenczi Tihamér, Fodor Géza, Füzesi Magda, Kecskés Béla (1941–1997), Zselicki József – Szilaj nádparipán címmel 1969-ben közös verseskötetet nyújtott be a Kárpáti Kiadónak. A kézirat évekig hányódott a kiadóban, több lektor megjelentetésre javasolta, egyikük azonban ideológiai okokra hivatkozva megakadályozta. A bíráló vélemények alapján az ifjú költők újraválogatták verseiket, a vétójogú főlektor, Balla László azonban ismét mereven elutasította a gyűjtemény megjelentetését. Indokai: a fiatal magyar alkotók állítólagos nemzeti elzárkózása, a Szovjetunió irodalmi élete iránti csökkentett érdeklődése, apolitikussága, a l’art pour l’art magatartása és politikai éretlensége. Az ekkor már Nádparipán című antológia sohasem látott napvilágot. Ezt követően a kéziratos Együtt című lapot – melynek a legnagyobb példányszáma is mindössze 36 (!) volt – a hatóságok két évfolyam után betiltották, szerkesztőit felelősségre vonták.

Ezután alakult meg 1967 novemberében az ungvári magyar egyetemisták – Benedek András, Balla Gyula és Györke László, Punykó Mária – közreműködésével a magyar nyelvű, de ukránból fordított Kárpátontúli Ifjúság című területi (megyei) lap szerkesztősége keretében a Forrás Irodalmi Stúdió, amelynek elnökévé Zselicki Józsefet választották. Tagjai az imént felsorolt fiatal költők, valamint Füzesi Magda és mások, akik már publikáltak a helyi magyar sajtóban. Kovács Vilmos a fiatalok mindkét irodalmi szerveződését támogatta, útmutatásaival és bírálataival segítette a tehetséges magyar tollforgatókat. Az ungvári Kárpáti Kiadónál pedig létrehozta és 1970-től gondozta Kalendárium irodalmi mellékletét, amely ezután néhány évig a kárpátaljai magyar irodalom legfontosabb fórumát jelentette.

A hatalom kezdettől fogva gyanakvással figyelte és egyre inkább ellenzéki szelleműnek tartotta a Forrás Stúdiót. Ebben a helyzetben jelent meg 1970 októberében, illetve decemberében az a híressé vált kétrészes tanulmány a szegedi Tiszatáj című folyóiratban, a Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában, Kovács Vilmos-Benedek András tollából, amely tárgyilagosan, a valóságnak megfelelően vonta meg a kárpátaljai magyar literatúra addigi mérlegét. Megszületésében fontos szerepe volt a szegedi irodalomtörténésznek, Ilia Mihálynak, aki sürgette megírását. A tanulmány értékét növelte, hogy először tárta a magyar közvélemény elé ottani nemzeti közösségünk történetét, kisebbségi sorsfordulóit, amelyeket – s különösen 1945 utáni helyzetét – addig szokatlan hitelességgel mutatott be. Megjelenése egy korszak lezárulását is jelezte a kárpátaljai magyar művelődési életben.

Az író özvegyének személyes közlése szerint a dolgozathoz „...Béni (S. Benedek András) gyűjtötte össze az anyagot, a szakirodalmat – ezért szerepel társszerzőként –, de az írói megformálást Vilmos végezte. Ezt bizonyítja, hogy a tanulmány stílusa teljesen egységes. Még napjainkban sem ismert, hogy ki hívta fel annak idején a kárpátaljai pártbizottság figyelmét a Szegeden megjelent írásra.”

A folyóiratközlés második részében lapalji megjegyzés: „A Kovács Vilmosról szóló részt Benedek András írta.” A dolgozatot a kárpátaljai pártbizottság lefordíttatta orosz nyelvre, hogy a pártszervek és más illetékesek is megismerkedhessenek a tartalmával. S. Benedek András személyes közlése szerint a művelet részben tudatos ferdítés volt, a tények torzítása az időszerű politikai érdekeknek megfelelően. A legkirívóbb példa: az 1938. november 2-i első bécsi döntést – mikor a magyarlakta Tiszahát visszatért Magyarországhoz – a szerzők visszacsatolásnak írták dolgozatukban. A fordító szándékosan az ukránban vozjednanjának (oroszul vozszojegyinyenyije), vagyis újraegyesülésnek ültette át, amely érzékenyen érintette a hivatalos közvéleményt, hiszen a fogalmat a politika Kárpátaljának Ukrajnával való, 1945. évi úgynevezett újraegyesülésére sajátították ki.

„A Tiszatáj folyóiratban megjelent tanulmány következményeit a férjem hamarosan érzékelte – folytatta Kovács Vilmosné. – Akkor a Kárpáti Kiadóban vezető szerkesztő volt, de látványosan mellőzni kezdték. Egyre többször kényszerítették megalázó, kényelmetlen helyzetekbe. Ekkor néhány hónapja már magyar nyelvészeti és őstörténeti kutatással foglalkozott. Keményen dolgozott, gyakran egész éjszaka, egy órát sem aludt, úgy járt munkába a kiadóba.”

A tanulmány eközben hatalmas politikai vihart kavart Kárpátalján. Fodor Géza írta a Testamentum utószavában, hogy „Balla Lászlóban sértődéseket váltott ki, melyeket ő »marxista-leninista felsőbbségtudattal« próbált »orvosolni« a területi pártbizottság bevonásával, mely testületnek Balla is funkcionáriusa volt. Viszonylag rövid időn belül ún. »intézkedésekre« került sor... Balla László manőverekkel szőtt, nyílt és burkolt támadásai most már nem csupán Kovács Vilmos ellen, hanem a Forrás Stúdió tagjai ellen is irányultak... Ballának nem volt nehéz a maga oldalára billentenie az egyetem pártbizottságát és annak magyar tanszékét. Az ideológiai terror meghozta a továbbiakban gyümölcseit: Kovács Vilmost és a vele szimpatizáló újabb nemzedékeket nem csak »semlegesíteni«, de eltörölni igyekeztek.”

A Kárpáti Igaz Szóban, 1971. augusztus 20-án Elidegenedés címmel szerkesztőségi cikk – ma már tudjuk, hogy Balla László főszerkesztő írta – jelent meg. Szigorú bírálatban részesítette a fiatal magyar alkotókat, ami akkor egyenértékű volt a nyilvános feljelentéssel. Azzal vádolta őket, hogy elidegenedtek a szovjet valóságtól, a polgári irányzatok bűvkörébe kerültek, semmibe vették a szocializmus eszméit, sőt a cikkíró szerint a nacionalizmus sem áll távol tőlük. Kovács Vilmosné így emlékezett: „A szerkesztőségi cikk hangvételéből, a Forrás Stúdió költőinek verseiből kiragadott idézetekből és azok célzatos értelmezéséből a férjem azonnal kiérezte, hogy az írás »Balla- ízű«. A fiatal alkotókat nacionalizmussal és szovjetellenességgel vádolta, akik nagyrészt az ungvári egyetem magyar szakára jártak. A cikkíró ezért felszólította az egyetemi pártbizottságot, hogy súlyos mulasztásait hozza helyre. Az írás olyan volt, mint egy nyílt feljelentés. A szerzője pedig mindent teljesített, amellyel »fölülről« megbízták.”

A kommunista párt vezényletével ezután a Forrás Stúdió vezetői ellen kezdődött szervezett rágalomhadjárat, a stúdió ezért 1971 végén kénytelen volt beszüntetni működését. A hatalom tisztogató akciójának része volt, hogy az ungvári egyetem bölcsészkara és az intézmény pártbizottsága elbocsátotta magyar tanszék fiatal oktatóját, Fodó Sándort. A Forrás egyetemista hallgatói közül megbuktatták a katonai tanszék vizsgáján Fodor Gézát és (Vári, akkor) Fábián Lászlót, akiket azonnal behívtak szolgálatra a szovjet hadseregbe. Hamarosan mundért kellett öltenie S. Benedek Andrásnak, Györke Lászlónak is, Balla Gyula pedig Magyarországra települt. A fiatalok csak évek múlva folytathatták tanulmányaikat.

A kárpátaljai és a hazai köztudat ismeretei szerint a Forrás vezetői közül Kovács Vilmost és Benedek Andrást a hatalom elbocsátotta munkahelyéről, a Kárpáti Kiadóból. Ez csak az utóbbi személy esetében igaz, Kovács Vilmos özvegyének személyes közlése szerint férje „1971-ben a saját elhatározásából hagyta ott a kiadót”. Ezt megerősíti 1972. október 17-én kelt levele, amelyet Magyarországon élő fiának, Kovács Lászlónak küldött. Az író – a legendákkal ellentétben –, az egyre súlyosabb és alantasabb támadások miatt, önként távozott a kiadóból, mondván: „Megleszünk nélküle.”

Az írónak a kiadótól való távozása után, szabadfoglalkozású alkotóként nem volt rendszeres jövedelme, csak esetenként Magyarországon, illetve a csehszlovákiai Pozsonyban megjelent írásainak honoráriuma. Felesége ez időben az ungvári Zalka Máté (az 1990-es évek elejétől Dayka Gábor) Középiskolában tanított magyar nyelvet- és irodalmat, a család lényegében az ő fizetéséből élt. Kislányuk, az 1962-ben született Éva, ekkor volt kilencéves. A középiskola igazgatója, Vladimír Piroska – aki több tankönyvet írt a kárpátaljai magyar iskolák számára – segítette Kovácsnét, hogy hiányzó tanártársai helyettesítésével túlórapénzhez jusson. Az igazgatónő azonban megbetegedett, nyugdíjba vonult, utóda, Takács József – bár nem volt rosszindulatú Éva asszonnyal szemben –, csak a kötelező óraszámot adta neki, elvette tőle az osztályfőnökséget, a valamilyen ok miatt hiányzó tanárok helyettesítésére pedig idegen tanerőket hívott az iskolába. Mint később kiderült, Takács ezzel felsőbb utasításnak tett eleget.

A Kovács család segítségére az ungvári Területi Könyvtár magyar osztályának a vezetője, Hadar Piroska sietett. Közbenjárt, hogy az író felesége a bibliotékában négyórás mellékfoglalkozást vállalhasson: könyveket kellett selejteznie. Orosztanárként végzett korábban, ezekben az években az ungvári egyetem magyar szakára járt levelező tagozaton. Mérhetetlen terheket vállalt magára, hogy férje nyugodtan folytathassa magyar nyelvészeti és őstörténeti kutatásait.

A megtorlások nem tudták megtörni a hatalom által felszámolt irodalmárcsoportot, különösen nem annak vezetőjét Kovács Vilmost. Ungváron és Kárpátalja-szerte polgárjogi mozgalom vette kezdetét, amely a magyarság politikai, társadalmi és művelődési sérelmeit fogalmazta meg helyzetelemzésben, beadványokban. A Forrás Stúdió hatóságok által megtámadott tagjai Kovács Vilmos irányításával 1971 őszén beadványt készítettek, és házról házra járva támogató aláírásokat gyűjtöttek. A dokumentumot – melyet miután szeptember-októberben több ezren aláírtak –, eljuttatták a Szovjet Kommunista Párt kárpátaljai, területi titkárához, valamint más, helyi politikai és kulturális vezetőkhöz. Nemcsak a stúdió sérelmeit vetették fel, hanem a kárpátaljai magyarság súlyos nemzetiségi jogi, anyanyelv-használati és művelődési problémáit is, sőt a magyarokat és a németeket sújtó kollektív bűnösség bélyege ellen is szót emeltek. Ebben a később I. beadványként ismertté vált dokumentumban – mely indigóval gépelve, sokszorosítva, röpiratként terjedt Kárpátalja-szerte – először fogalmazták meg egy magyar érdekvédelmi szervezet létrehozásának igényét.

1972 tavaszán újabbat, a II. beadványt állították össze, A dokumentumot 1660-an írtak alá, köztük az első három helyen Kovács Vilmos, Fodó Sándor, Stumpf (Benedek) András. Ezt a húszoldalas dokumentumot már az SZKP KB Politikai Bizottságához és a Legfelsőbb Tanács Elnökségéhez juttatták el. Fodó Sándor írja a Forrásról szóló emlékezésében: „...mivel nekem nem sok veszíten valóm volt, én vittem el a levelet Moszkvába... tény, a szovjet-magyarok fogalmát bevezetni szándékozó, és meglévő iskolai hálózatunkat is folyamatosan romboló hatalmi szándék legalább részben megtorpant ellenállásunkon és így sokban ennek köszönhető, hogy az ún. »rendszerváltás« után sok mindent sikerült megvalósítani kisebbségi törekvéseinkből... örömmel ismétlem meg: a Forrás a KMKSZ előképe volt.” A beadványban követelték a magyarság kollektív bűnösségéről, az 1944. novemberi elhurcoláskor kiadott határozat visszavonását. (Ez egyébként még napjainkig, 2001 júliusáig sem történt meg!) Kérték a magyar anyanyelvi oktatás kiterjesztését az iskolák minden szintjére, a magyar történelem tanításának engedélyezését, egy magyar nyelvű szépirodalmi folyóirat indítását, a könyvkiadás támogatását, a nyelvhasználati sérelmek orvoslását, végül a magyarság arányos képviseletét a döntéshozó és a végrehajtó szervekben.

A Forrás Stúdióban tömörülő alkotói kör feloszlatásában döntő szerepet vállalt Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége, illetve vezetősége Balla László főszerkesztővel az élen. Az újság még a Forrás Stúdió megszüntetése előtt fél évvel (!), 1971. május 22-én a lap keretében létrehozta a József Attila Irodalmi Stúdiót. Leplezett szándékkal, de célzatosan a Forrás helyett, a hivatalos politikától nyújtott elégtételként. Alapítója Balla László, elnöke Márkus Csaba, a Kárpáti Igaz Szó helyettes főszerkesztője, titkára Erdélyi Gábor, kulturális rovatvezető. A József Attila Irodalmi Stúdió a következő évtizedben, 1981 végéig teljesen a hatalom elvárásainak megfelelően a szovjet pártfőtitkár Leonyid I. Brezsnyev (1906–1982) és a főideológus Mihail A. Szuszlov (1902–1982) által megkövetelt művelődéspolitika jegyében fejtette ki működését. Publikációik igen fegyelmezettek voltak, egyik magyarországi méltatójuk „ünneplőbe öltözött” költőknek nevezte őket.

A Forrás Stúdió tagjai ezután a szülőföldjükön évekig nem, de Magyarországon annál többet publikáló tagjai – Fodor Géza, Vári Fábián László, Zselicki József és mások – csak közel egy évtized szilencium után térhettek vissza a kárpátaljai irodalmi életbe. Balla László magyarázkodása csak mentegetőzés, mert az 1960-as évek második felében, az 1970-es évek elején a Forrás Stúdió és tagjai ellen folytatott támadásai, a Kovács-ügyben tanúsított magatartása alapjaiban tették lehetetlenné a kárpátaljai magyar irodalom első igazi költői és írói nemzedékének a megerősödését.

A szabadfoglalkozású írói pályára lépett Kovács Vilmos verseket már ritkábban írt. 1970–1971 táján egy dokumentumregény terveivel foglalkozott, amelynek tervezetét Volt egyszer két forradalom cím alatt benyújtotta a kiadói bizottságnak, de nem kapott rá érdemi választ. A mű egykori rokonáról, a beregszászi Kis-Kovács János 1919-es vöröskatona életéről szólt volna, aki részt vett a szovjet-oroszországi polgárháborúban, és évekig Kun Béla (1886–1939) testőre volt. Pályájának utolsó hat-hét évében a magyarság őstörténetével foglalkozó, másfél ezer oldalas művén dolgozott, amely azonban életében nem jelent meg nyomtatásban.

A hatalom nyomására Kovács Vilmos 1974 szeptemberében írta meg a már idézett, A nagy valóság (ukránul: Velika gyijsznyiszty, oroszul: Bolsaja gyejsztvityelnoszty) című önbíráló cikkét, amely fél év múlva, 1975 február-márciusban látott napvilágot a kárpátaljai ukrán, orosz és magyar nyelvű lapokban. Az író özvegye által e kötet szerzőjének a rendelkezésére bocsátott orosz nyelvű eredeti kézirat utolsó, hetedik oldala a következő megjegyzéssel zárul: „Jelen előadásom közlését megtiltom bármilyen sajtóorgánumban, de különösen megtiltom publikálását vagy újraközlését a Kárpáti Igaz Szóban, amelynek munkatársai felhasználnák az írást ellenem saját egyéni leszámolásaik céljára... V. Kovács. Ungvár, 1974. IX. 25.” A cikk megírásával az írót megalázó mea culpára kényszerítette a hatalom, ami jól érzékelhető a publikáció egészéből.

Az írószövetség közbenjárására A nagy valóság először ukrán nyelven jelent meg a Zakarpatszka Pravdában, egy másik lapban oroszul, végül a beregszászi Vörös Zászlóban magyarul. Kovács Vilmos talán úgy vélte, hogy ezzel az írásával megfékezheti a kárpátaljai magyarság polgárjogi mozgalmának más tagjai ellen indított megtorlást is. 1975 nyarán úgy tűnt, hogy a kommunista rezsim megbocsátott az eszmeileg-politikailag „megtévelyedett” Kovács Vilmosnak. Az Ukrán Írószövetség kárpátaljai területi tagozatába tömörült alkotóival együtt Beregszászba látogathatott, ahol néhány alkalommal üzemek kultúrházaiban, a környező falvak iskoláiban szervezett író-olvasó találkozókon mutatkozott utoljára a nyilvánosság előtt. E rendezvényeket az írószövetség kárpátaljai helyi szervezete szorgalmazta, mert kezességet vállalt magyar tagjáért. Szintén 1975-ben Kovács Vilmos javította, csiszolta, több helyen átdolgozta regényét, a Holnap is élünket, mivel ígéretet kapott arra, hogy Magyarországon is kiadják. Ez a régi-új kézirat két budapesti kiadónál is megfordult az évek folyamán, de elfeküdt, és csak 1988 végén a debreceni Csokonai Kiadó vállalta fel a megjelentetését. Ekkor Gáton, testvéröccse, Emil házában még megvolt a regény eredeti kézirata, amelyre Kovács Vilmos türkizkék és lila tintával, valamint ceruzával rótta a sorokat. A papírcsomó azonban részben elázott, mert egyszer óvatosságból a padon (padláson) felállított víztartály mögé rejtették.

Ekkorra szinte egyetlen menedékként már csak a Magyarországra való átköltözés reménye maradt számára. Egyes pályatársak emlékezései ezt évekkel előbbre teszik, Kovács Vilmosné személyes közlése szerint „...az áttelepülésről 1976-ig családunkban szó sem esett. Először azért, mert Vilmos úgy érezte: van még tennivalója szülőföldjén, másrészt nagyon jól tudta, hogy a hatóságok úgysem engedélyeznék. 1976 nyarán egy hónapig Budapesten tartózkodott, Balla Gyulánál lakott. Ekkor találkozott Tóth Dezsővel (1925–1985), az MSZMP KB kulturális osztályának helyettes vezetőjével, ő vetette fel az áttelepülés gondolatát, és a támogatásáról biztosította Vilmost. Végül több ok is közrejátszott abban, hogy a Magyarországra való átköltözés mellett döntöttünk. Férjem szakmailag egyre inkább elmagányosodott, a munkájában magára maradt, bár igazi, a bajokban kipróbált barátai nem fordultak el tőle. Mégsem volt sem szakmai értő társa, a nyelvészetben finnugor képzettségű Fodó Sanyi szkeptikusan viszonyult Vilmos magyar őstörténeti kutatásaihoz, teóriájához, fiatal irodalmár pályatársai, barátai számára is teljesen idegen volt ez a terület. Ebben az időben ingott meg férjem hite szülőföldje magyarságának jövőjében, fogyatkozott meg ereje, ráadásul a működési köre, területe is beszűkült. Egyszóval, A nagy valóság kényszerű megírása után nagy árat fizetett azért, hogy addigi életmódját ott folytathassa, ahol abbahagyta.”

Az özvegy úgy emlékezett, hogy 1976 őszén küldték el áttelepülési kérvényeiket és a szükséges iratokat az illetékes magyar hatóságokhoz, amelyektől hamarosan elutasító választ kaptak. Ezután – már a következő év elején – értesítést küldött a kijevi magyar konzul, hogy találkozni szeretne Kovács Vilmossal. Ő ekkor már nem tudott utazni, mert kórházban volt. „Én mentem el a férjem helyett Kijevbe. A konzul itt bizalmasan közölte velem, hogy az áttelepülési kérelmünket a szovjet szervek kérésére utasították el a magyar hatóságok. Ezután együtt fogalmaztuk meg a fellebbezést, amelyben – több más érvelés mellett – főleg Vilmos betegségére és szükséges magyarországi gyógykezelésére hivatkoztunk.” Később Kovács Vilmos is fogalmazott egy kérelmet – a kéziratot az özvegytől kaptuk – a „népköztársaság illetékes szerveihez”, hogy a maga, a felesége és 15 éves kislányuk, Éva számára a „...végleges áttelepedést engedélyezni szíveskedjenek... Kérelmen fő indoka a családegyesítés, ugyanis két fiam él Magyarországon: László, aki a Csepel Autógyár programkönyvtárának a vezetője, és István, aki jelenleg katonai szolgálatot teljesít a Magyar Néphadseregben. Mindezek kifejezetten igénylik és sürgetik áttelepedésünket. Ugyanakkor (a Zala megyei) Egerváron él feleségem húga, Szvoboda Béláné [szül. Teke Judit] is... Ezzel szemben itt csupán egyetlen közeli hozzátartozóm van: öcsém, Kovács Emil, a gáti középiskola igazgatója.” (Keltezés nélküli fogalmazvány.)

Egyes emlékezők úgy tudták és írták, hogy életének utolsó éveiben, Kovács Vilmos súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Ez nem felel meg a valóságnak, nem betegeskedett, megfeszített erővel dolgozott őstörténeti dolgozatain. Az özvegy személyes közlése szerint halálának esztendejében, 1977 január végén erős derékfájásra panaszkodott, majd egészségügyi állapota hirtelen romlani kezdett. Márciusban megműtötték: egyik mellékveséjében rosszindulatú daganatot találtak, amelyet eltávolítottak az egyik veséjével együtt. Vári Fábián László örökítette meg a „...folytatás” című kötet utószavában: 1977 tavaszán az ungvári területi (megyei) kórházból hét végére hazafelé készülődve Kovács Vilmos még emelt hangon, kissé keményen és röviden adta tudtára az egészsége miatt okkal aggódó feleségének, hogy a hazáig tartó, mindössze öt-hatszáz méteres útra fölösleges volt taxit rendelnie. „Majd a megsértett, sírásával viaskodó Éva háta mögött hamiskásan kacsintva, félig suttogva így magyarázkodott: »Muszáj rá káromkodni, mert különben azt képzeli, hogy beteg vagyok.« És elindultunk az Október 50. évfordulója sugárúton – együtt, utoljára.”

Az író ezután három hónapig jól érezte magát, a családi kör után ötvenedik születésnapját, 1977. június 5-én a költő-tanítvány Zselicki József gejőci házában is megünnepelték (Zselicki József személyes közlése), ahol a költő még reménykedett, sok megírnivalóját, tervét, elképzelését emlegette jelenlévő barátainak, pályatársainak. Augusztusban ismét rosszul lett, ezután rohamosan rosszabbodott az egészségügyi állapota. Az író áttelepülésével kapcso-latos magyarországi ügyeiben Balla Gyula járta a hivatalokat, kért segítséget az írószövetségtől. Kovács Vilmos a hatóságoktól akkor kapta meg az áttelepülési okmányokat, amikor már nyilvánvalóvá vált közeli halála. Ezután szovjet részről már nem volt akadály, az özvegy emlékezése szerint egy vasúti vagont biztosítottak az átköltözéshez, egy nap berakodási határidővel. Emiatt kapkodva kellett csomagolniuk, Fodó Sándor is segített, hogy elkészüljenek. A már súlyosan beteg írót Váradi-Sternberg János történész kísérte el mentőkocsiban Csapra, ahol Kovács Vilmost Nyíregyházáról kirendelt mentőautó várta, és szállította Budapestre, a Kékgolyó utcai kórházba. Felesége két nap múlva lépte át a határt akkor tizenöt éves kislányukkal, s mindössze ötezer forinttal a táskájában az újrakezdéshez. Férje az átköltözés után három héttel, 1977. november 13-án Budapesten áttétes rákbetegségben elhunyt.

A hivatalból kirendelt és elvégeztetett Farkasréti temetői gyászszertartást követően a fővároshoz közeli Fóton – itt helyezték a Kovács Vilmost örök nyugalomra – gyülekezett a tanítványok, a pályatársak vert csapata. „...nem csak a barátjukat, Kovács Vilmost búcsúztatták, de végképp köddé foszló reményeiket, rozsdásodó hitüket is. A veszteség érzését még kínosabbá tette a vereség tudata, kimondott, vagy kimondatlan beismerése – írta S. Bene-dek András, a ...folytatás című életműválogatás előszavában. – El kellett hagyniuk azt a közösséget, ahová sorsuk és felvállalt feladatuk kötötte őket s amelynek épp ekkor lett volna legnagyobb szüksége szólni és tenni tudó emberekre. A közösséget, amelyet épp ekkor próbáltak a »nagy szovjet család« közös aklába terelni a rend kommenciós cselédei.”

Kovács Vilmos halálának tizedik évfordulóján, 1987 nyarán emlékülést rendeztek Gáton, ahol a Forrás Stúdió volt tagjai s egyben a költő tanítvá-nyai – Fodor Géza, Vári Fábián László, Zselicki József, Dupka György, Füzesi Magda – és a költő barátai – Fodó Sándor, Jurij Skrobinec (1928–2001), Petro Szkunc, valamint a magyarországi M. Takács Lajos – tartottak előadást. Itt határozták el az alkotó nevét viselő kör megalakítását, és hirdettek pályázatot a Kovács Vilmos-emléktábla elkészítésére. Egy esztendő sem telt el az emlékülést követően, amikor Gáton és a szomszédos Dercenben élő értelmiségiekből 1988. április 17-én megalakult a Kovács Vilmos Irodalmi Kör a beregszászi járási könyvbarát szervezet keretében. Az alkotó szellemi hagyatékának megőrzését, életművének ápolását, műveinek népszerűsítését, terjesztését, emléktábla felállítását, valamint a helyi néphagyományok ébren tartását tűzte ki célul. A kör elnökének Czébely Lajost, vezetőinek Fodor Istvánt és Kovács Emilt választották meg.

Az alkotó életművének gondozását a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöksége is vállalta, amikor 1990. június 11-én, Ungváron meghozott határozatával Kovács Vilmos Irodalmi Díjat alapított. Célja, hogy „...méltó emléket állítson Kovács Vilmos (1927–1977) kárpátaljai magyar írónak, aki irodalmi munkásságával és közéleti tevékenységével az elsők közt vállalta fel nyíltan és őszintén az 1944-ben újra kisebbségbe szakadt kétszázezres kárpátaljai magyarság sorsproblémáit; hogy hangsúlyozza a magyar irodalom határok fölötti egységét, oszthatatlanságát.”

A Kovács Vilmos Irodalmi Díjat először 1991 őszén, a kárpátaljai magyar kulturális napok keretében osztották ki. A vidék szülöttei közül Nagy Zoltán Mihály író, a magyarországiak közül M. Takács Lajos irodalomtörténész kapta. A díjat azóta nem adták ki. Napjainkban csak egy kis utcácska viseli Beregszászban Kovács Vilmos nevét.

A Gáton tartott emlékülés határozata után több mint másfél évvel, 1990. december 1-jén avatták fel a művelődési ház falán Kovács Vilmos emléktábláját. Ezzel – a költő-tanítvány Füzesi Magda szavai szerint – az alkotó, „ha csak jelképesen is, de visszatért szülőfalujába”. Mindez a KMKSZ helyi alapszervezetének és a kör tagjai fáradozásának volt köszönhető. Az ünnepségen népes irodalombarát közönség vett részt, és azon megjelentek a költő családtagjai és Budapesten élő özvegye, Éva asszony is. Dalmay Árpád, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke beszédében kifejezte azt a reményét, hogy néhány év múlva sor kerül Kovács Vilmos gáti szobrának a felavatására is. (Ez napjainkig nem történt meg.)

A Forrás Stúdió megalakulásának 30. évfordulója alkalmából a Kárpátaljai Minerva évkönyv Ez volt a Forrás! címmel különszámot adott ki, számba véve az 1967-ben indult alkotói csoportosulás máig élő hatását, hagyományait. S. Benedek András a stúdióra emlékezve „teremtő mítoszok”-ról beszélt – s nem Forrás-legendát emlegetett, mint a Kárpátaljai Szemle című havilap –, mert: „A mi megfogalmazásunk szerint a Forrás legenda volt. Ez az árnyalatnyi különbségtétel nem a múlt időre helyezi a hangsúlyt, hanem azt próbálja érzékeltetni, milyen irreális és a valós társadalmi törvényekkel szembeszegülő kezdeményezés volt ez.” Kovács Vilmos születésének 70. és halálának 20. évfordulóján, 1997. június 5-én Ungváron a KMKSZ emlékkonferenciát rendezett, ahol az előadók – Balla Gyula, Fodor Géza, S. Benedek András, M. Takács Lajos, Medvigy Endre és mások – szóltak a napjainkban is ható Kovács Vilmos-jelenségről. A megemlékezés az 1809-ben épült ungvári volt Ung megyei vármegyeházánál folytatódott, ahol az író az itt elhelyezett Kárpáti Kiadóban dolgozott 1958 és 1971 között. Az avatóbeszédet követően az alkotó testvére, Kovács Emil és Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke a volt vármegyeháza falán leleplezte Kovács Vilmos fekete márványból készült emléktábláját.

Az író halálának huszadik évfordulója alkalmából a KMKSZ adta ki 1997-ben Kik voltak...? címmel Kovács Vilmos addig kéziratban lévő nyelv- és őstörténeti írásait a honfoglaló magyarság kialakulásáról. Életének utolsó hat-hét esztendejében erejét megfeszítve, napi 14-16 órát dolgozott ezen a munkáján. A magyarországi tudományosság – László Gyula (1910–1999) kivételével – azonban idegenkedett el- és befogadásától. Tevékenysége ugyanis a magyar nyelv őstörténetével foglalkozó, erdélyi Szabédi László (1907–1959) költő által okozott szakmai kellemetlenségeket vetítette előre, aki szintén az irodalomból tért át tudományra. Az író utolsó éveiben moszkvai és oszétiai kutatókkal került – főként levelező – kapcsolatba. A legszorosabb értelemben szobatudóssá vált, akit Kárpátalján könyvtárosok – elsősorban Bárdos Ilona és Hadar Piroska a területi (megyei) könyvtár magyar osztályának munkatársai –, barátok, pályatársak, tisztelők támogattak önzetlenül, de az anyaországiak is, Budapestről, Kecskemétről, Szegedről és máshonnan. Különösen sokat segítette kutatómunkáját Váradi-Sternberg János (1924–1992), az ungvári egyetem történészprofesszora, aki az egyetemi könyvtárból magyar nyelvészeti és őstörténeti művek tucatjait kölcsönözte ki számára. Ezeket a könyveket Kovács Vilmosné vette át a professzortól. Terepmunkákon, helyszíni tanulmányutakon, gyűjtéseken és a kutatáshoz szinte nélkülözhetetlen tudományos tanácskozásokon, vitákon – a körülményei és lehetőségei miatt – az író nem tudott részt venni.

A másfél ezer oldalas kézirathalmaznak szerzőjéhez hasonlóan mostoha volt a sorsa, halála után szétzilálódott, egy részét Magyarországra menekítették át. Rendbetétele több éves filológiai munkát igényelt. A szöveget gondozó és sajtó alá rendező Kozma Endre (1945–1997) – aki 1986 és 1989 között az ungvári egyetem magyar lektoraként működött – írta a Kik voltak...? előszavában: „Az írások az egyetemes magyar szellemiségnek Kárpátalján akkor még alig-alig bontakozó, nyílt és burkolt, ravasz cselszövésekkel sorvasztott és máig sem elég gyorsan terebélyesedő másik tartományát, a magyarságtudományt és magyarságismeretünket gazdagíthatták volna. Mi más volna ez, mint a korábban megkezdett életmű más módon való folytatása? (...)... s a háború utáni Kárpátalja legnagyobb szellemi teljesítménye. A teljesebb Kovács Vilmos-i életmű közreadása nem csupán morális adósságtörlesztés. A tudományos értékek és mondanivaló közkinccsé válása komolyan hozzájárulhat a mai Kárpátalja szélsőségek között ingadozó szellemi önbizalmának megalapozásához és megerősítéséhez.”

Rövid összegzésül: Kovács Vilmos alkotói munkássága fontos örökség. Különösen 1965-ben megjelent műve, a Holnap is élünk, joggal értékelhető úgy napjainkban, hogy továbbra is „a kárpátaljai magyarság regénye”. Az író akkori teljesítményét azóta sem tudták meghaladni az ottani alkotók, nem született hozzá mérhető alkotás a kommunizmus összeomlása után eltelt évtizedben sem. Megközelítenie – véleményünk szerint – csak a Beregszászhoz közeli kis faluban, Csonkapapiban élő Nagy Zoltán Mihálynak sikerült A sátán fattya, majd folytatásával, a Tölgyek alkonya című, 1991-ben, illetve 1996-ban napvilágot látott kisregényeivel.


A fenti digitális közlés ennek a nyomtatott könyvnek a része:

Botlik József:

A hűség csapdájában
Kovács Vilmos (1927-1977) emlékének
Pályakép és korrajz
Megjelent a költő és író születésének 75., halálának 25. évfordulójára
Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest
2003
ISBN-szám: 963-9111-58-9


Botlik Kovács Vilmos-monográfiájáról - Balla D. Károly blogjegyzete - 2003

2003. okt. 18.
Végre a kezembe került, így elkezdtem olvasni Botlik Jóska Kovács Vilmos-monográfiáját. Persze kisebb kihagyásokkal: a túlrészletező korrajz és a költő szülőfalujának, Gátnak az aprólékosan előadott története kevésbé érdekel. Érdekessé ott válik, ahol már Vilmos pályájának alakulásáról, konfliktusairól kezd írni. Úgy találom, ez eddig a legkorrektebb, legkevésbé részrehajló munka ebben a témában (eddig egyetlen csúsztatását, tendenciózus kitérőjét „csíptem fülön), és a Balla László–Kovács Vilmos problematika is itt jelenik meg a legárnyaltabban. Ez talán annak is köszönhető, hogy nagyon bőven idéz B. L. emlékiratából, és állításaival ugyan általában szembehelyez egy másik idézetet vagy vélekedést (olykor a sajátját), ezzel mégis sikerül bizonyos egyensúlyt megtartania. Vilmos 26 évvel halála után, úgy látom, végre leléphet a hős mártír, az igazságbajnok, a gáncs nélküli lovag piedesztáljáról (természetesen anélkül, hogy valami ellenkező előjelű szégyentáblára kerülne). Aki olvassa a könyvet, annak szemében azzá válhat, aki volt: gyarlóságoktól sem mentes, ellentmondásos jellemű, nehéz természetű, de roppant tehetséges emberré, aki győzelmeibe belebukott, kudarcaiban pedig megigazult. (Remélem, nem elhamarkodott a véleményem: most tartok a monográfia felénél.)

2003. okt. 23 - Elolvastam Botlik monográfiáját. Alapjában véve megismételhetem, azt, amit korábban írtam róla (lásd fentebb)

Fenntartva elismerésemet azért néhány apróbb, valószínűleg szándékolatlan tévedést találtam, és pár helyen nehéz volt eldöntenem, hogy nem ismer-e bizonyos tényeket vagy szándékosan hallgatja el őket. Pl. hogy Az utókor emlékezete c. fejezetben még véletlenül sem említi a Hatodik Sípot, amely pedig már induló számában hitet tett KV mellett regényrészletének és az özvegy visszaemlékezésének közlésével, és később elsőként publikált részleteket az író őstörténeti kutatásaiból; a Fodor Géza-feltárta KV-verset (Keresztelő szent Gellért...) is én közöltem először... Nem olyan rettentően fontos dolgok ezek, és az én dicsőségemhez sem hiányzik, de úgy éreztem, és ez picit rosszul esik, Jóska szándékosan elhallgatja, hogy ha nem is túl nagy, de volt némi (apámmal is élesen szembeforduló) szerepem abban, hogy Tanítványai (a Forrásosok) a 80-as évektől újra bekapcsolódtak az irodalmi életbe, és Vilmos neve a nyolcvanas évek legvégétől sokszor megjelent a sajtóban, forogni kezdett a köztudatban, és szellemi öröksége beemelődött azoknak a tudatába is, akik nem tartoztak a Tanítványok közé. (Lehet, azt valóban nem tudja: hogy amikor (javaslatomra) a KMKSZ Kovács Vilmos-díjat alapított, akkor a szervező munkára, a kuratórium felkérésére, az alapítólevél megfogalmazására Fodó Sándor és Szöllőssy Tibor engem (mint ötletgazdát) kért fel; ez nagyon zokon esett Balla Gyulának, kifakadt ellenem, miután én kiléptem a szervezésből és a kuratóriumból is.) Azt sem tartja fontosnak sehol megemlíteni (de még csak nem is céloz rá), hogy a két „véglet” mellett (számtalanszor idézi egyfelől a Balla László-emlékiratot, másfelől a Tanítványok és KV-hívek, valamint a családtagok véleményét) létezik egy olyan nézet is, amely szerint magára valamit adó értelmiségi számára méltatlan döntés a hatalom kiszolgálása vagy az ellenzéki magatartás közötti választás kényszerét elfogadni. Hogy létezhet harmadik alternatíva, arra legobb példám a monográfiában is (de más összefüggésben) idézett Váradi-Sternberg János, aki elveit és származását a sötét időkben is vállalva ért el jelentős szakmai sikereket és válhatott egyetemi profeszorrá. Ezt csak azért említem, mert Botlik könyvéből egyfajta elkerülhetetlen végzet beteljesedésének látszik az a folyamat, ahogy a kommunista apjával, saját balosságával és ateizmusával szinte kérkedő Kovács Vilmos fokozatosan szembe kerül a hatalommal és ellenzéki szerepbe, ezzel a közélet és az irodalom perifériájára szorul. Ugyanígy kissé démonizálja a szerző Balla László szerepét is. Meggyőződésem, kettejük viszonya és irodalmunk akkori helyzete döntően másként is alakulhatott volna, ha ők ketten nem önként sétálnak bele a hamis hűség csapdájába. (Lásd a monográfia címét). Igen, hamis hűség volt, mert a mindenek fölé helyezett szolgálatnak volt alárendelve, annak a szolgálatnak, amely a szabadság és függetlenség, az értékelvűség és a magas esztétikum iránti törekvés lehetőségétől szinte maradéktalanul megfosztotta őket.

Ennek a gondolatnak azonban a nyomát sem találtam Botliknál. (Azt ellenben valóban nem feltétlenül kell tudnia - bár számos részletet publikáltam belőle -, hogy megjelenésre váró Szembesülés c. regényem nagyjából épp „erről szól”...)-

Na és akkor még egy személyes dolog. Kevés helyen találtam szándékosnak tűnő, tendenciózus csúsztatást, de néhány azért akad, és az egyik újra engem is érint. Valahogy úgy fogalmaz a szerző, hogy egyes vélemények szerint Balla László azért hozta létre a József Attila Stúdiót, hogy fia irodalmi pályáját egyengesse. (És ehhez a vélekedéshez semmilyen ellenkezőt nem csatol, ő maga sem kommentálja, mintegy függeni hagyja a levegőben, bogarat ültetve az olvasó fülébe). Nos, a JA Stúdió megalakulásakor, 1971 májusában alig múltam 14 éves (!), és bár verselgettem, ezeket a zsengéket még apámnak sem mutattam meg, hanem egyértelműen fizikusnak készültem (és 22 éves koromig ehhez is tartottam magam). Első verseim az 1974-es (!!) Kalendáriumban jelentek meg, és csak jóval ezután kezdtem járni a Stúdió összejövetleire. Ezeknek, mint ahogy magának a stúdiónak is egyik fő célja az volt, hogy a lapban publikálható írásokat produkáljon - apám ellenben ekkor megtiltotta, hogy a Kárpáti Igaz Szóban versem megjelenjen, így sokkal előbb publikáltam a Vörös Zászlóban és a Kárpátontúli Ifjúságban, mint a KISzóban (a tilalmat először 1976 májusában oldotta fel, öt évvel a stúdió megalakulása után). A filológiai alaposságára kényes Botlik ezeknek az évszámoknak azért utánanézhetett volna.


Szócikk a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapján:

Kovács Vilmos

költő, író, szerkesztő (Gát, 1927. június 5. – Budapest, 1977. november 13.)

Kétkezi munkásember családjában született. Iskoláit Beregszászban kezdte, 1945-ben Munkácson fejezte be a polgári iskolát, felsőkereskedelmi érettségit tett. Beregszászon könyvelő, 1947-től a gáti tanács vb. titkára. 1949-től a munkácsi városi adóhivatal könyvelője, főkönyvelője, tanácsosa, főtanácsosa. 1952-ben Munkácson ukrán tannyelvű esti középiskolában tanult, 1952–57-ben a Csernovici-Lvovi Pénzügyi Közgazdasági Főiskola levelezős hallgatója, de tanulmányait nem fejezte be. 1955-től a munkácsi járási ukrán lapnál könyvelő, gondozta a kulturális rovatot és vezette a helyi irodalmi stúdiót.

1958-tól az ungvári Kárpáti Kiadó magyar osztályának lektora, főlektora, osztályvezetője. 1960-ban Csanádi György főszerkesztővel a beregszászi járási lapnál irodalmi stúdiót hozott létre. Támogatta az Együtt című szamizdatfolyóirat beindítását, az ungvári Forrás Stúdió (1967–1971) fiataljait (Balla Gyula, Balla Teréz, Dupka György, Fodor Géza, Füzesi Magda, S. Benedek András, Vári Fábián László, Zselicki József). Létrehozta, és 1970-től gondozta a Kárpáti Kalendárium irodalmi mellékletét. Tevékeny része volt a kárpátaljai magyarság polgárjogi mozgalmainak. 1971-ben sorozatos támadások érik, az akkori kommunista ideológusoknak nem tetsző kisebbségpolitikai nézetei miatt állásából önként távozik. Életének utolsó éveit kényszermagányban, súlyos betegséggel vívódva töltötte. Nagy barátságban állt Kiss Ferenc irodalomtörténésszel és Lator László költővel. A regényének megjelentetéséért kemény harcot vívott Barzsó Tibor a kötet szerkesztője is. „Verseit, regényét, novelláit erő, szenvedély, igazságkereső bátorság; a megfigyelés érzékenysége és a kifejezés pontossága; népiség és az egyetemességigény jellemzi. Hosszas huzavona után 1965-ben kiadott, majd betiltott Holnap is élünk címűregénye a kárpátaljai magyarság 1944 utáni sorsának leghitelesebb ábrázolása. A magyarság őstörténetével foglalkozó, 1500 lap terjedelmű kéziratainak egy része 1997-ben megjelent”- rajzolja meg portréját M. Takács Lajos irodalomtörténész. Hazai, és külföldi lapokban kifejtett munkássága ugyancsak ismert. Arra törekedett, hogy az "öntörvényei szerint kiértékelt", a sajátos történelmi helyzetbe került maroknyi közösség és az együtt élő népek sorsát megfogalmazó kárpát-ukrajnai magyar irodalom "bekerüljön a nemzet szellemi vérkeringésébe". Válogatott verseit orosz fordításban is kiadták. Életének utolsó esztendeit a tudományos kutatómunkának szentelte. 1977-ben áttelepült Budapestre, ahol alig három héttel később, ötvenévesen rákban meghalt. Torzóban maradt életműve: négy verseskötet, egy regény.

Művei:
  • Vallani kell! Versek, Ungvár, 1957.,
  • Tavaszi viharok. Versek, Ungvár, 1959.,
  • Lázas a Föld, versek, Ungvár, 1962.,
  • Veszennyaja burja, versek (oroszul), Moszkva, 1963.,
  • Holnap is élünk, regény, Ungvár, 1965; 1989;
  • Csillagfénynél, versek, Ungvár, 1968.
Újra kiadott művei Kárpátalján:

Holnap is élünk, regény, (második, átdolgozott kiadás) A borító, a szöveggondozás az utószó és a bibliográfia M. Takács Lajos munkája. Debrecen - Ungvár, é.n. (1990).,

  • Testamentum. Versek. Összeállította és az utószót írta: Fodor Géza. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1992, 152 old.,
  • … folytatás (válogatás az életműből). A kötet anyagát válogatta és összeállította: Vári Fábián László. Előszó: S. Benedek András. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest-Ungvár, 1993.
  • Ha rám szakad a végtelen idő, válogatott versek, Ungvár, 1997., Ha rám szakad a Végtelen idő (70 vers a hetvenedik születésnapra). Összeállította és az előszót írta: Gortvay Erzsébet. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 1997., 168 old.,
  • Kik voltak…?, Nyelv- és őstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról, 1-2, szerk. Kozma Endre, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 1997.,
  • Ma kiáltsatok. Válogatott versek a költő születésének 80., halálának 30. évfordulójára. Nagy Zoltán Mihály összeállításában. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2007., 112 old.,
  • Holnap is élünk. Regény. III. kiadás. Elbeszélések. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta: Barzsó Tibor. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2007., 232 old.

Fontosabb antológiák, gyűjtemények: Sugaras utakon. A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945-1985). Összeállította, az utószót írta: Petro Lizanec, Gortvay Erzsébet, Vaszócsik Vera. Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1985. 344. old., Vergődő szél. A kárpátaljai magyar irodalom antológiája 1953-1988. Összeállította, a szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta M. Takács Lajos. Magvető Könyvkiadó-Kárpáti Könyvkiadó, 1990. 608. old., Lecke. Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból. Összeállította és az utószót írta: Gortvay Erzsébet. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2001., 176 old., Verecke. Kárpátaljai magyar költők a XX. századból. (Antológia). Összeállította és az utószót írta: Gortvay Erzsébet. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2003., 200 old., Viszontlátás. Versek és novellák az Együtt folyóirat hét évfolyamának (2002 - 2008) lapszámaiból. Összeállította: Nagy Zoltán Mihály. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2009., 204 old.

Irodalom, forrás: Kiss Ferenc: Egy kárpát-ukrajnai magyar író regénye. In: Tiszatáj, 1965/11. sz., Kiss Ferenc: Csillagfénynél. In: Kritika, 1969/7. sz., Szakolczay lajos: Lírai szenvedély. Kovács Vilmosról. Tiszatáj/1978/11., Takács Imre: Kovács Vilmos búcsúztatása. In: Kortárs, 1978. 2. sz., S. Benedek András: „…az idő markában”. Kovács Vilmos pályaképe. In: Az Állami Gorkij Könyvtár évkönyve, 1986. ÁGK 1988., Pál György, A magyar irodalom Kárpátalján (1945-1990), Nyíregyháza, 1990; Lizanec Petro- Gortvay Erzsébet- Vaszócsik Vera: A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom rövid áttekintése. In: Sugaras utakon, Ungvár, 1985; M. Takács Lajos, „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták", Dokumentumok Kovács Vilmosról, Alföld 1989; M. Takács Lajos, Regénysors, írósors, sorsregény; Holnap is élünk. In: M. T. L., Résnyire nyűt ajtók, Debrecen-Ungvár, 1991. Botlik József: A hűség csapdájában. Kovács Vilmos (1927-1977) emlékének. Pályakép és korrajz. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2003., 238 old., M.T. L../ M. Takács Lajos: Kovács Vilmos. In: Új magyar irodalmi lexikon, H-Ö. Főszerkesztő: Péter László. Második javított, bővített kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000. 1215-1216. old., Dupka György: A magyar irodalom Kárpátaljai Lexikona 1918- 2007 [Kovács Vilmos]. In: Ukrajnai Magyar Krónika.- 2006. január 4. 10. old., Dupka György: Kovács Vilmos az utókor emlékezetében. In: Együtt 2007/4. 49-55. old., Pomogáts Béla: Kovács Vilmos testamentuma. In: Együtt 2007/4.25-29. old. (Kovács Vilmos-emlékszám további szerzői Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály, Barzsó Tibor, Gortvay Erzsébet, Kovács Éva, Dupka György és mások)

Emlékezete:

1988. április 17-én a gáti és derceni értelmiségiek megalakították a Kovács Vilmos Kört, amely kezdeményezte a Kovács Vilmos-emléktábla felállítását a helyi kultúrház falán. A KMKSZ 1990-ben Kovács Vilmos Irodalmi Díjat alapított, 1992-ben első alkalommal Nagy Zoltán Mihály és M. Takács Lajos megosztva kapta meg a díjat, ezt követően megszűnt a díjak további kiadása. Majd az ezredforduló után, 2003-ban az UMDSZ Kovács Vilmos Irodalmi és Művelődési Díjat alapított. Eddigi djazottjai: Nagy Zoltán Mihály, Füzesi Magda, Vári Fábián László. 1997-ben a KMKSZ Ungváron az egykori megyeháza falán, ahol Kovács Vilmos 1958-1971-ig a Kárpátti Kiadó szerkesztője volt, emléktáblát avatott a költő tiszteletére. 2007-ben a MÉKK kezdeményezésére a Gáti Középiskola falán Kovács Vilmos emléktáblát helyeztek el, egyúttal a tanintézet felvette a falu neves szülöttének a nevét. 2002-től az iskolában beindult a a regionális Kovács Vilmos szavaló verseny is. Beregszászban és más településeken utcákat neveztek el róla. Gáton a helyi középiskola felvette a nevét. A Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége kiadásában megjelenő Együtt című irodalmi, művészeti és kulturális folyóiratot a Kovács Vilmos Baráti Társaság terjeszti.

 

Kovács Vilmos emléktáblája - Gát

2007. április 27-én, születésének közelgő 80. évfordulója alkalmából, bensőséges keretek között leplezték le Kovács Vilmosnak, Gát szülöttének, a Holnap is élünk című regény, a Verecke című vers, s megannyi maradandó értéket képviselő mű bátor, harcos szellemű írójának emléktábláját a Gáti Középiskola falán.

Az ünnepség keretében Nagy Zoltán Mihály író, költő, az Együtt akkori főszerkesztője mutatta be a Kovács Vilmos válogatott verseit tartalmazó, Ma kiáltsatok című kötetét, illetve Barzsó Tibor emlékezett a kortársra, a barátra. Szilágyi Károly helyi református lelkipásztor Jób könyve (4,3-4) alapján hirdette Istennek igéjét, majd feltette a kérdést: vajon megértik-e az itt lévők, hogy a név kötelez, s hogy mögötte egy eszme van? Tudjuk-e ragyogni azt a fényt, amit Kovács Vilmos tükröz? Isten mindenkor ad embereket példaként. Kovács Vilmos is példa volt életében, s példa a ma nemzedéke számára is, aki „sokakat oktatott és megfáradt kezeket erősített”, fogalmazott a lelkipásztor. Román Erika igazgatónő beszédében annak a reményének adott hangot, hogy az iskola – mely felvette Kovács Vilmos nevét – tanulói komolyan veszik: a név kötelez. Az emléktábla leleplezését követően kezdetét vette a Kovács Vilmos-szavalóverseny - olvasható a Kárpátinfó tudósításában.

Az emléktáblán a következő szöveg olvasható:

A község szülöttje,
KOVÁCS VILMOS (1927-1977),
Költő, író, műfordító, polgárjogi harcos,
a XX. századi kárpátaljai magyar
irodalom legnagyobb alakja
születésének 80. évfordulója alkalmából
állítatta a KHÖT.

 

Balla D. Károly: Peremlét (2003) - részlet

(személyes vallomás Kovács Vilmos és Balla László viszonyáról)

Első verseim megjelenése után apám szorgalmazására kezdtem eljárogatni a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Ennek a formációnak a múltjáról, létrejöttének körülményeiről én ugyanúgy nem tudtam akkor semmit, mint az apám kultúrpolitikusi működésével összefüggő más eseményekről sem. Ez a Stúdió voltaképp ellenszervezet volt, amely a működésében lehetetlenné tett Forrás Stúdió ellenében jött létre. Utóbbit a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok hívták életre, és működésükben eltávolodtak a szocreáltól, levették a kötelező rózsaszínű szemüveget, visszanyúlnak a népi-nemzeti hagyományokhoz, egyszersmind igazodni próbáltak a modern irodami törekvésekhez. Emiatt súlyos ideológiai bírálat érte őket, a vád a szovjet valóságtól való edidegenedés volt; ezekután működésük lehetetlenné vált. Mindebben apám dicstelen szerepet játszott. A felszámolt irodalmi csuportulás helyett, gyakorlatilag annak ellenében jött létre az apám vezette Kárpáti Igaz Szó pártlap égisze alatt a József Attila Stúdió 1971-ben azzal a kifejezett céllal, hogy megfelelő ideológiai keretek között a szocialista realizmus alkotásmódját követő fiatal tollforgatókat neveljen a kárpátaljai magyar irodalom és sajtó számára. Bár a Forrás Stúdió tagjainak felajánlották, hogy csatlakozzanak, és bár előzetesen erre ígéretet is tettek, az alakuló ülésről mégis látványosan távolmaradtak (szerintem teljesen érthetően), és az új formáció így javarészt iskoláskorú vagy alig idősebb, kezdőnél is kezdőbb fiatalokból alakult. Ekkor vagy később néhányan csatlakoztak azok közül is, akik lazább-szorosabb kapcsolatot tartottak a Forrással, annak tagjaival, vezetőivel. Én ezekről az előzményekről 1974-ben, amikor járogatni kezdtem közéjük, semmit nem tudtam. Ellenben itt barátkoztam össze azokkal a későbbi pályatársaimmal, akik jól ismerték az előtörténetet. Én voltaképp tűlük hallottam először érdemben Kovács Vilmosról, akiről azelőtt mindössze annyit tudtam, hogy van egy ilyen nevű író. (Neve családunkban szinte tabunak számított, vagy ha mégis szóba került, akkor negatív és eljelentéktelenítő jelzők kíséretében.) Engem eleinte ezek a számomra ismeretlen dolgok egyáltalán nem foglalkoztattak. Aztán fokozatosan ebbe az irányba fordult az érdeklődésem.

Emlékszem egy jellemző epizódra. Érettségi előtt álló diák voltam, és két társammal magyar nyelvi és irodalmi megyei tantárgyi vetélkedőre utaztam. Magyartanárunk kísért bennünket, és mivel a közlekedés akkor sem volt valami fényes, angoltanárunk saját kocsijával fuvarozott négyünket Beregszászba. Amikor a Gát nevű községhez értünk, az angoltanár érezhető tisztelettel a hangjában megjegyezte, hogy ez pedig Kovács Vilmos szülőfalva. Nem igazán értettem, ennek a ténynek miért tanusít jelentőséget. Aztán a vetélkedőn az általános irodalomtörténeti kérdések mellett szerpelt egy ilyen is: nevezz meg kárpátaljai magyar írókat. Én, bár kissé bizonytalanul, de odakanyarítottam a tesztlapra apám, Kecskés Béla, Csengeri Dezső, Balogh Balázs neve mellé a Kovács Vilmosét is. Néhány óra múlva az egyik zsűritag, a legendás pedagógus, Drávai Gizella otthonában ültem sok más díjazott versenyzőtársammal együtt (meghívott bennünket beszélgetésre, aprósüteményre), és a tanárnő rám pillantva elejtett valami olyasféle félmondatot, milyen szép tőlem, hogy Kovács Vilmos nevét, annak ellenére, hogy...

Igen, ha érdeklődésem irányváltozásának szimbolikus kezdőponját keresem, akkor ezt a pillanatot és ezt a helyszínt okkal megjelölhetem.

Ám ettől kezdve még 4-5 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyrészt az irodalomnak mint olyannak, másrészt a kárpátaljai magyar író státusának, harmadrészt a lojalitás és ellenzékiség alternatívájának a problémáját azon mélységében felfogjam és átéljem. Ehhez meg kellett ismerkednem és/vagy közelebbi barátságba kellett kerülnöm mindazokkal, akik az apámétól részben vagy teljesen eltérő módon értékelték a fent említett kérdéseket. A később általan rendszeresen látogatott Drávai Gizellán kívül Horváth Annát, Finta Évát, Horváth Sándort, Fodó Sándort e vonatkozásban mindenképpen meg kell említenem. A folyamat kettős csúcspontjául első kötetem megjelenésének és Kovács Vilmos leányával kialakuló sorsszerű szerelmem kezdetének időpontja kínálkozik. Az évszám 1979.

És ekkor következett két nagyon kemény, egyben „hősies” és kalandvágyó, bizseregtető esztendő. Szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, hogy a tudmányokra feltenni életemet: tévedés volt. Tévedés, mert azt az elesett, sorsavert, nyelvi és kulturális elszigeteltségben és részben ínségben élő nemzeti közösséget, amelynek tagja vagyok, egészen másfajta módon kell szolgálnom: az anyanyelven kimondott és leírt szó erejével. Ha tehetséget érzek magamban arra, hogy irodalmat műveljek, akkor nem tehetem meg, hogy ezt a készségemet csak magamnak tartogassam: a legnemesebb ügyre, a közösség szolgálatára kell fordítanom. Ez egyre inkább szent meggyőződésemmé kezdett válni.

Ennél is fájdalmasabb volt szembenéznem az apai örökséggel. Úgy gondoltam, apám nagyot vétkezett azzal, hogy Kovács Vilmos és a Forrás Stúdió fiataljai ellen fellépett. Láttam ugyan, hogy egyes eredmények az ő álláspontját igazolják, mégis: igazságérzetem szembefordított vele. Kovács Vilmos már nem élt (77-ben halt meg), de úgy éreztem, leánya révén az ő öröksége is reám hárul, és én, bizony, akkor ezt a hagyatékot erősebbnek, fontosabbnak, vállalhatóbbnak éreztem, mint a vérségit. Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepem, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulkókat – az én feladatom nem lehet más, mint hogy „az igazakat” szóláshoz juttassam.

Balla D. Károly: Három vers az ájszakából (részlet)

Kárpátalja elmúlt ötödfél évtizedének metaforája az éjszaka.

Éjszaka

Kattan a villany, s ellobban a Tűz,
melyre már millió éve vigyázok,
és a magától táruló ablakon
beliheg a szőrös pofájú Mindenség,
ez a csillag-ivarjairól szaporodó,
Isten árnyékában párzani vágyó,
hímszagú állat.

Felülsz az ágyon.
Szemed sárgán villan.
Orrlikad kitárul,
s csendesen remeg a vállad.

Kovács Vilmos

Kovács Vilmos versét egy metonímia és egy metafora nyitja. Az előbbi ok és okozat felcserélésén alapul (hiszen a kapcsoló kattan és a villany alszik ki), a második a világosságot mint azonosítottat cseréli fel a Tűz szimbólumával, mint azonossal. Az elvonatkoztatás mértéke fokozatos, hisz a metonímia már-már köznyelvi egyszerűségű, míg a metafora inkább költői (bár a Tűz, mint jelkép szintén szokványos). E két szókép után a második sorban már bezúdul a versbe az egész mitológia. Hiszen a "millió éve" nem pusztán költői túlzás, hiperbola, hanem a millió évre sziklához láncolt Prométheusz egyértelmű megidézése. Hogy a Prométheusszal azonosuló lírai én e versben nem mint tűzlopó, hanem mint tűzvigyázó jelenik meg, annak oka és jelentése van. Közelítsük meg talán így: aki ezen az éjszakán (vagy inkább ebben az éjszakában) tüzet lop Zeusztól, annak szerepe és felelőssége nem merül ki a tűzlopás tényében, vagy abban, hogy a tüzet átadja népének. A tűz (ha tetszik: Tűz) vigyázója, őrzője, táplálója, átmentője kell hogy legyen.

A harmadik sor picit furcsa igehasználatával kelt feszültséget (megszokottabb lenne tárulkozót vagy kitárulót, de inkább nyílót, kinyílót használni), no és persze jelentésével is: a megszemélyesülő ablak így válik a mitologikus éjszaka jelképelemévé, amelyet egyébként Kovács Vilmos kötetében a következő vers visz tovább. (ABLAK / aztán már nincs is semmi / csak a csillagbójás közöny / abban a sötét üveges szemben / mely elnézi / hogy próbálom el tízezredszer / egyszeri halálom.)

Ezen a "varázsablakon" át nyomul be a képbe a negyedik sorral kezdődő Bosch-i látomás. A "szőrös pofájú Mindenség" már önmagában is hátborzongató vízió, ezt tovább tetézi-árnyalja az isteni genezissel vont profán párhuzam, illetve az élet keletkezésének a világspórával, a kozmikus ősprincípiummal történő magyarázása (vö. "csillagivar"). E szürreális, ám mégis bölcseleti "logikájú" képben megjelenítve láthatjuk eszme (Isten) és matéria (Mindenség) szembenállását, utóbbinak az előzőhöz képest másodlagos ("árnyékában") voltát. Ebben az éjszakában azonban a látomás konkrétabb az idea és az anyag filozófiai-költői felmutatásánál. E versben a Mindenség sokkal inkább az itt és most valósága, ha tetszik: a hímszagú állattal azonosított hatalom, amely arcába liheg a tűzvigyázó Prométheusznak. Hogy e feltételezés nem alaptalan "belemagyarázás", valószínűsíti a második versszak.

A kozmikussá absztrahált kép után ugyanis a leghétköznapibb emberi világ, a közvetlen valóság jelenik meg. Az alighanem álmából felriadó második személy minden bizonnyal a lírai én asszonytársa, aki felülve az ágyon halkan sírni kezd.

Sírni kezd, mert ő álmában látta azt, amit Prométheusz ébren: a szőrös pofájú szörnyeteget, amely olyan idegen embertől és Istentől, mégis mindenhatóként telepszik rá hímszagával a világra, magáévá teszi, saját képére nyomorítja.

Ezért kell sírni ezen az éjszakán, ebben az éjszakában, mert ahányszor ellobban a Tűz, ahányszor elenyészik a megtartó világosság, annyiszor megjelenik a Gonosz.

Vigyázz hát a tűzre, Prométheusz, s vigyázzatok ti mind, kik birtokában vagytok, mert értetek is sír az asszony ott, azon az ágyon.

 

Holnap is élünk - Kárpáti Kiadó, 1965

Holnap is élünk - Kovács Vilmos regénye
Kovács Vilmos Holnap is élünk c, regénye

 

Вильмош Ковач. " Весенняя буря." (стихи) Москва, 1963 год.

 

 

Kovács Vilmos munkásságát érintő írások

Kovács Vilmos - kárpátaljai magyar irodalomBodor Béla

A gravitációs csapda

- részlet -

Kárpátalja magyar világa nagyon pici. 160-200-ezer fős lélekszámával abszolút értelemben sem nagy, de még kisebbnek látszik, ha arra gondolunk, hogy a Birodalom egyik alávetett népén belüli minoritás: a Szovjetunióban az oroszokkal mindig szembe feszülő Ukrajna kisebbségi közössége volt. Olyan típusú saját regionális kultúra, mint az erdélyi, természetesen nem alakult ki itt; és évtizedek során át komoly irodalmi teljesítményekkel sem találkozhattunk. (...)

A szovjet megszállástól az 1980-as évekig két, Magyarországon is észlelt (az ismert rettentő túlzás lenne) írója volt a régiónak: Balla László és Kovács Vilmos. Balla László a Parázs a hóban és A világóra ketyegése kisprózáival, Kovács Vilmos a Holnap is élünk című regénnyel írta be magát az irodalomtörténetbe, bár mindketten sok mást is írtak, novellát, verset, tankönyvet, publicisztikát. Irodalomtörténetet. (M. Takács Lajos szerzőtársaként Kovács írta a „sóska” Kárpátalja-fejezetét.) Lektori jelentést. (Elutasítót. Kovács regényéről, 1964-ben, Balla.) Utószót. (Balla novelláihoz, 1970-ben, Kovács.)

Ha analógiákat keresek, azt mondanám, hogy Balla novellisztikája talán leginkább Bertha Bulcsúéra, Kovács Vilmos munkája egyes Galgóczi Erzsébet-regényekre emlékeztet. Erős közéleti elkötelezettség, „haladó gondolatok” exponálása jellemzi őket, Ballánál villanásnyi jelenetekben, életképekben, Kovácsnál egy festőművész élettörténetére fűzve. A magyar irodalom egészében ezek a művek nem látszanak kiemelkedőknek, de a Holnap is élünk, mint az első olyan mű, mely nyíltan beszélt eufemisztikus kifejezéssel élve „a szovjet rendszer túlkapásairól”, és mert megírása után szerzője üldöztetéseket szenvedett, bizonyos irodalomtörténeti rangot kap ma is a szakmai diskurzusban.

A régió posztkommunista mitológiájában Kovács Vilmos mártírként, Balla László a sátáni hatalom kiszolgálójaként jelenik meg, és ez meghatározza művük olvasási lehetőségeit. Holott a két életrajz igen sok ponton hasonlít. Mindketten 1927 nyarán születtek. Balla szobrászként végzett, majd tanár lett és 1951-től újságíró. Kovács pénzügyi főiskolára járt, tanácsi vb-titkár, adóhivatali főreferens, 1954-től az ukrán járási lap könyvelője, munkatársa; 1958-tól 1971-ig a Kárpáti Kiadó szerkesztője, vezető szerkesztője lett. Balla 1951-től dolgozott szerkesztőként a kiadónál, magyar tankönyveket írt, magyar irodalmat tanított az ungvári egyetemen. 1965-től 1987-ig a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője volt. Kovácsot pályakezdése idején Balla támogatta, és úgy tűnik, hogy (a Holnap is élünk kapcsán támadt nézeteltérés ellenére) az 1970-es évek elejéig kollegiális kapcsolatban álltak. Mindketten intenzíven foglalkoztak az új nemzedékekkel: Kovács a Forrás Stúdió fiatal alkotóinak mentoraként 1967-től, Balla a József Attila Irodalmi Stúdió néven szervezett fiatal írói csoport vezetőjeként 1971-től. Kovácsot 1971-ben eltávolították állásából (a pletyka úgy tudja, hogy ebben Balla keze is benne volt), szegényen, egyre betegebben és magányosabban a magyar őstörténetet kutatta; e tárgyban fogant roppant terjedelmű és balsejtelemmel emlegetett munkája kiadatlan. Balla is egyre kevesebbet publikált, a térség magyar szellemi életének pártmandarinjává nőtte ki magát. Ma úgy mondják: élet-halál ura volt. Ez természetesen metafora. A változások óta alig hallani róla, csak egykori pártfogoltjai emlegetik olykor, gyűlölködve. Kovács szörnyű szenvedések között 1977-ben meghalt. >>a teljes írás


holnap-is-elunk-1965Balla D. Károly

A Holnap is élünk megközelítése

Csordás László tanulmányáról, in: A szétszóródás árnyékában

(blogbejegyzés, 2014) Az írás címe és alcíme együtt eléggé terjengős – A megközelítés nehézségei: Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák) -, aminek oka talán az lehetett, hogy a szerző az elemzés tárgyának megnevezésén kívül háromszorosan is jelezni kívánta az értelmezés problematikus voltát: megközelítés (tehát inkább kerülgetés, nem pedig megragadás), nehézségei (utalva arra, hogy a megragadásnak akadályai vannak), dilemmák  (azaz a szerző nem ad a felmerülő kérdésekre végleges válaszokat, inkább csak azok lehetséges verzióit fogalmazza meg). Hogy kerülgetésnél és dilemmáknál végül is sokkal többet tesz az asztalra, azt alább látni fogjuk.

Tanulmánya elején hosszan ír arról, egyáltalán miért van szükség újraértelmezésre, s hogy ennek melyek a nehézségei:

…miért szükséges az értékelések újragondolása a 21. század olvasója számára? A befogadás- és hatástörténet áttekintése során világossá válik: amikor a Holnap is élünkről szó esik, elsősorban a regény kálváriája kerül a középpontba, ezt követően az 1960-as, 1970-es években született magyarországi kritikák megállapításaira hivatkoznak újra és újra, míg egy zárt nagy elbeszélés részeként (tudniillik a kárpátaljai magyarság útja a rendszerváltás felé) a mű politikai tett erejét emelik ki, háttérbe szorítva a szöveget és a voltaképpeni esztétikai értékelést.[...] Így aztán könnyen találhatunk repedéseket az értelmezések falán, példának okáért: a Holnap is élünk eddig napvilágot látott három szövegváltozata jelentékeny pontokon tér el egymástól – mint azt a továbbiakban látni fogjuk – és egyáltalán nem mindegy, hogy az 1965-ös vagy a 2007-es változat alapján jelentünk ki bármit is.

Problémaként említi továbbá az elemzői nyelvek elfogultságát,  a szöveg felett elsikló retorikát, az értékhierarchiába való állítás szempontrendszerének a hiányát, azt, hogy a regényt értékelő korabeli dokumentumok csak helyettesítették az érdemi kritikákat, ír arról, a magyarországi kritikusok túlértékeléseivel hogyan kezdődött a kultuszépítés, tárgyalja az újra felfedezés elfogultságait,  az elvárási horizontnak való megfelelni akarást, pontosan látva azt, hogy a „magyarországi rendszerező irodalomtörténeti érdeklődés a legutóbbi időkig leginkább a népi kánon képviselőitől érkezett”, s ez a szövegértékelés fölé helyezte a történelmi-társadalmi és morális szempontokat a regény helyének kijelölésében. „Úgy vélem, egyetlen szempont totalizálása sem járható út az irodalomban”, állapítja meg igen helyesen, majd eljut odáig, hogy kijelentse:

Mai szemmel nézve [...]  – a posztmodern irodalomértés dilemmáit is megfontolva – a népi kánon egykori szemlélete szükségszerűen elfogultságokhoz és leegyszerűsítésekhez vezetett.

Azt gondolom, nagyon fontos momentum, ha ezt egy fiatal irodalomkritikus ma Kárpátalján Kovács Vilmos kultikusan tisztelt regényével kapcsolatban le meri írni annak ellenére, hogy nyilvános szerepléseivel, publikációival, szerkesztői státusával ő maga is a népi kánon kárpátaljai védvonalain belül helyezkedik el.

Fent idézett gondolatsora még folytatódik a tanulmányban, nem kevésbé lényeges megállapításokkal:

A lineáris történelemfelfogáshoz való ragaszkodás és ebből fakadóan a nagy elbeszélések hagyományába vetett feltétlen bizalom nem tette lehetővé egy horizontálisan és vertikálisan is kiszélesedő, a töredékességet is elfogadó irodalomtörténeti narratíva létrejöttét.[...] Többek között ezért fordulhatott elő, hogy a kortárs magyar irodalomban valószínűsíthetően sokkal inkább ismert a Holnap is élünk kálváriája, mint szövegének és újraolvasásának problematikája.[...] Talán az a feltevés is megkockáztatható a kárpátaljai magyar irodalomra tekintve, hogy a népi kánon értékrendszere tulajdonképpen visszaigazolta a regionálisan megképzett, a rendszerváltás után sokáig kizárólagosnak tekintett önértelmező (a népihez rendkívül közel álló) narratíva értékszemléletét, egy meglehetősen zárt kört létrehozva ezzel, melyből később a teremtett hagyomány folytonosságába, e hagyomány megújításába és fejlődésébe, illetve tagadásába vetett hit alapján irányított több elbeszélés képződött. Ezek az elbeszélések mind a mai napig meghatározzák Kárpátalja magyar irodalmának értését.

Csordás ezzel együtt azt is kifejti, az sem lenne helyes, ha az újraértelmezés során teljesen mellőznénk a regény társadalmi hátterét és hatását, szerinte az sem vezetne kielégítő eredményre, ha kizárólag elvont esztétikai normákra hivatkozva minősítenénk a regényt. Végül, egy új, a szövegváltozatokat figyelembe vevő és megfelelő jegyzetapparátussal ellátott kritikai kiadást is szorgalmazva megállapítja:

Fontos tudatosítani [...], hogy a Holnap is élünk nem úgy válik a mai irodalmi hagyomány részévé, hogy az olvasók elfogadják a befogadástörténet minden egyes állítását. Ez már csak az önellentmondások, túlzások és másféle előfeltevések miatt sem lenne lehetséges. Épp ellenkezőleg: megváltozott irodalomértésnek megfelelően kell újra és újra kritikailag felülvizsgálni az elődök megközelítéseit. Csak ez biztosíthatja egy műalkotás folyamatos jelenlétét az élő irodalmi hagyományban.

A lényegre pontosan rátapintó szavak ezek.

Összegzésül:

A kissé talán túlzottan is mentegetőző címadás (megközelítés, nehézség, dilemmák) ellenére, azt hiszem, Csordás Lászlónak sikerült a Holnap is élünk befogadástörténeti problematikáját megragadnia. A hárítás talán inkább arra vonatkozott, hogy sem alapos és részletes szövegelemzésre, sem egy saját értékrendje szerinti pontos minősítésre nem vállalkozott (én bízom abban, egyszer ezt is megteszi). Ám talán ennél is fontosabb, hogy a befogadástörténet minden lényeges mozzanatának és sajátosságának az alapos, tárgyilagos számbavételével mintegy lehántotta a regényről az újraértelmezést akadályozó rétegeket. Sikeres kísérletet tett arra, hogy megtisztítsa Kovács Vilmos regényét mindattól, ami eddig rárakódott. Kérdés, hogy ettől vajon kívánatosabbá vált-e az újraolvasásra azok számára, akik megváltoztathatatlannak gondolják helyét a könyvespolcukon.


Egy írás 2000-ből:

Balla D. Károly

A generációváltás elmarad

A mai napig nem született megnyugtató válasz arra a kérdésre, hogy nemzeti irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve, hogy egyes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb, ha úgy tekintünk literatúránkra, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot mutató irodalmának összességére. Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban leszünk, ha a kárpátaljai magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell véleményt alkotnunk. Ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő?) kárpátaljai magyar irodalom igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetünk szerint alkalmatlan az integrálódásra[1]. Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekintenünk – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk. Sokkal könnyebb a dolgunk, ha a nincs bizonyító argumentumait kezdjük sorolni: a kárpátaljai magyar irodalomnak gyakorlatilag nincsenek (vagy igen szegényesek) a századokra visszanyúló hagyományai (szellemi és civilizációs szempontból mindig peremterületnek, provinciának számított); nem voltak és nincsenek átütő, kiugró, összmagyar mércével is mérhető tehetségei; évtizedeken keresztül – a II. világháborút követően – nem voltak fórumai, műhelyei, iskolái – ami pedig volt, az vagy a pártos kommunista ideológia szorításában működött vagy a szovjet valóságtól történő elidegenedése miatt azonnal felszámolták; nem alakult ki az irányzatok sokfélesége; elkerülték vidékünket az izmusok, korántsem teljes a műfajok és műnemek skálája: alig van kritikai irodalmunk, dráma-, esszéirodalmunk; nincs sem vizuális-, sem hangköltészetünk, soha nem rendeztek még e tájékon irodalmi installációt vagy happeninget; hiányzik az irodalmi humor; soha nem jelent még meg Kárpátalján utópista és sci-fi mű vagy a közelmúltnál messzibb múltba tekintő történelmi regény; nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom bibliográfiája, sem egy korszerű, a mai helyzetet problémáiban megragadó monográfia (az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás már 1990-es megjelenése pillanatában elavultnak volt tekinthető), az utolsó használható összefoglaló antológiánk az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja és a még óvatoskodó szerkesztés nyomait viseli; stb., stb. Félő, hogy a negatívumok lennének túlsúlyban az esetben is, ha a megszületett művek nívóját, esztétikai értékét vonnánk szigorú vizsgálat alá: könnyen kiderülhetne, hogy az itt keletkezett szépírói termékek közül alig akad (talán nincs is?) olyan, amelynek igazi művészi hozadéka, netán irodalomtörténeti jelentősége lenne. A „jó”, esetleg „kitűnő”, „remekbe szabott” versek és prózák leginkább csak ahhoz képest azok, hogy hol írattak: még a legkiválóbbnak tartottakat is inkább a körülmények felhajtó ereje, a bennük foglalt tragikus tartalom vagy az izgalmas tényanyag emeli magasba, nem az esztétikum. Ám számszerűleg ezeket az alkotásokat is messze felülmúlja a gyenge, hitvány, összecsapott, nem ritkán ordítóan dilettáns munkák halmaza, amelyek – durva egyszerűsítéssel – korábban a kommunista eszméket, a pártot és annak vezetőit dicsőítették, most meg a sorverést panaszolják fel és a „kisebbségi tipródás” motívumait variálják hősies pózokban és elszántsággal.

A jelen írás a „létezik vagy nem létezik” kérdésének eldönthetőségéhez a kárpátaljai magyar írók generációk szerinti felsorolásával és a veszteségek számbavételével kíván hozzájárulni.

*

0. Vidékünkön, a négy történelmi magyar vármegye (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) területén Trianon után létrejött, majd 1945-ben a Felvidéktől is elválasztott, a Szovjetunió kötelékébe szakadt Kárpátalján a II. világháborút követő években mindössze három magyar író élt: Sütő Kálmán (1910-1996) parasztköltő, Sándor László (1909–1993) művészettörténész szakíró, a budapesti hajdani Gorkij Könyvtár későbbi főigazgatója, és a néhány évig Beregszászban időző, későbbi Kossuth-díjas költő: Győry Dezső (1900–1974). E réven őket akár a kár­pátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkottak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között évtizedeken át a nemrégiben nyolcvanhat esztendősen elhunyt beregsomi népi poéta, Sütő Kálmán testesítette meg: az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).

1. Az 1944/45-ös államfordulat és a sztálini önkény e régióra is kiterjedő expanziója következtében a kárpátaljai magyarságra a kollektív bűnösség vádja vetült, s a magyar intézményrendszer maradéktalan szétzúzása, a magyar lakosság megfélemlítése érthetően az írástudók elhallgatásával járt. Az évekig tartó kényszerű csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László (1927–) verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző antológiák és almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már bizonyos irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára nagy számú és lelkes írógárda állt össze. Később sokan elhallgattak, lemorzsolódtak közülük, ám néhányuk több megjelent kötetig is eljutott.

Szóljunk elsőül és külön is a mai napig legnagyobb hatású és a magyar nyelvterület valamennyi régiójában jól ismert Kovács Vilmosról (1927–1977), aki előbb versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika haragját is „kiérdemelte”. Utolsó verseskötete Csillagírás címmel 1968-ban jelent meg életében; az elmúlt évtizedben regényét újra kiadták és műveiből több válogatást is megjelentettek.

Említsünk meg továbbá két novellista újságírót, Szenes (Kroh) Lászlót (1921–) és Lusztig Károlyt (1922–), a kisregényig is eljutott prózaírót, Csengeri Dezsőt (1926–1982), és a gyermekvers-író Szalai Borbálát (1926–).

Az említettek képezik a kárpátaljai magyar irodalom első nemzedékét, mára azonban ez a generáció is főleg veszteségekkel számol: Kovács Vilmos ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly a kilencvenes évek derekán Izraelbe költözött, Szalai Borbála közel két évtizede nem jelentkezett új írással. Így hát, ahogy a „nulladik nemzedéket” is hosszú évtizedeken át egyetlen író reprezentálta, úgy ma is aktív íróként az elsőt is egyedül a mintegy félszáz különböző műfajú kötetet jegyző Balla László képviseli. (Az elmúlt évtizedben kortörténeti regény-folyamon dolgozik, ennek eddig 5 könyve jelent meg.)

1.-2. Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy „átmeneti nemzedék”, amelynek tagjait életkoruk vagy korai indulásuk alapján akár az elsőhöz – a későbbi irodalmi rajokhoz történt csatlakozásuk alapján pedig akár a másodikhoz is sorolhatnánk. Ehhez a generációhoz tartozik az ötvenhat évesen elhunyt Kecskés Béla (1941–1997), a ma is aktív Ferenczi Tihamér (1941–) és Balogh Miklós (1934–), illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán (1939–) és Balogh Balázs (1941–) (csak a kötettel rendelkező szépírókat említem).

2. Pályatársaiknál sokkal kedvezőbb csillagzat alatt indulhatott a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején az új, általában másodiknak nevezett generáció. Ekkorra valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), és az évtizedekig szenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai.

Az említett második nemzedék két jól elkülöníthető rajban indult.

2/a. A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Ifjúsági Stúdió, amely utóbbi névadója is lett (vö. „forrásosok”) a javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula (1948–2000), S. Benedek András (1947–), Györke László (1947–), Fodor Géza (1950–), (Vári) Fábián László (1951), Zselicki József (1949–), illetve a később már inkább a másik rajhoz (erről alább külön szólunk) sorolt Füzesi Magda (1952–), Dupka György (1952–), továbbá a rendszeresen publikálni leginkább csak a 90-es években kezdő Balla Teréz (1951–) és Czébely Lajos (1950–) (vegyük sorra itt is veszteségeket: négyen Magyarországra települtek – Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Balla Teréz –; közülük Balla Gyula ötvenkétévesen elhunyt). Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.

A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat[2] lehetetlenné tette további működésüket.

2/b. A felszámolandó alkotócsoport „ellensúlyozásaként” 1971-ben alakult meg a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez részben már az induláskor, részben idővel a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben bontakozott ki Füzesi Magda, Finta Éva (1954–, Dupka György, Horváth Sándor (1957–), Tárczy Andor (1954–), Imre Sándor (1953–, Kőszeghy Elemér (1960–), Bartha Gusztáv (1963–) munkássága, e körben kezdte pályáját e sorok szerzője is: Balla D. Károly (1957–), és ez a szervezet szolgált keretül néhány idősebb pályatárs és a volt forrásosok működéséhez-publikálásához is (említsünk – a teljesség igénye nélkül – néhány további nevet az önálló kötettel rendelkezők közül: Nagy Zoltán Mihály (1949–), Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balla Teréz, Keresztyén Balázs (1949–), Vári Fábián László; ha némi távolságtartással is, de együttműködött e csoporttal Fodor Géza és Zselicki József is.)

(Finta Éva, Imre Sándor, Balla Teréz Magyarországra költözött. Számos olyan szerzőt nem említettünk meg, akik a 70-es, 80-as években aktívan publikáltak, de később – úgy tűnik: véglegesen – elhallgattak.)

A józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1984-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettek és tördeltek (a főszerkesztő Balla László ötlete nyomán a Lendület lapjait ki lehetett vágni az újságból, s összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették az újságoldalból ugyancsak kivágható és utólag összefűzhető kis versesfüzetek (tizennégy fiatal költő jutott így önálló „kötethez”), valamint a Kárpáti Kiadónál ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok (A várakozás legszebb reggelén, 1972., Szivárványszínben, 1977., Lendület 1982.), amelyek 1987-től éves rendszerességűvé és egységes cíművé váltak (Évgyűrűk, Évgyűrűk '88, '89., stb.; a sorozat utolsó darabja 1990-ben jelent meg).

Túlnőve a szerkesztőségi kereteken a közösség tagjai jelentős szervezőmunkát is végeztek, műhelymunkát is folytattak – igaz, mindezt az önképzőkörinél alig magasabb színvonalon.

A magyar alkotó értelmiség jelentős részét tömörítő, az írók, költők, újságírók mellett ekkorra már képző- és fotóművészeket, zenészeket is soraiba választó s így közel félszáz tagot számláló, mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére amolyan kulturális centrummá, és bizonyos tekintetben a későbbi politikai szerveződések bölcsőjévé vált. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a figyelem az irodalomtól a közélet felé fordult, egy évvel később 1990-es utolsó közgyűlésén a József Attila Alkotóközösség úgy számolódott fel, hogy a tagság, határozatképtelenség miatt, még a szervezet feloszlatását sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban a szervezeti élet fontos elemét képező (községi klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók (helyüket a politikai gyűlések foglalták el), megszűnt a Lendület, átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői.[3]

Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok írója életre hívta az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot, amelynek 1993-ig volt főszerkesztője. (A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János (1959–) vezette beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg, névleg évente négy alkalommal, de – főleg az utóbbi időben – rendszertelenül és olykor évesnél is hosszabb késéssel, lapszám-elmaradással.) 1993-tól ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával egy új kulturális lap is megjelenik Pánsíp címmel; a korábban széles spektrumú, évente ötször megjelenő magazin az esztendők során előbb évi 3-4 alkalommal jelentkező irodalmi folyóirattá vált, majd antológiaszerűen szerkesztett éves almanachhá (UngBereg 1999; UngBereg 2000) alakult. 1999-től egy részben kárpátaljainak tekinthető harmadik folyóirat is megjelenik Véletlen Balett címmel, erről azonban a harmadik generáció működését részéletezve célszerűbb szólni.

A publikációs lehetőségek tehát az utóbbi évtizedekben nagyjából folyamatosan adottak voltak, annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente csupán 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt közel egy évtized alatt körülbelül 300 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi – főként minisztériumi – támogatással).

E megváltozott körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (hiszen, mint említettük, működésének utolsó szakaszában a józsefattilások tábora alig néhány fiatal – mára zömmel le is morzsolódott vagy áttelepült – tollforgatóval bővült) a kilencvenes esztendőkben mintha új lendületet kapott volna irodalmi életünk. Erre a megállapításra több körülmény is következtetni enged. Először is újra írni és publikálni kezdtek a korábban más-más okok miatt elhallgatott költők (Kecskés Béla korai haláláig újra aktív lett, két könyve is megjelent, újra publikálni kezdett Balla Teréz, Zselicki József). Továbbá: életkorilag különböző nemzedékekhez tartozó, de a generációs csoportokhoz nem vagy csak lazán kötődő, egykorú pályatársaikhoz képest „későn induló”, alkotók léptek a színre (újra csak a teljesség igénye nélkül: Czébely Lajos, Penckófer János, Berniczky Éva (1962–)). Végül: – amire már nagyon vártunk – berobbant irodalmi életünkbe néhány tízen- és huszonéves fiatal is.

3. Nagyjából a Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely indította útjára – pályázatok hirdetésével, az ifjú szerzőkkel történő „foglalkozással”, a publikációs tér biztosításával – a bizonyos megszorításokkal harmadik nemzedéknek nevezhető fiatalok szűk csoportját. Indulásukban jelentős szerepe volt annak a Galéria Kiadó meghirdette pályázatnak, amelyet kötettel még nem rendelkező és 30. évüket még be nem töltött fiatalok részére indított. A beérkezett anyagok nyomán 1993-ban megjelent a Razzia c. ifjúsági antológia, amely egy valódi nemzedék kibontakozásának a lehetőségét vetítette előre. Ám a tízegynéhány szerző többsége az eltelt évek során, úgy tűnik, végleg elhallgatott, az első kötetig csupán négyen jutottak el: Cséka György (1972–), Pócs István (1974–), Bagu László (1970–), Lengyel Tamás (1971–). Ám nem a nagyfokú lemorzsolódás vagy az indulásuk óta eltelt időhöz képest nem túl látványos írói produktum okán kétséges az, hogy vajon nevezhetjük-e őket kis literatúránk harmadik generációjának, hanem azért, mert mára mind a négy említett szerző Budapesten él![4] Mindez pedig nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a generációváltás (újra?) elmaradt: a lakhe­lyük szerint is kárpát­aljainak mondható, gerinchadat képező szépírók döntő többsége ma idősebb, mint Ady volt halálakor!

A jelenleg a magyar fővárosban élő fiatalok kárpátaljai jelentkezésének és néhány éves itteni működésének mégis volt-van szellemi hozadéka. Ezek közül az első az, hogy írásaikban szakítottak mindazzal, amit a kárpátaljai magyar irodalom hagyományainak nevezhettünk. Írásaik – vidékünkön egyedülállóan – az avantgard (Cséka) és a posztmodern (Pócs, Lengyel), illetve az ezek eredményeit is felhasználó „klasszikus modern” (Bagu) jegyében fogantak. Ezzel felháborodást és elismerést egyaránt keltettek, felkavarták irodalmi életünk állóvízét, egyszersmind önvizsgálatra késztették a tradicionális verseléshez, lineáris építkezésű realista novellához, egyáltalán: a moderni­tást, újítást elvető, e tájékon uralkodónak számító „kisebbségi irodalmi magatartáshoz” talán túl mereven ragaszkodó idősebb pályatársakat. A második hozadék: Budapestre költözve irodalmi lapot alapítottak, amely ugyan a publikált szerzőket tekintve csak részben, hangütését, jellegét tekintve pedig egyáltalán nem nevezhető kárpátaljainak, ám mégis – talán éppen ezzel – hozzájárul ahhoz az integrációs folyamathoz, amely révén, ha irodalmunk egésze nem is, de néhány írónk talán betagolódhat a magyar literatúra egyetemességébe. A harmadik évfolyamába lépő (igaz, évente csak néhány számmal jelentkező) Véletlen Balett c. folyóirat méltán arat szakmai és olvasói elismerést, ám sajnos aligha ellensúlyozhatja azt a hiányt, amelyet idehaza a Hatodik Síp és a Pánsíp egyre ritkuló megjelenése okoz. A maradéktalanul elköltözött új nemzedék után maradó hiátus pedig, félő, nehezebbé teszi azok dolgát, akik szellemi életünk felpezsdítésén, megújításán munkálkodnak.

*

Veszteségeink, hiányaink a kétezres esztendőkre nemhogy enyhültek volna, inkább fokozódtak. Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai magyar irodalom fogalma továbbra sem egy szerves egészként működő, élő képződményt jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár idehaza, akár a nyelvterület egészén, de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon és önmagukkal beteljesíthetnék.

(2000)

[2] A hivatalos kultúrpolitika a számára nem kívánatos csoport felszámolásához és tagjainak későbbi elszigeteléséhez felhasználta a pozíciójuk révén elkötelezett magyar vezetőket, akik sajnos ebben – más területen kikényszeríthető engedmények reményében – hajlandóak voltak az együttműködésre; utalhatunk itt a benyújtott kéziratokról írt lektori jelentésekre vagy a pártsajtóban megjelent kritikai cikkekre, például a következőkre: Balla László „A nagy szovjet család kis magyar közössége” (Kárpáti Igaz Szó, 1971. márc. 21.); Elidegenedés? (Uott, 1971. aug. 20.); Rotman Miklós: „Mérges füvek” (Uott, 1973. jún. 20.)

[3] A lapnak azóta sincs állandó irodalmi rovata vagy kulturális melléklete; szépirodalmat gyakorlatilag egyáltalán nem publikál; 1991-ben előbb Vallani kell!, majd öt év szünet után 1997 májusától kezdve Irodalom rovatcím alatt egy ideig újra közölt a lap havonta egy-egy nagyobb irodalmi-művelődési gyűjteményt; ám ezek szerkesztése átgondolatlan, esetleges volt, és egyik kezdeményezés sem mutatkozott életképesnek, így néhány megjelenés után meg is szűntek. A lap mára csupán évi két-három alkalommal (a költészet napján, a magyar kultúra napján, esetleg karácsonykor vagy húsvétkor) közöl néhány szépirodalmi írást, főleg más orgánumokból átvett, szerzői kötetekből kiemelt verseket. Új novella, elbeszélés évek óta egyáltalán nem jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban, mint ahogy irodalmi igénnyel készült riport, publicisztika vagy esszé sem. Témánk szempontjából egyedül az Olvasólámpa rovatcímmel közölt könyvismertetéseket említhetjük, amelyek azonban szerkesztői koncepció híján egybemossák az értékest az értéktelennel, nem ritkán semmiségek vagy dilettáns kiadványok kapnak túlzó elismerést, jelentős könyvek viszont visszhangtalanul maradnak.

[4] Itt említhetjük meg Razzia-beli nemzedéktársukat, a kötettel nem rendelkező, de gyakran publikáló Mester Magdolnát, aki hosszabb ideje már szintén budapesti lakos.

Megjelent: Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008. -

(A szerzőkre és orgánumokra, intézményekre vonatkozó és az első megjelenés óta módosult adatokon nem változtattam.) Korábban megjelent: Látó, 2001/2.


Egy írás 2001-ből

Balla D. Károly

Halálos csók

avagy hagyomány-e a provincializmus?[1]

A hagyományok kérdésének ott és akkor fokozottabb a jelentősége, ahol és amikor ezektől a hagyományoktól mesterségesen kívántak eltávolítani valamely nemzeti vagy nemzetiségi közösséget. Közismert tény, hogy a Szovjetunióban a kommunista ideológiával átitatott kultúrpolitika a saját érdekeinek megfelelően egyes hagyományokról azt állította, hogy azok haladóak, ezért ápolni kell őket, más hagyományokat viszont burzsoá csökevénynek minősített és teljes kiirtásukra törekedett. Érthetően a kollektív bűnösséggel vádolt kárpátaljai magyarság kulturális öröksége ez utóbbi kategóriába tartozott, és, mint köztudott, a birodalom eme perifériáján magyar nyelven évtizedekig csak túllihegően pártos irodalmat lehetett művelni, olyant, amely teljes mértékben megfelelt nem csupán a szocreálnak, hanem a kultúrát a politikai jelszavak szintjén értelmező helyi politikai komisszárok primitív ízlésének is. A hagyományok közül csak a forradalmiaknak lehetett létjogosultsága, de még itt sem ártott disztingválni, mert ugyan Petőfi alakja gyanún felül állt, de Adyt és József Attilát már kicsit fel kellett tupírozni, hogy az előbbi ne szimbolizmusával vagy istenes verseivel keltse fel a figyelmet, hanem inkább az őszirózsás forradalom viharmadarának, vagy még inkább az 1919-es Tanácsköztársaság előhírnökének tűnjön, utóbbi pedig teljes egyértelműséggel illeszkedjen a tőke által szorongatott kommunista proletárköltő sablonképébe.

A nemzeti irodalom forradalmi hagyományainak a felmutatása mellett megfogalmazódott az igény arra is, hogy előzményre, hagyományra találjon a formájában nemzetinek, tartalmában szocialistának hirdetett kisebbségi magyar irodalom is; és mivel Kárpátalján ennek megfelelő tradíciók nemigen akadtak, a valaha itt alkotott literátorok munkássága helyett a „szovjet magyarok” elmélete azonnal rámutatott az egyetlen megfelelő forrásra: a moszkvai magyar emigrációra. Azaz: a szovjet kultúrpolitika boszorkánykonyhájában a moszkovita emigránsok szellemi spermájával igyekeztek mesterséges úton megtermékenyíteni a kárpátaljai magyar irodalmat. Így vált lombikapánkká Zalka Máté és Karikás Frigyes, Gergely Sándor és Hidas Antal, no és persze Illés Béla, akik az idő tájt Kárpátalján a legnagyobb magyar íróknak számítottak.[i]

Évtizedeken át ezen elv alapján készültek a gyakorlatban a kárpátaljai magyar irodalom művei, amelyekben ott zengett a pártvezérek neve, ott lobogott a vörös zászló, ragyogott az ötágú csillag, repdesett a békegalamb, és a pozitív hősök sugárzó arccal néztek a boldog jövőbe.[ii]

Ám ez a szellem-genetikai erőszaktétel, mint ahogy idővel maga a rendszer is, hosszú távon nem mutatkozott életképesnek. Kovács Vilmos már a 60-as években őszintébb, kritikusabb hangot igyekezett megütni, fiatalok egy csoportja[iii] pedig a 60-as évek végén, 70-esek elején másféle tájékozódási pontokat keresett: felfedezték a maguk számára a vidék folklórkincsét, tanulmányozták történelmét, felkutatták-megismerték a valaha itt élt alkotók műveit. Némi túlzással: életre keltették a hely szellemét. Akkor ez a tevékenységük ki is váltotta a hivatalosak rosszallását és retorzióit, de a genius locit többé nem lehetett semmilyen palackba bezárni: megtermékenyítette – ezúttal valamivel természetesebb úton – műveiket, beépült világnézetükbe.

A hetvenes években még nagyjából külön táborban találjuk a hatalom elvárásainak megfelelni igyekvő írókat és az ellenzékibb magatartásúakat, de – utólag visszanézve legalábbis – már akkor felfedezhető az a közös nevező, amely a nyolcvanas években aztán kialakítja a többé-kevésbé egységes kárpátaljai magyar irodalmi hangot.

S hogy mi ez a közös nevező? Szerintem: az elkötelezettség. A különbség nagyjából annyi, hogy az előbbiek a tupírozott szovjet valóság, az utóbbiak a magyar közösség iránt voltak elkötelezettek.[iv] A szocialista kultúra azonban, mint tudjuk, igen fontosnak tartotta a népiséget, a tömegekkel való szoros kapcsolatot, így ez a különbség a mából nézve egyáltalán nem tűnik áthidalhatatlannak. Ezért fordulhatott elő, hogy a két elkötelezettség akár egyazon írónál is azonos intenzitással ölthetett alakot, nem ritkán meggyőző irodalmi erővel.[v]

A nyolcvanas évek az irodalmi konszolidáció évtizede Kárpátalján. Az ellenzéki magatartásúak elhagyják radikalizmusukat, a pártosak pedig a kötelező penzum teljesítése mellett igyekeznek őszintébb hangot megütni. Eközben mit sem változik íróink elkötelezettsége, mindannyian a közösség szolgálatában állnak, a különbség lassan már csak annyi, hogy egyesek eleinte inkább a szovjet nép részeként kezelik a kárpátaljai magyarságot, mások ellenben inkább a magyar nemzethez tartozását tartják fontosnak. Ám az ellentétek közelednek egymáshoz és az átfedődések ekkor már egyre nagyobbak[vi]: a pártosabb oldalon a forradalmi múlt, a munkásmozgalom és a békeharc megéneklése mellett egyre több a tájvers, a gondolati líra, és feltűnnek – például – a mitológiai alakok; míg a másik, a nemzetibb oldalon a magyar történelem és irodalom alakjai mellett a versekben megjelenik Majakovszkij, megjelenik a Béke-távvezeték és a bányászsors.[vii] És amit előbb lassan közös nevezőre hozott az elkötelezettség, azt utóbb szinte teljesen kiegyenlíti a kettős kötődés közös felvállalása. E fogalom a nyolcvanas évek második felében kapott létjogosultságot, amikor a fellazuló ideológiai szorításban már ki lehetett jelenteni, hogy régiónk magyar szellemi élete amennyire része a szovjet kultúrának, legalább annyira része a magyar művelődés egyetemességének is.

Nagyjából ekkorra véglegesedik és rögzül a tartalmi és formai jegyek azon összessége, amelyek együttesen a kárpátaljai magyar irodalom meghatározó kánonját képezik.

És hogy mi a jellemző erre az egyedül üdvözítőnek tekintett és a magunk számára már-már kötelezőnek gondolt hangra – például a költészetünkben?

Mindenekelőtt, természetesen, az elkötelezettség. Maradéktalan elfogadása annak a tételnek, hogy a költő a közösség nevében és érdekében szól. A kárpátaljai magyar verseket átitatja a küldetéses felelősségtudat, a történelmi múlt felvállalása. Emellett és ennek megfelelően műveinkben ott tolong egymás sarkára taposva a tájélmény, a szülőföld iránti hűség, a historikus magyarságtudat, a nyelvművelő szándék, az identitásformáló akarat, a nemzetmentő elhivatottság.[viii] E tartalmi követelmények nagyjából meghatározzák a formai jegyeket is: a kárpátaljai magyar vers általában közérthető, zárt felépítésű, hagyományos verselésű.[ix]

Így érkeztünk a kilencvenes évek küszöbére, amikor Kárpátalján húsznál is több aktív költőt tartottunk számon, s joggal gondoltuk úgy, hogy a demokratizálódás utjára lépő független Ukrajna megalakulásával és a cenzúra megszűnésével immár semmi akadálya nem lehet tehetségük még teljesebb kibontakoztatásának: nyilván megered a pennájuk, születnek majd a remekművek és az íróasztalfiókból is előkerülnek a korábban publikálhatatlan írások.

Ehelyett azonban mi következett? Először is kiderült: az íróasztalfiókok üresek. Azaz: sem a korábban az ellenzékiséget felvállalók, sem azok, akik állítólag csak színleg tettek eleget az elvárásoknak, nem írtak a diktatúra évtizedei alatt publikálhatatlan műveket. Másodszor: a tény, hogy kitört a szabadság, alkotóinkat nem felszabadította, hanem inkább zavarba ejtette és sokukat megbénította. Harmadszor: a kilencvenes évek elején megjelenő (verses)kötetek anyagából kiderült: mind a legjobbjaink, mind a középmezőnyt alkotók teljes addigi életműve nagyjából egyetlen verseskötetnyi (akkor is, ha ez az anyag két-három kötetben variálódik[x]). Negyedszer: több alkotónk beállt politikusnak, s mint a gyakorlat mutatja, az ilyesmi ritkán segíti elő az írói elmélyülést. Ötödször: akadt, aki a határok átjárhatóbbá válását kihasználva – elkötelezettségéről bámulatos gyorsasággal megfeledkezve – végleg búcsút mondott Kárpátaljának[xi]. Hatodjára kiderült az is, hogy a mindennapi megélhetési gondok erősebben visszafogják az írói ihletet, mint a politikai presszió.

Végül pedig – hetedszerre: a hetedik te magad légy – (számomra legalábbis) kiderült az is, hogy a kollektív nemzeti-nemzetiségi tudatra épített azon költői magatartás, amely az individuumot, az alkotói autonómiát háttérbe szorítja – nos, ez az attitűd a megváltozott (cenzúramentes, de egzisztenciális szempontból labilisabb) körülmények között nem képes új energiákat felszabadítani. Míg ugyanis a politikai lefojtás idején minden apró történelmi utalás, a sorsverések, kisebbségi sérelmek minden metaforába-rejtése, a hűség, az elhivatottság minden példázata jelentős versszervező helyzeti energiát hordozott, addig a szorítás megszűntével ez a potenciál is megszűnt, és ha a felhajtó erő a korábbi költeményeket magasra röpítette, akkor a hasonló tartalommal manapság születő versek sután vergődnek a porban.

Vergődnek a porban, állítom, és a port itt persze szimbolikusan értem. Úgy látom ugyanis, irodalmunknak most kezd igazán kiderülni földhöz ragadtsága, provincializmusa. Most válik igazán láthatóvá, milyen hiányok ásítoznak itt és a hátrányok miféle szövedéke növi be még a figyelemre méltó kezdeményezéseket is.

A hiánylistát pedig éppen a hagyományokkal kellene kezdenünk. Azzal, hogy Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros kulturális szempontból mindig is peremvidéknek, provinciának számított, a hosszabb-rövidebb időt itt töltő nagy nevű írók legtöbbször nem kötődtek szervesen a vidékhez, az egész életükben itt alkotók pedig igen ritkán hoztak létre igazán jelentős műveket. Folytathatnánk azzal, hogy – mint egy kritikusunk, M. Takács Lajos megjegyezte – mai irodalmunknak sincsenek Kányádi Sándorai és Sütő Andrásai; vagy hosszan sorolhatnánk a hiányműfajokat, megemlítve az érdemi irodalomkritika hiányát[xii], azt, hogy a visszajelzések tartós elmaradása is hozzájárulhat az torzulások kialakulásához és rögzüléséhez.

Legnagyobb hiányosságunknak, gyengénknek én egy ideje azt tartom, hogy irodalmunk beszűkült, a „közszolgálatiság” csapdájába esett. Ugyanis miközben az előttünk járó nemzedék az elkötelezettséget akár pártosan, akár népi-nemzeti vonatkozásában értelmezte, aközben azt vallotta (s ezt az én generációm is elfogadta), hogy kisebbségi helyzetben káros az individualista alkotói felfogás, káros a kísérletezés, romboló hatása van az avantgárdnak és az izmusoknak, a posztmodern pedig maga a métely.

Ezért történhetett meg, hogy az effajta próbálkozások nem tudtak kibontakozni, nem kaptak pozitív visszhangot – általában fórumot sem –, és egészen a kilencvenes évekig nagyjából el is vetéltek, csupán egy-két alkotónk írói világában lehet a modernizmus bizonyos nyomelemeire rátalálni.

Ám amikor a cenzúra megszűntével és a politikai presszió enyhülésével a küldetéses irodalom alól kifutni látszott a talaj, talán szükségszerűen bukkant fel fiatalok egy csoportja, amelynek tagjai részben az avantgárdban (Cséka György), részben a posztmodernben (Pócs István, Lengyel Tamás), illetve részben az ezek tapasztalatát is felhasználó intellektuális modern gondolati lírában (Bagu László) találták meg önkifejezésük – és nem szerepvállalásuk! – egyéni módozatait.[xiii]

Kell-e mondanunk, hogy megjelenésük erős visszautasításra talált mind a szakmabeliek többségénél, mind az átlagolvasók szélesebb körében. Absztraktabb kifejezésmódjukat érthetetlennek, ironikus hangjukat sértőnek találták, vulgáris szavakat sem kerülő szókimondásuk sokakat felháborított és nagyjából általános lett az a vélemény, hogy amit művelnek, az nemcsak hogy nem irodalom, hanem a magyar nyelvvel való bűnös visszaélés, a hagyományok és a szent értékek meggyalázása, és mindenképpen a kárpátaljai magyar közösség identitása elleni merénylet.

És valóban. Ezen fiatalok fellépése úgy hatott Kárpátalján… Hogy is?

Identitásunk elkötelezettjei a vasárnapi töltött káposzta után a ház elé kitették a viaszosvászonnal fedett konyhaszékeket, odakészítették a tájjellegű savankás házibort, majd népdalokat és hazafias nótákat dúdolva békésen ultizni kezdtek. És ekkor mintha… Mintha motorkerékpárral bőrdzsekis rockerek rontottak volna közéjük. Micsoda senkiháziak, semmi sem szent nekik. Becsmérlik a töltött káposztát, lesajnálják az ultit, csak biggyesztenek az igaz dalok hallatán, és egyikük sem termelt még soha életében egyetlen liter tájjellegű savankás házibort sem. – Hát fusson, akinek nincs bora. – És el is futnak. A négy fiatal költő közül ma már mind a négy Magyarországon él. Hamburgert és pizzát esznek, pezsgőt, sört vagy tonikot isznak, metállzenét, dzsesszt és worldmusicot hallgatnak, pókert játszanak és bridzselnek, de ennél is jobban szeretnek az Interneten szörfölni. Ja, mellesleg kitűnő, a szülőföld gyökereiről teljesen levált modern folyóiratot is alapítottak Véletlen Balett címmel.

A kárpátaljai magyar ugaron viszont „hál’istennek” továbbra is töretlenek a hagyományok és a közszolgálitiság múzsája szorgosan leheli a csókokat a poéták homlokára.

Jegyzetek

[1] Egy korábbi tanulmány részben átdolgozott, felfrissített és jegyzeteiben kiegészített új változata.

[i] Erről bárkit meggyőzhetnek a kárpátaljai magyar iskolákban használatos korabeli tankönyvek

[ii] A szerző nem kívánja elhallgatni, hogy a 70-es években maga is írt Lenin-verset és nem egy korai művében megénekelte a munkahősöket, elítélte a nyugati propagandát stb.

[iii] A Forrás Irodalmi Stúdió tagjai

[iv] Cséka György hasonló következtetésre jut egy esszéjében, amelyből jelen jelen írásom címét is kölcsönöztem. Cséka mindkét tábor alkotásmódját „szocialista-realistának” nevezi abban az értelemben, hogy íróink a tartalmat, a mondandót a csupán eszközének tekintett forma elé/fölé helyezték. Szerinte a más-más hagyományra támaszkodó két tábor közti különbség már eleve is csak látszólagos volt: »A kétféle hagyomány szembenállása (gondolok itt Balla László és Kovács Vilmos, a Forrás Stúdió és a hatalom, ill. a József Attila Stúdió szembenállásának legendájára) azonban látszólagos, éppen irodalomfelfogásuk alapjainak azonossága, formálási módjaik hasonlósága, „problémátlansága” miatt. Sajátos módon ezért a hatalomnak ellenálló, ellene (szolidan) lázadó, „igazmondó”, „szolgáló”, „magyarságot őrző” művek (Kovács Vilmos: Holnap is élünk c. regénye, Zselicki József, Vári Fábián László és mások művei) halálos csókban forrnak össze azzal, ami ellen, amivel szemben megfogalmazták magukat (különválasztani e kétféle hagyomány alkotásait csak irodalmon kívüli – morális, politikai – szempontok szerint lehetséges), és a mérhetetlenül cinikus, a kommunista irodalompolitikát (túl sikeresen) kiszolgáló, vagy csak vele kompromisszumokat kötő művek (Balla László ezirányú munkássága) magukkal rántják a feledésbe (ama korszak múltával) az egyébként ideológiájukban rokonszenves, igazukat, identitásukat megfogalmazó, „szolgáló” alkotásokat.« (Cséka Görgy.: A kárpátaljai magyar irodalom, Pannon Tükör, 1999/1.)

[v] Példának felhozhatók – nevesebb íróinkat említve – Füzesi Magda, Ferenczi Tihamér, Horváth Sándor, Dupka György akkor írt versei, Nagy Zoltán Mihály korai novellái (illetve egy közismertebb, nem-kárpátaljai példa: Váci Mihály életműve). Verseikben a nép, a közösség – elkötelezettségük tárgya – a polgári társadalmat eltörlő forradalom által felszabadított, boldog jövendőt (kommunizmust) szorgos munkával építő népként, tömegként jelenik meg.

[vi] Az egységesülés folyamata nagyjából-egészében a közel két évtizeden át működött (1971–1989) József Attila Irodalmi Stúdió (Alkotóközösség) keretei közt ment végbe, s a tendencia jól megfigyelhető a stúdiósok fórumában, a Kárpáti Igaz Szó c. napilapba tördelt Lendület c. irodalmi oldalakon közreadott publikációk alapján.

[vii] Utalás Vári Fábián László és Fodor Géza verseire

[viii] Eltérések, kivételek persze akadnak. Említhetnénk például Fodor Géza költészetét: minden elkötelezettsége és szolgálatvállalása mellett alkotói világában dominál az intellektuális, elvont, olykor nehezen felfejthető líra.

[ix] E témával részletesebben is foglalkoztam e két tanulmányban: Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban (in: Balla D. Károly: A hontalanság metaforái. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2000.); illetve: Hagyomány vagy klisé? Rögzült motívumok az utóbbi évek kárpátaljai magyar verspublikációiban. (A Határon Túli Magyar Irodalom Hete Székesfehérváron és Fejér Megyében c. konferencián tartott előadás, 2001. okt. 10.)

[x] Érvényes ez a halványabb tehetségű Ferenczi Tihamérra, Balla Terézre, Horváth Sándorra, Tárczy Andorra csakúgy, mint a kiváló Fodor Gézára és Vári Fábián Lászlóra is – megjelent 2-3 verseskötetük gerincét ugyanaz a 25-30 vers képezi – ezeket hol néhány újabban születettel, hol korai zsengéikkel szaporították; Czébely Lajos, Zselicki József és a több évtizede Budapesten élő, de magát kárpátaljai költőnek tekintő S. Benedek András a rendszerváltás óta egyetlen karcsú kötetnyi versanyagot tudott az olvasó asztalára letenni, ezekben is gyakorlatilag 25 esztendő teljes költői termése található; ha tüzetesebben megvizsgáljuk, nem mutatnak sokkal jobb képet Füzesi Magda kötetei sem: új és újabb gyűjteményei bő kanállal merítenek a korábbiak anyagából.

[xi] Csak a kötettel már itthon rendelkező, a 90-es években elköltözött költőket említve: Balogh Balázs, Imre Sándor, Finta Éva, Balla Teréz

[xii] A legutóbbi időszak itt örvendetes változást hozott. Sorra jelennek meg a prózaíróként is figyelemre méltó Penckófer János monografikus igénnyel készülő műelemzései.

[xiii] Költészetükkel külön tanulmányban foglalkoztam: Négy kísérlet a megújulásra, UngBereg 1999.


Megjelent: Irodalmi jelenlét, 2001/november

 

Kovács Vilmos, Kárpátalja

író, költő 1927-1977

Magyar irodalom Kárátalján

Csillagfénynél. Verecke: "Ez hát a hon..." Testementum. Kovács Vilmos kárpátaljai magyar író, költő Gát községben született 1927-ban és 1977-ben, nem sokkal oda költözése után halt meg Budapesten. Legismertebb műve a Holnap is élünk c. regény, legjobb versei a Csillagfénynél c. kötetben láttak napvilágot. Verecke c. költeménye a szavalóversenyek repertoárján szinte kötelező Kárpátalján. Kezdő sora: Ez hát a hon... - az egyik leggyakrabban citált Kovács Vilmos idézet. Líra, költészet, irodalom, író, költő, regény, holnap is élünk, gát, budapest, csillagfenynel, könyv: holnap is elunk, vers, kárpátaljai, kortárs, magyar, költészet, próza, szovjet, ukrajna, kovacs vilmos irodalmi kör. író, 1927, 1977, kárpátalján író, költő, regény, holnap, élünk, gát, budapest, könyv, kortárs, költészet, próza, szovjet, ukrajna író, költő, gát községben született, 1927-ben és1977-ben halt megbudapesten, regénye: holnap élünk

Ez a weboldal arra pretendál, hogy a kovács vilmos és a holnap is élünk keresőkifejezésekre nézve a kulcsszavas találati listán a Google első oldalára kerüljön. Ennek elérése érdekében a keresőmarketing eljárások legális (white hut) alkalmazásával és egyéni linképítő stratégia szerint végzett webtámogatás mellett ez a honlap googleoptimalizálás alatt áll.

  • kovács vilmos verecke
  • kovács vilmos versei
  • kovács vilmos cserépkályha
  • kovács vilmos tavaszi viharok
  • ez hát a hon - verssor
  • holnap is élünk regény, könyv
  • kovács vilmos lázas a föld
  • kovács vilmos csillagfénynél
  • kovács vilmos verecke vers elemzése
  • kovács vilmos testamentum
  • dr kovács vilmos ezredes
  • kovács tamás vilmos
  • kovács istván vilmos

 

 © balladium.hu / kárpátalja.net
írjon:

Ungvár város - Унгвар Kiado | hun-magyar arvisura | kiadó utcai lakás ungváron | üzenet küldő sms kampány | hogyan Google linképítés

A weboldalak optimalizálása szakértelmet kívánó internetes online kereső marketing tevékenység és lényege a honlapok Google-helyezésének javítása a SEO módszerével: a honlaptartalom optimalizációja keresőbarát weboldalt eredményez, a kreatív linképítés kialakítja a támogatói webkörnyezetet: weblapunk első helyre kerül a Google keresőtalálatok listáján a legalis, de egyéni keresőmarketing módszer segítségével - laptop szerviz szolgáltatás: kijelző hiba javítás - mobilmarketing szövegírás weboldalra, public relations cikkek elhelyezése - website promó