Kárpátalja - Ungvár

Információk, érdekességek, hírek Kárpátaljáról és Ungvár városáról. Magyarok Kárpátalján. Objektív tények - szubjektív gondolatok

Magyar irodalom Kárpátalján

karpataljai-irodalomA kárpátaljai magyar irodalom magamagát zárta szellemi rezervátumba azzal, hogy sem a megújulásra, sem a teljesítmény- és minőségelvű szemlélet érvényesítésére nem képes és nem hajlandó – immár hosszú évtizedek óta.

Bár legtöbbször így használjuk, a kárpátaljai magyar irodalom fogalma problematikus, lévén sem önálló irodalmi arculatról,  sem végigkövethető fejlődési vonalról, sem a stílusok, műfajok és iskolák megújuló folytonosságáról és gazdagságáról nem beszélhetünk, de még olyan alkotókról vagy művekről sem, akik és amelyek a magyar irodalom egészét tekintve meghatározó jelentőségűek lennének. Így hát ha egyfelől az irodalmiság fogalmát szigorú esztétikai kritériumok alapján határozzuk meg, másfelől egy-egy régió irodalmát a fentebb sorolt tényezők megléte alapján tekintjük önálló formációnak, akkor kárpátaljai magyar irodalom nem létezik. Kétségtelen azonban, hogy évszázadok óta élnek a régióban alkotók, születnek és megjelennek művek, időről időre felélénkül az irodalmi élet, vagyis van magyar irodalom Kárpátalján, még ha kárpátaljai magyar irodalom mint önálló entitás nem is létezik.

Magyar irodalom Kárpátalján

A mai napig nem született megnyugtató válasz arra a kérdésre, hogy nemzeti irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve, hogy egyes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb, ha úgy tekintünk literatúránkra, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot mutató irodalmának összességére.

Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban leszünk, ha a kárpátaljai magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell véleményt alkotnunk.

Ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai literatúra ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő?) kárpátaljai magyar irodalom igen jelentősen elhasonult, elidegenült a magyarországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetünk szerint alkalmatlan az engedmények nélküli, paritásos integrálódásra.

Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekintenünk – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel sajnos Kárpátalján nem rendelkezünk. Sokkal könnyebb a dolgunk, ha a nincs bizonyító argumentumait kezdjük sorolni:

  • a kárpátaljai magyar irodalomnak gyakorlatilag nincsenek (vagy igen szegényesek) a századokra visszanyúló hagyományai (szellemi és civilizációs szempontból mindig peremterületnek, provinciának számított), ha említhető is az elmúlt korokból egy-egy nagy név vagy jelentős itt született mű (lásd jobbra a Wiki szócikkét), ezek nem képeznek folytonosságot sem egymással, sem kortárs alkotókkal és művekkel;
  • nem voltak és nincsenek átütő, kiugró, összmagyar mércével is mérhető tehetségei (ha egy-két alkotót időnként mégis számon tartanak egyik vagy másik magyarországi irodalmi kánonban, abban több a „magunkhoz emelés” gesztusa, mint az egyenértékűség elismerése);
  • szerencsésebb régióktól eltérően évtizedeken keresztül – a II. világháborút követően több mint negyven évig – nem voltak fórumai, műhelyei, iskolái –, ami pedig volt vagy lenni próbált, az vagy a pártos kommunista ideológia szorításában működött vagy a szovjet valóságtól történő elidegenedése miatt azonnal felszámolták;
  • ugyanezekben az évtizedekben nem tarthatott fenn szerves kapcsolatot sem a magyarországi, sem más határon túli irodalmakkal, még kevésbé hathattak rá a progresszív nyugati kulturális folyamatok, így korrigálhatatlannak aszinkronitás lépett fel;
  • a rendszerváltás utáni friss és valóban előre mutató, magas mércét állító kísérletek az 1990-es években bár sikeresek, de igen rövid idejűek voltak, még a kibontakozás előtt elvetéltek, felszámolódtak, részben a közeg merev ellenállása, részben progressziót képviselő fiatal alkotók elköltözése miatt;
  • a későbbiekben, a 2000-es években indult fiatalok és mecénásaik pedig meg sem kísérelték a dilettantizmus hátraszorítását, gyakorlatilag diadalra vitték és irodalomként próbálják interpretálni az önképzőköri nívót;
  • nem alakult ki az irányzatok sokfélesége; elkerülték vidékünket az izmusok, korántsem teljes a műfajok és műnemek skálája: alig van kritikai irodalmunk, dráma-, esszéirodalmunk; nincs sem vizuális-, sem hangköltészetünk, soha nem rendeztek még e tájékon irodalmi installációt vagy happeninget; hiányzik az irodalmi humor; soha nem jelent még meg Kárpátalján utópista és sci-fi mű, nem tudni a közelmúltnál messzibb múltba tekintő hiteles történelmi regényről;
  • nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom teljes bibliográfiája, sem egy korszerű, a mai helyzetet valós problémáiban megragadó, hitelek szakmai monográfia (az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás már 1990-es megjelenése pillanatában elavultnak volt tekinthető; egy későbbi, 2003-as kísérlet pedig szakmai szempontok helyett az erkölcsi jóvátétel és népnemzeti beállítódású igazságosztás szándékával készült és emiatt súlyos értéktévesztései és hamis beállításai okán vált hiteltelenné);
  • az utolsó használható összefoglaló antológiánk az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja és a még óvatoskodó szerkesztés nyomait viseli – az elmúlt negyedszázad máveiből átfogó keresztmetszet nem készült;
  • nem alakultak ki iskolák, igazi szakmai műhelyek; Kovács Vilmost ugyan sokan tekintették-tekintik mesterüknek, de részben a tehetséges költő korai halála, részben zilált élete miatt ezek a mester-tanítvány viszonyok nem mesterségbeli, hanem csakis erkölcsi, magatartásbeli értelemben vehetők figyelembe.

Félő, hogy a negatívumok lennének túlsúlyban az esetben is, ha a megszületett művek nívóját, esztétikai értékét vonnánk szigorú vizsgálat alá: könnyen kiderülhetne, hogy az itt keletkezett szépírói termékek közül alig akad (talán nincs is?) olyan, amelynek igazi művészi hozadéka, netán irodalomtörténeti jelentősége lenne.

A „jó”, esetleg „kitűnő”, „remekbe szabott” vagy akár „korszakos jelentőségű” versek és prózák leginkább csak ahhoz képest azok, hogy hol írattak vagy miről szólnak: még a legkiválóbbnak tartottakat is inkább a körülmények felhajtó ereje, a bennük foglalt tragikus tartalom vagy az izgalmas tényanyag emeli magasba, nem pedig az esztétikum. Ám számszerűleg ezeket az alkotásokat messze felülmúlja a gyenge, hitvány, összecsapott, nem ritkán ordítóan dilettáns munkák halmaza, amelyek – durva egyszerűsítéssel – korábban a kommunista eszméket, a pártot és annak vezetőit dicsőítették, most meg leginkább a sorverést panaszolják fel és a „kisebbségi tipródás” motívumait variálják hősies pózokban és elszántsággal. Szerencsésebb esetben csak simán érdektelenek.

magyar-irodalom-karpataljan

Kárpátaljai magyar irodalom

Kárpátalján nem voltak meg a nagy fajsúlyú regionális hagyományok, e régióban szakadt el leginkább az irodalmi gondolkodás a magyar irodalom egészének fejlődési ívétől, és szorult zárkózott regionális keretek közé, különösen a második vh. után. A 20–30-as években nem választható szét pontos határ mentén a kárpátaljai és a szlovenszkói magyar irodalom, legfeljebb az előbbi perifériálisabb jellegére utalhatunk. Bár történtek kísérletek ennek az irodalmi anyagnak a megemelésére. Az ezt megmozgató lokális hazafiság azonban nem maga az irodalmi mérce. Ennek ellenére nem hagyható ki a magyar irodalomból ez a fejezet sem, amely sajátos színt képvisel, megkerülhetetlen eleme a kárpátaljaiságnak.

(a szlovákiai magyar adatbank szócikkéből, szerző Fedinec Csilla)

 


A Wikipédia kissé elavult szócikke; pár igazítás közbeiktatva:

Kárpátaljai magyar irodalom

Irodalmi hagyományait tekintve a vidék magyar írásbelisége a középkorra nyúlik vissza. A ma már Ungvár részét képező Radváncon született Gyöngyösi István (1629–1704) magyar költő, az ugocsai Nyalábvárban működött Ilosvai Selymes Péter, és itt fordította a Bibliát Komjáthy Benedek. Önálló magyar irodalmi arculata azonban a régiónak nem alakult ki, bár a magyar lakosság kisebbségbe kerülésétől kezdődően beszélhetünk kárpátaljai magyar irodalomról.

A csehszlovák korszak jelentős alkotói közé tartozott Tamás Mihály és Sáfáry László, a szovjet korszakban Balla László és Kovács Vilmos, majd a hatvanas évek végétől egy fiatalabb nemzedék tagjai alkottak figyelemre méltót. Az elmúlt esztendőkben közülük hárman – Balla D. Károly, Vári Fábián László és Nagy Zoltán Mihály – József Attila-díjban részesültek, Berniczky Éva elsőkötetesként pedig Déry Tibor-díjat kapott (később Márai-díjban is részesült). További jelentős alkotók: Fodor Géza, Füzesi Magda (már hosszab ideje nem él Kárpátalján), Penckófer János. Újabban 2010-es regénye okán méltán irányult a figyelem Brenzovics Mariannára.

Az ukrajnai írószövetség kárpátaljai szervezete mintegy harmincas taglétszámú, köztük jelenleg csupán néhány magyar alkotót tartanak számon. Van külön szervezete is a magyar íróknak, ez utóbbi önálló alakulatként az anyaországi Magyar Írószövetség határon túli csoportját képezi, közel húszas taglétszámmal. Elnöke Vári Fábián László. Saját irodalmi folyóiratuk a negyedévenként megjelenő Együtt, főszerkesztője ugyancsak VFL.

Említésre érdemes továbbá a Balla D. Károly által létrehozott UngParty című internetes rendszer, amely alá több irodalmi honlap és blog tartozik.

A szépirodalom mellett a kárpátaljai magyar alkotók a nyelvészet (Csernicskó István, Beregszászi Anikó), a szociográfia, tájkutatás, honismeret és demográfia (Dupka György, Horváth Sándor, Molnár D. István, Zubánics László), az irodalom-történet és -kritika (Gortvay Erzsébet, Penckófer János, Balla D. Károly; újabban Csordás László) műfajában is alkotnak, illetve jelentős a vidék magyar újságíróinak a száma.

A 2000-es években indult nemzedék tagjai a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságba tömörültek (alapítva 2014); elnök: Csordás László.


 

A kárpátaljai magyar irodalom – egészében és folyamatában – még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó számú író (és olvasó) képes-e belátható időn belül azzá tenni, avagy egyszer s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói, akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektíve nem képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét. (1996)

„…a kárpátaljai magyar irodalom megszűnőben van: az a része, amely kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, az a része pedig, amely valóban irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai.” (2000)

„Azt tapasztalom, hogy mind íróink, mind közönségünk felfogásában a regionális értékek elválaszthatatlanul egybemosódtak a provincializmussal, s a lehető legprimitívebben értelmezett „közszolgálati irodalom” ma olyan védőhálóként működik, amelybe kézzel-lábbal belegabalyodva a trapézra felmenni már senki sem tud. Nem is akar…” (2003)

„…a rendszerváltással megszűnt cenzurális viszonyok és a szabad információáramlás adta lehetőségek ellenére a kárpátaljai magyar irodalom magamagát zárja szellemi rezervátumba azzal, hogy sem a megújulásra, sem a teljesítmény- és minőségelvű szemlélet érvényesítésére nem képes és nem hajlandó…” (2011)

„Ha az irodalmiság fogalmát szigorú esztétikai kritériumok alapján határozzuk meg, akkor kárpátaljai magyar irodalom valószínűleg nem létezik” (2012)


Kárpátalja magyar irodalma

visszatekintés 2011-ből

Valószínűleg nem szerencsés felállás, ha egy író annak az irodalmi folyamatnak az értékelésével foglalkozik, amelynek maga is részese. Én mégis közel egy évtizeden át (1996-2004) kritikusi igénnyel igyekeztem elemezni azt, ami régiónkban az irodalom tárgykörében zajlott, vagyis azt a jelenségkört, amelynek általános, összefoglaló megnevezése ez lehet: kortárs kárpátaljai magyar irodalom. A fogalom igen problematikus, lévén jószerével olyasmit jelöl, aminek a léte egyáltalán nem bizonyított, illetve attól függ, mit is értünk irodalmon. Ha e fogalmat szigorúbb kritériumok alapján határozzuk meg, akkor arra juthatunk, hogy kárpátaljai magyar irodalom nem létezik, és legfeljebb jobb-rosszabb írókról-költőkről, vegyes színvonalú művek megjelenéséről, ideig-óráig működő orgánumokról és szerzői csoportokról beszélhetünk, ám nem tudunk felmutatni sem működő egészként értelmezhető irodalmi organizmust (olyanfélét, amely műnemek, műfajok, stílusok, iskolák, műhelyek mentén eléggé tagolt és a létrejött szövegtények tekintetében megfelelően gazdag lenne), sem követhető nyomvonalú olyan fejlődési folyamatot, amelyben az egyes fázisok az előzőekből következtek volna és azokhoz hozzáadtak volna valami újat és lényegeset, sem igazán kiemelkedő olyan alkotókat, akikre nem csupán ritka kivételként (és gyakran esztétikán kívüli szempontok miatt) irányulna rá az összmagyar irodalom figyelme. Ilyen kivételek, persze, akadnak, hiba lenne ezek jelentőségét alábecsülni, de az ismeretlenségből (és jelentéktelenségből) kiemelkedő egy-egy író-költő kárpátaljai működése sokkal inkább tekinthető egyéni sikernek, semmint egy irodalmi folyamat természetes és magára a folyamatra visszaható jelenségének. Különösen így van ez, ha a figyelmet kiérdemlő irodalmár – és erre az utóbbi évtizedekben számos példa akadt – nem a többé-kevésbé körülhatárolható és eléggé merev lokális (mondhatnók: provinciális) szellemi hagyományokat erősítve, hanem azokkal inkább szembeszegülve mutat fel a magyar irodalom egészében megmérhető értékes műveket.

Az írásbeliségünkkel kapcsolatos, kínosnak látszó kérdéseknek a felvetésével, a jelenségeknek az ellentmondások és zavarok felőli megközelítésével, a hiányosságok számbavételével, illetve azzal, hogy szigorú önvizsgálatot végeztem és ezt mások részéről is elkerülhetetlennek gondoltam, továbbá azzal, hogy több írónk-költőnk alkotói teljesítményének a (bevallottan szubjektív) értékelését is megkíséreltem és vizsgálódásaim eredményét tíz egynéhány elemző szándékú írásban közzétettem, nos mindezzel a nevezett évtized során szembekerültem kollégáim többségével, mindazokkal, akik vizsgálódásom tárgyának a megszemélyesítőiként sérelmesnek találták nem csupán (gyakran valóban sommás) megállapításaimat, hanem a problémák néven nevezését, a kényes kérdések puszta megfogalmazását is. Ezekkel a tanulmányokkal-kritikákkal „kiírtam magamat” a kárpátaljai magyar irodalomból. Sorra ellenem fordultak egyfelől azok, akikkel az 1980-as évek kezdetétől ilyen-olyan módon együtt fáradoztam irodalmi életünk megszervezésén, másfelől – és talán erőteljesebben – azok, akiket egyfajta (személyes indíttatású) kompenzációs szándékból éppen én igyekeztem irodalmunk számára rehabilitálni és publikációs lehetőségekhez juttatni, miután a 60-as-70-es évek fordulóján a szovjet kultúrpolitika – és az annak kárpátaljai letéteményeseként tevékenykedő apám – ellehetetlenítette és félig-meddig szilenciumra ítélte őket. Utóbbiak ellenem fordulása az 1990-es években egybeesett egy fiatal és a kárpátaljai irodalmi hagyományokkal radikálisan szakító költőgeneráció indulásával – én őket is felkaroltam, ám modernizmusukat, avantgárd és posztmodern szemléletüket a húsz évvel korábban sérelmeket elszenvedők nem tudták elfogadni (furcsa módon vádjaik igen hasonlatosak voltak azokhoz, mint amivel éppen őket vádolták a szovjet érában), így nem fogadhatták el azt sem, hogy én nem csupán számukra, új és nívós művekkel igen ritkán jelentkező kortársaim számára biztosítok publikációs és szereplési lehetőséget, hanem – ekkor már saját folyóirattal és kiadóval rendelkezvén – éppen a friss és erőteljes hangot megütő termékeny fiatalokat támogatom. Mivel irodalmi érdeklődésem a megújulás felé fordult és az idősebbek által követett hagyományokat egyre inkább merev béklyónak, az esztétikumot háttérbe szorító szerepnek, provinciális bizonyítási kényszernek kezdtem érzékelni – a szakítás kollégáim többségével elkerülhetetlennek látszott. A folyamat tulajdonképpen már az 1990-es évek elején-derekán elkezdődött, majd a 2001-2004 közti időszakban kulmináltak konfliktusaink, nem teljesen függetlenül attól, hogy én elkezdtem internetes működésemet és  bloggeri tevékenységemet és a komoly orgánumokban publikált és/vagy irodalmi rendezvényeken felolvasott kritikusi szövegeken kívül napi gyakorisággal írtam le véleményemet művekről, jelenségekről, kollégáim kiadói, szerkesztői mulasztásairól. Mindeközben – részben esztétikai, részben etikai fenntartásaim miatt – hátat fordítottam szellemi életünk összes intézményi és szervezeti formájának. Egyszer s mindenkorra kivonultam a kárpátaljai magyar irodalomból. Valamiféle szellemi emigráns lettem saját pátriámban. Igaz, 2004-ben erkölcsi okokból a Magyar Írószövetségből is kiléptem (Döbrentei-ügy).

Tapasztalva, hogy írásaim őszinteségével nemhogy önvizsgálatra nem ösztönöztem kollégáimat, hanem inkább még jobban beleszorítottam őket abba a szerepbe, amelynek veszélyeire figyelmeztetni szerettem volna őket; tapasztalva, hogy az ellentmondások nem oldódtak, hanem elmélyültek és tovább növelték azt az intellektuális deficitet, amelynek leküzdése nélkül nem alakulhat ki egészséges irodalmi folyamat; tapasztalva, hogy az újítás, a megmerevedett szerepből való kilépés, a magasabb esztétikai norma érvényesítése és a kárpátaljaiságon túllépő, szélesebb körű megmérettetés ellen nem is annyira elvi vagy alkati okokból berzenkednek a legtöbben, hanem saját jól felfogott övédelmi és önző (nem ritkán: anyagi) érdekükben; s végül tapasztalva, hogy a rendszerváltással megszűnt cenzurális viszonyok és a szabad információáramlás adta lehetőségek ellenére a kárpátaljai magyar irodalom magamagát zárja szellemi rezervátumba azzal, hogy sem a megújulásra, sem a teljesítmény- és minőségelvű szemlélet érvényesítésére nem képes és nem hajlandó (hanem talán inkább ellenkezőleg) – nos, ezeknek a fájó felismeréseknek a birtokában a szembenézés gyötrelmes évtizede után úgy döntöttem, szakmai szinten és a korábbi rendszerességgel-módszerességgel többé nem foglalkozom a kárpátalján irodalom címén zajló jelenségekkel. Egy-egy friss reflexió, naplójegyzet, rövidebb-hosszabb észrevétel, netán visszaemlékezés persze azóta is meg-megszületik, de igazi kritikát, esszét, tanulmányt 2004 óta nem írtam. Meglehet, ez sem kevésbé lesújtó minősítés, mintha tételesen megírnám, mi a véleményem arról, ami irodalom címén az utóbbi években Kárpátalján történik.

Arról, hogy mi a bajunk egymással

naplójegyzet-részlet 2000-ből

[…] én egyáltalán nem becsülőm le sem a nemzeti érzelmeket, sem a hivatástudatot (magamnak is van – vagy volt? – mindkettőből bőven), ám azt évek óta eléggé meggyőzően bizonygatom, hogy kis literatúránk megújításához, korszerűvé, sokszínűvé tételéhez nem tud elvezetni bennünket a Szerephez való görcsös ragaszkodás.

Nagy fájdalmam, hogy ezeket a nézeteket éppen Fábián Laci [Vári Fábián László] ellenében kell kifejtenem. Nekem mintegy 10 évem ment rá arra, hogy Laci és a magukat Kovács Vilmos-tanítványnak valló többiek [Fodor Géza, Zselicki József, Györke Laci, Balla Gyula, S. Benedek András, Tóth István] elfogadjanak és ne Balla László fiát lássák bennem. A nyolcvanas évek közepére-második felére értem el azt, hogy magamért értékeljenek, s hogy elhiggyék, cselekedeteimben nincs ártó szándék, ellenkezőleg. (De nehezen sikerült elérnem például, hogy elkezdjenek publikálni az akkor általam szerkesztett Lendületben! És de sok harcom volt apámmal, hogy egy-egy versüket elfogadtassam!) Akkoriban szinte életcélom volt, hogy a 70-es években az apám közreműködésével elhallgatottakat publikáláshoz juttassam, és irodalmunk áldatlan megosztottságát, amennyire tőlem telik, feloldjam. (Ebben az elhatározásomban saját lelkiismeretem megszólalása mellett (kis)Kovács Évának, Kovács Vilmos lányának volt jelentős szerepe, akivel két éven keresztül valami szerelem-félében voltunk). Nagy eredménynek tartottam, hogy a 80-es évek végére, úgy tűnt, ez nagyjából sikerült nekem, és amikor a Hatodik Sípot elindítottam, inkább vállaltam a konfrontációt apámmal, de a fiúkat azonnal hangsúlyosan publikálni kezdtem, sőt Kovács Vilmos körül is azonnal megtettem a tőlem telhető tiszteletköröket (az első számban hoztuk annak idején betiltott regénye egy részletét az özvegy visszaemlékezéseivel, később akkor még publikálatlan tudományos munkájából közöltünk részleteket). Évekig úgy tűnt, hogy nagyon együtt vagyunk, a mi generációnkban már nincs széthúzás: hasonlóan gondolkodtunk az írástudók felelősségéről, a kisebbségi irodalom szerepéről, azonosak voltak – gondoltam én – a céljaink. Ahogy megszűnt a cenzúra és kitört a demokrácia, nagyjából megtörtént a múlt kibeszélése is: mindenki felpanaszolhatta a múltban ért sérelmeit, Balla Lászlónak a fejére olvasták az egész Kovács Vilmos- és Forrás-ügyet, eddigre ő el is vesztette minden hatalmát-befolyását (87-ben nyugalomba vonult), a kilencvenes évek elejére a közéletből is kikopott, nem lett több a sok író egyikénél. Ezzel egy időben a Tanítványok kisebb-nagyobb pozíciókat szereztek, nyeregbe kerültek szellemi értelemben is: eljött az ő idejük, beért az ő igazságuk, itt volt az alkalom, hogy teljes fegyverzetükben megmutassák magukat, és mindaz, amit eddig a hatalom elnyomott, az most felszínre törjön és teljes nagyszerűségében kibontakozzon.

Ám valami egészen más történt. A Tanítványok részéről alig mutatkozott irodalmi aktivitás. Közel húsz éve voltak már kötetre érettek és korábban nagy sérelmükként tartotta mindenki nyilván, hogy nem lehetett saját könyvük. Nosza! Meg is jelentek első igazi könyveik, ám ezzel együtt az is kiderült, hogy második könyvre már nincs muníció. Fodor Géza első igazi könyvébe 1992-ben (Erdőn, mezőn gyertyák) mindössze 9 olyan verset tudott tenni, ami ne lett volna benne még apám idején a Kárpáti Igaz Szó kiadásában 1986-ban megjelent kis füzetkében (Széltükör). Ugyancsak mindössze 9 új vers került az 1997-es új kötetbe (Fenyvesek árnyékában): az összes többi benne volt már a korábbiakban is. Vári Fábián Laci szinte egy időben megjelent két kötetével (Széphistóriák, Kivont kardok közt) még rosszabb a helyzet: gyakorlatilag azonos a versanyaguk. Ezek megjelenése óta eltelt lassan egy évtized, és Laci új kötetre valót újra csak úgy tudott összeszedni, hogy annak nagyobbik felét is a régi versek teszik ki. [2007-es betűzés: A tendencia az elmúlt években is változatlanul folytatódott: Vári Fábián Lászlónak 2000 óta 3 új könyve is megjelent (Világtalan csillag, 2001., Harminchárom év, 2002, Fecskehajtó idő, 2004.), ezek törzsanyagát minden alkalommal ugyanaz a versanyag képezi, kiegészülve néhány újabb opusszal.]

De legalább ezek valóban jó versek, igazi költemények: ha három évtized eredménye mindössze 60-70 vállalható vers, azok legalább legyenek veretesek!

Ám mi történt Zselicki esetében? Ő 1994-ig várt az első kötettel – és jaj, mi került abba bele!? Nagyrészt a 60-as évek végén, 70-esek elején, fűzfa korában írt halovány zsengék! Emellett néhány újabb keletű: ezek még amazoknál is gyengébbek! Szinte ugyan­ez ismétlődött meg aztán S. Benedek Andrással (pedig őt, mivel vagy 20 éve él Magyarországon, még a cenzúra se nyomaszthatta jobban, mint mondjuk Nemes Nagy Ágnest.) 1995-ös kötetének címe is ez: Régi versek. Nagyrészt a 60-asok végén, 70-es elején írt zsengék. Hogy teljes legyen a zűrzavar, azért van benne pár vers a 80-es évekből és kettő (!) a kilencvenesekből is. Ez arra enged következtetni, hogy – mint a többiek esetén hasonlóan – ez az első könyv egyben opus omnia: a teljes életmű! Ha újabb követi, az gyakorlatilag újraközlés.

És ez még mindig nem lenne baj. Nem kötelező sem terjedelmes, sem nívós életművet létrehozni, és végképp nem kötelező a kettőt egyszerre. De: igen visszatetsző, hogy eközben folyton-folyvást sérelmeiket emlegetik. („Másfél évtizedes szilencium” – írják Fodor Gézáról a barátai. Nagy Zoli egyszer utánaszámolt: mindössze 6 vagy 7 olyan összefüggő esztendő volt, amikor Géza nem publikált! – persze ez is súlyos sérelem, de miért kell duplájára tupírozni?)

Senki sem vitatja el tőlük (én legkevésbé!) a mártíriumot, de a sebek nyalogatása helyett itt lenne az ideje a bizonyításnak. Számomra költőként csupán Géza és Laci tehetsége tűnik valódinak, a többiekből „az elnyomás felhajtó ereje” csinált költőt. De még Géza és Laci is a konszolidációs 80-as években írták legjobb verseiket: nem „megtöretésük” előtt, nem is közvetlenül utána – és végképp nem a kitört szabadság 90-es éveiben. Aztán meg az is elgondolkoztató, hogy minden addig írt versük megjelent még a 80-as években (itt, Kárpátalján)!

Ezt jól bizonyítja A Lendület évei c. bibliográfia, amelyből könnyen kigyűjthető, hogy 1983 és 1989 között – azaz a rendszerváltás előtt (!) – VFL 25 verset publikált a Kárpáti Igaz Szó c. pártlapban (!), még ám az életmű legjelesebb darabjait: Hajnali virágének, Széphistóriák, Útban Törökország felé, Illyés Gyula fejfája előtt, Ady alkonya stb.).

Amikor megszűnt a cenzúra, nem hogy tele nem volt a fiókjuk tiltott írásokkal, de alig is tudtak egy-két elfekvő verset kiemelni belőle. (Ami azt illeti, ezen én is megdöbbentem!)

Az elmúlt 10 évben pedig alig írtak értékelhető műveket. Viszont adtak interjút, megjelentek róluk portrék és tanulmányok, írtak egymásról meg leginkább a Forrásról, régi verseiket agyonpublikálták a legkülönfélébb kiadványokban, többek között a saját magukkal foglalkozó antológiákban. Ezekben mindig és mindenütt Forrás-múltjukra, meghurcoltságukra, elnyomatásukra stb. esett a hangsúly, a költői teljesítmény inkább csak a kerülgetés tárgya lett – és sorra elmaradtak az új eredmények. Továbbá ahányszor újraközölték a régi verseiket, szinte mind­annyiszor megjelentették az Elidegenedést és a Mérges füveket (ellenük, működésük ellen írt, a hivatalos szovjet kultúrpolitika szája íze szerinti cikkek, amelyek végül is „ideológiai alapjai” lettek az ellenük végrehajtott szankcióknak.)

Nem lett volna az a versmennyiség, amennyit le ne közöltem volna akár Lacitól, akár Gézától a Hatodik Sípban majd a Pánsípban. De nem volt mit leközölni.

Nekem igen rosszul esik leírni: a Forrás nemzedékének tagjai megrekedtek, belesüppedtek saját legendájukba, a Szerepbe, és elfelejtették létrehozni a művekben megragadható kárpátaljai magyar irodalmat. Jobb híján erre mások tettek tétova kísérletet: a nyolcvanas években a részben ellenükben létrehozott József Attila Stúdió buzgó gárdája írta tele a kiadványok irodalomra szánható felületét, de kilencvenes évek irodalmi hozadékát sem az ő munkálkodásuk jelenti, mert amíg ők sebeiket nyalogatták, addig lábra kapott és meglehetős feltűnést keltett egy új nemzedék (Pócs, Cséka, Bagu, Lengyel – más kérdés, hogy végül mind Budapesten kötöttek ki), addig látványos sikert aratott Nagy Zoltán Mihály egy új regényével, publikálni kezdett és az élvonalba tört Berniczky Éva és Penckófer János, megírt egy regényfolyamot Balla László, no és hát – mit szerénykedjek – nekem is megjelent 1990-től, azaz 11 év alatt 11 könyvem (több, mint ami a tanítványoktól összesen) – mindez akkor, amikor már semmiképpen nem lehettek érvényesek a korábban fejemre olvasott vádak: ti. hogy apám tolja a szekeremet. (Az idősebb Ballának 1987-es nyugalomba vonulásával minden hatalma és befolyása megszűnt, sok helyen ő maga is mellőzötté vált, és ha a korábbi éra idején irodalmi-kiadói körökben képezhetett is előnyt a Balla név, ez 90 után már inkább hátrányt jelentett, így hát tucatnyi könyvem megjelenésében ennek már semmiképpen nem lehetett pozitív szerepe.)

Esszéimben számba véve eredményeinket és kis literatúránk problémáit, óhatatlanul olyan megállapításokat kell tennem, amelyek rájuk, a hajdani Kovács-tanítványokra nézve kedvezőtlenek. Teszem ezt, ismétlem, igen rossz érzéssel, lelkiismeret-furdalással. Egyrészt azért, mert rettegek attól, hogy azt hihessék: ellenük fordultam, kibújt belőlem a Balla-fiú. Másrészt, mert nem szeretném, ha bármiféle új megosztottság alakulna ki, akár nemzedékbéli, akár felfogásbéli. Ugyanakkor látom, hogy ez az új szakadás elkerülhetetlen: nem képezhetnek egységet a vasútállomáson ácsorgók azokkal, akik felültek a gyorsvonatra.

Kárpátalja ma Ukrajna része, dél-nyugati megyéje. Területe 12 777 km2. Összlakossága 1.254.000 fő. Székhelye Ungvár városa. A kárpátaljai magyarok száma 2001-ben 150 ezer, 2011-ben kb. 140 ezer fő. Gyakran használt névváltozatok: Kárpát-Ukrajna, Kárpátontúli terület, Zakarpattye, Ruszinszkó, Podkarpatszka Rusz. Észak-keleti Felvidél, Felső Tiszahát. Szószedet: magyar történelem, magyar nyelv, néprajz, földrajz, időzóna, városok: Ungvár, Beregszász, Munkács, Huszt. Hoverla, Szineviri tó. Műemlék: Verecke - honfoglalási emlékmű. Munkácsi vár, ungvári vár, huszti vár, magyar lakosság száma, észak-keleti Kárpátok, erdős Kárpátok, Tisza, Ung vármegye, Bereg, Ugocsa, Tiszahát - infó, információ, adatok, kárpátalja online hírek, érdekességek, információk, népesség, városok és falvak Kárpátalján. Autonómia-törekvés, magyar intézményrendszer, oktatás, nyelvjárás.

Kárpátalja © 2016 Frontier Theme