A Véletlen Balett c. folyóiratot az a négy fiatal költő alapította, akik az 1990-es évek elején robbantak be a kárpátaljai magyar irodalomba. Feltűnést azzal keltettek, hogy szakítottak a vidékre jellemző konzervatív irodalmi felfogással, ennél is szembetűnőbb volt, hogy megtagadták a szolgálatos irodalmat, amely korábban a szovjet ideológia nyomása alatt a rendszer és a szocialista vívmányok mellett tett hitet, a rendszerváltás után pedig a magyarságtudatot, a hagyományőrzést, az istenhitet, a kárpátaljaiság sorskérdéseit előtérbe helyezve és tradicionális megszólalási módokat preferálva gyakorlatilag nem vett tudomást a 20. századi irodalmi progresszióról.
Cséka György az avantgárd, Bagu László a „klasszikus modern”, Lengyel Tamás és Pócs István a posztmodern felé orientálódva ugyan lehetőséget kapott Kárpátalján a publikálásra, leginkább a Pánsíp c. folyóiratban (a Galéria Kiadó egy-egy könyvüket is kiadta), de elvárható volt tőlük, hogy az idősebb generáció támogatásától is elszakadva saját orgánumot alapítsanak.
Ez lett 1999-ben a Véletlen Balett
Ekkor már kettejük Magyarországon élt, a 2000-es évekre mind a négy fiatal kárpátaljai költő már budapesti lakos lett, és bár (irodalmi) kötődésük szülőföldjükhöz egy ideig erős maradt, az évek során óhatatlanul lazulni kezdett. Történt ez annak ellenére, hogy ők is publikáltak idehaza, és a Balettben is rendszeresen jelentek meg Kárpátalján élő szerzők, számos irodalmi rendezvény is közös részvétel mellett zajlott.
Az évi néhány számmal 1999 és 2005 között jelentkező lap végig kereste a hangját, útját, feladatát. Ám színvonalbeli engedményeket nemigen tettek, kimondható, hogy mind a mai napig
a Kárpátaljával kapcsolatba hozható irodalmi orgánumok közül messzemenően a Véletlen Balett volt a valaha létezett legszínvonalasabb periodika.
Ám az irodalmi progresszió felől nézve a kép már nem ennyire egyértelmű, és hát, kétség kívül, volt a lapnak bizonyos identitászavara is, és ebbe nemcsak a kárpátaljaiság kavart bele, hanem a vezető magyarországi irodalmi kánonokhoz való tisztázatlan viszony is. A Véletlen Balett nem lett avantgárd fórum, de nem lett posztmodern sem – miközben a népi-nemzeti irányzat felé is kacsintgatott (erre utal például Pécsi Györgyi irodalomtörténész részvétele a lapcsinálásban). Nagy tett lett volna, ha a kánonok felett tudtak volna valamilyen szintézist létrehozni szerkesztői munkájukkal, ehhez azonban talán az objektív feltételek sem voltak meg, és félő, hogy átgondolt és következetesen végigvitt stratégiájuk is hiányzott. Hiszen míg odahaza látványosan szembefordultak a szolgálatos irodalommal, Budapesten mégis egyfajta misszió felvállalásával szereztek nemcsak némi tekintélyt és elismertséget, hanem pályázataikhoz támogatást is, megfogalmazván például, hogy céljuk „a határon túli magyarság, elsősorban a Kárpátalján élő magyarság kultúrájának megóvása, ápolása és továbbörökítése, a Kárpátalján élő magyar kisebbség és az anyaország irodalmi és kulturális értelemben vett kapcsolatainak szorosabbá tétele”; vagy: a folyóirat „elsősorban a fiatal és a határon túli magyar irodalom szolgálatában áll, közben megpróbálva szellemi igényességgel válogatni a teljes kortárs magyar irodalom ill., a világirodalom képviselőinek alkotásaiból is.” (kiemelés tőlünk) – Nos, ezek olyan nyilvánvalóan szolgálatos, őrző-védő mentalitású célkitűzések, hogy köszönőviszonyban sincsenek az irodalmi progresszió melletti feltétlen elkötelezettséggel, ami pedig írói indulásukat jellemezte. Ugyanakkor csekély erőikkel Budapesten ez a szolgálatot sem tudták (akarták?) maradéktalanul teljesíteni, így a nívós közlemények ellenére valami is-is / sem-sem helyzetbe navigálták magukat.
Hogy korábbi modern törekvéseik ellenére, az irodalmon kívüli szempontok tagadása ellenére mégis valamiféle missziós feladatra adták a fejüket, abban talán nemcsak a körülmények játszottak közre (másba nem tudtak belekapaszkodni), meglehet, elszántságuk és tehetségük sem volt ebben eléggé átütő ahhoz, hogy ettől a határontúlimagyarságosditól elszakadjanak.
Ezzel együtt a lap erényei nyilvánvalóak. Egyebek mellett emlékezetes például úttörő vállalkozásuk, az Ukrán szám megjelenése, amely a magyar olvasót egy szinte teljesen ismeretlen világba vezette be, terjedelmes esszét közölve például a kortárs ukrán irodalom helyzetéről és jellegzetességeiről.
Búcsúszámuk megjelenésekor a szerkesztők azt érzékeltették, hogy a Balett főleg anyagi nehézségek miatt szűnik meg. Ez az állítás azonban vitatható. E honlap tulajdonosa rendelkezik azzal a bennfentes, és egykor bizalmasnak számító információval, amelyet másfél évtized távlatából talán nem nagy indiszkréció kifecsegni. Ugyanis volt például a Balett életében olyan esztendő (a 2004-es?), amikor már számlájukon volt az évi 4 lapszám kiadására támogatásként megítélt pénzösszeg, de mivel egyetlen számot sem hoztak össze az év során, így vissza kellett utalniuk… Ennek ismeretében kicsit furcsa volt a Búcsúszám bemutatójára invitáló szövegekben ilyesmit olvasni: „A megváltozott pénzügyi folyóirat-konstelláció miatt haldokló
irodalmi folyóiratok első fecskéje, a fiatalok szerkesztette Véletlen Balett tartja legutolsó számának bemutatóját 2005 november 22-én.”
A történethez tartozik, hogy eddigre a négy alapító szerkesztő írói ambíciói is jobbára elapadtak. Cséka és Pócs a Kárpátalján megjelent első verseskötetük után Magyarországon önálló könyvvel már nem jelentkezett. Pályájuk is elkanyarodott az irodalomtól. Bagu két kötetig, Lengyel talán háromig vagy négyig jutott, hosszú ideig szerkesztői munkát is végzett. Mára azonban az a helyzet, hogy új művek híján nevük kimosódott az irodalmi köztudatból. És nemcsak Magyarországon, ahol korábban is eléggé szűk körre volt tehető az ismertségük. Ma már Kárpátalján is csak a hajdani pályatársak emlegetik nevüket és szomorúan kell igazat adnunk Csordás Lászlónak, aki szerint a Véletlen Balett „radikális szellemiségének a mai fiatal kárpátaljai magyar irodalomra való hatása rendkívül csekély”.