A magyar irodalom története, 1945-1975 c. négy kötetes kiadvány internetes változatából: http://mek.oszk.hu/02200/02227/
© Akadémiai Kiadó, Budapest 1981-1990
Az akadémiai irodalomtörténet IV. kötetének szócikke:
Kovács Vilmos (1927–1977)
Kovács Vilmos a kárpát-ukrajnai magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb képviselője. Ő az első a második világháború utáni kárpát-ukrajnai magyar irodalomban, akinek sikerült a kisebbségi írósors természetes és mesterséges korlátait áttörnie. 1927-ben született Gáton. 1938–1939-ben Beregszászban, majd 1939–1945 között Munkácson élt. Ezt követően a beregszászi terménykészletező vállalat könyvelője, majd egy évig szülőfalujának VB-titkára volt. 1949-ben újra Munkácsra került. Öt évig mint a munkácsi adóhivatal főreferense (közben a csernovici-lvovi pénzügyi-közgazdasági főiskolán tanul), majd mint a járási lap (Prapor Peremohi) munkatársa dolgozott. 1958-tól 1971-ig az ungvári Kárpáti Kiadó magyar osztályának szerkesztője volt. 1977-ben halt meg Budapesten.
Első verseskötetében (Vallani kell, 1957) a szinte még feudális állapotban élő falu történelmi átalakulásának krónikása. A személyi kultusz évei után az első friss lélegzet mondatja el vele ezeket a verseket. A kezdet viszonylagos nyugalma azonban hamar szertefoszlik. A "könnyben és vérben fogant új század" társadalmi és politikai feszültsége Kovács Vilmosnál egy didaktikus, mégis emberközpontú költészetet teremt. Ez a költői világkép második kötete (Tavaszi viharok, 1959) után, az 1962-ben megjelent Lázas a Földben teljesedik ki. Ebben a kötetében már sikerül önmagát adnia: nem ismer el semmit az igazságon kívül. Az igazságszolgáltató szerepében lép fel társadalmi verseiben, a "nagy pert" vállaló költő alakja tölti be szerelmes verseit, gondolati lírájában pedig a "költővé lett mágus" vívja testére szabott harcát a Végtelennel.
Versesköteteit sokat vitatott regénye, a Holnap is élünk (1965) követte. Ez a könyv nem (vagy legalábbis nem csupán) a szovjet új hullám múlttal viaskodó, a személyi kultusszal szembenéző alkotások ösztönzésének jegyeit viseli magán, hanem elsősorban kisebbségi regény. Lényegében ez a könyv hívta fel a magyar irodalmi közvélemény figyelmét a kárpát-ukrajnai magyarságra és a kárpát-ukrajnai magyar irodalomra.
Következő verseskötete (Csillagfénynél, 1968) költői mérlege. Egyszerre jelzi a megismert-meghódított költői világ határait, válságát és a választott út irányát, az új költői világkép körvonalait. Ez a műve formai tekintetben is jelentős változásokat hozott. Az eddig szinte kizárólagos szabad vers mellett megjelent költészetében a népköltészet formai eszközeire épülő, kötött, dalszerű, epikus hangvételében azonban sokszor a balladákra emlékeztető forma. A költői világkép és forma kettőssége mellett a kötet egészére a szigorú, tudatos ars poetica jellemző. A kisebbségi alaphelyzetet és valóságérzést, a viszonyok és viszonylatok vállalását fogalmazza meg. A kötet legjobb versei kivételesen merész asszociációkra épülnek. A költő a {168.} valóság ismeretlen vonatkozásainak felmutatására törekszik. Versei a népi látásmódban és formában gyökerező korszerű magyar költészethez tartoznak éppúgy, mint az azóta írt, s csak folyóirat-publikációkból ismert költeményei. Ez a kivételes költői tisztaság érződik novelláiban is, így a kárpát-ukrajnai magyar próza legszebb alkotásában, a Kiskarácsonyban.
Kovács Vilmos műfordítással is foglalkozott (többek között Arszenyev, Gajdar, Korolenko, Sevcsenko műveit fordította magyarra). Hazai, valamint a külhoni lapokban kifejtett publicisztikai munkássága ugyancsak ismert. Irodalompolitikusként arra törekedett, hogy az "öntörvényei szerint kiértékelt", a sajátos történelmi helyzetbe került maroknyi közösség és az együttélő népek sorsát megfogalmazó kárpát-ukrajnai magyar irodalom "bekerüljön a nemzet szellemi vérkeringésébe". Válogatott verseit orosz fordításban is kiadták. Életének utolsó esztendeit a tudományos kutatómunkának szentelte.
A kárpát-ukrajnai magyar kisebbség helyzete adottságaik vagy a körülmények folytán az irodalom második vonulatába szorult írók, költők számontartására is kötelez. Közöttük kell megemlítenünk Balogh Balázs újságírót, akinek Kaláris című verseskötete 1974-ben jelent meg.
Csengeri Dezső irodalomtanár Fellegomlás című elbeszéléskötete 1959-ben jelent meg. Témája a régi és új falu élete, stílusa modorosan Szabó Dezső-s. Műfordítással és tankönyvírással is foglalkozik, színműírással kísérletezik.
Györke Zoltán újságírónak egy verseskötete jelent meg Homokszemek címmel (1968). A még csiszolatlan szabadverseiben az újságíró szól a világ nagy dolgairól. 1969 óta Magyarországon él.
Horváth Anna szobrász. Megtört a csend című riportfüzete (1965) Beregszász kulturális életét mutatja be. Gyakran szerepel esztétikai tárgyú cikkekkel.
Kecskés Béla tanító Izzó parazsak (1963) című verseskötete ígéret volt. Azóta publikált verseiben a falusi idill és a világméretű gondok közt elsikkad a költészet. Gyakran közöl sikerült gyermekverseket. Új verseskötete kiadásra vár.
Lusztig Károly újságíró Házavatás című karcolatkönyve (1966) a falu fejlődéséről ad képet szociográfiai elemekkel. Műfordítással is foglalkozik, magyarra és ukránra fordít. Gyakran publikál glosszát, humoreszket. Újabban novellával is jelentkezik.
Osvát Erzsébetnek két gyermekverskötete jelent meg: Csivi-csivi, megérkeztünk (1959) és Csipkebokor vendéget vár (1962). 1962 óta Magyarországon él, de a Kárpáti Igaz Szóban továbbra is publikál.
Sütő Kálmán kolhoztag első verseskötete (Lelkeket jöttem venni, Beregszász 1936) után 1961-ben adták ki újabb kötetét Kacagó faluvégek címmel. Erősen Ady-hatású szabadverseiben szólamokkal igyekszik megidézni a paraszti világot. Második kötete után semmit sem közölt.
{169.} Szalai Borbála tankönyvkiadói szerkesztő Dongó Dani danája című gyermekverskötete nagy példányszámban került magyarországi terjesztésre is, és sikert aratott. Sokat publikál, főleg gyermekverseket.
A várakozás legszebb reggelén címmel 1972-ben látott napvilágot öt – részben még kötettel nem rendelkező – fiatal költő (Balogh Balázs, Balogh Miklós, Ferenczi Tihamér, Füzesi Magda, Kecskés Béla) antológiája. A kárpát-ukrajnai magyar irodalom publicisztikai ága – önálló sajtó hiányában – nem tudott kellőképpen kifejlődni. A propagandaigényeket a fordításos publicisztika volt hivatva kielégíteni, ami viszont igen számottevő. A Kárpáti Igaz Szó önállósítása óta ez a műfaj is fellendült. Önálló kiadvánnyal rendelkező publicisták: Bihari Sándor (Armagedon zsoldosai, 1962), Lusztig Károly (A szó tanít, a példa vonz, 1963; Mielőtt megvirradt, 1974), Rotman Miklós (Új ember születik, 1961; A tűz nem alszik ki, 1966; Fáklyavivők, 1972), Szikszai Aladár (Igazság a református egyházról, 1962), Veress Gábor (Térjünk be a könyvtárba, 1962; Meggyőzéssel, jó példával, 1969; Barátságban az erőnk, 1974; ez utóbbi társszerzője Csanádi György, a Vörös Zászló szerkesztője), Márkus Csaba (Nevünk: ifjúság, 1973; A legenda folytatása, 1975).
A magyar nyelvű tudományos irodalmat több szerző képviseli: Petro Lizanec tanszékvezető docens, a filológiai tudományok kandidátusa (Ukrán-magyar nyelvi kapcsolatok. Uzshorod 1970; Vaszócsik Verával közösen összegyűjtötte és kiadta a kárpátontúli népballadákat), Alexander Rot, a filológiai tudományok doktora (A magyar nyelv fejlődése. A magyar-keleti szláv nyelvi kapcsolatok. Kijev-Uzshorod 1968), Zékány Imre nyelvész (Magyar nyelvemlékek I–II. Uzshorod 1973–1974) és Váradi Sternberg János, a történettudományok doktora. Utóbbi számos tanulmányt publikált az orosz-magyar és ukrán-magyar kulturális kapcsolatok, illetve a terület történetéről. Írásainak jelentősége túlnő az ország határain. Utak és találkozások című tanulmánygyűjteménye 1971-ben jelent meg a Kárpáti Kiadó gondozásában, majd Utak, találkozások, emberek című kötete 1974-ben látott napvilágot a szovjet-magyar könyvkiadás keretében. 1947-től 1962-ig fontos szerepet töltött be szervezői és tudományos munkásságával Sándor László. Képtárat szervezett, majd kiadói szerkesztőként számos művet publikált. 1962 óta Budapesten él.
A helyi pedagógiai irodalom létrejöttét a kárpát-ukrajnai magyar iskolák számára előirányzott sajátos tanterv tette szükségessé (pl. klasszikus és mai magyar, orosz és ukrán irodalom). A tankönyvírók (nyelvtanok, irodalmi olvasókönyvek, szöveggyűjtemények szerzői) a következők voltak: Balla László, Csengeri Dezső, Drávai Gizella, Gortvay Erzsébet, Kótyuk István, Szalai Borbála, Vladimir Mihály, Vladimir Piroska.
A fordításos politikai kiadványok tömeges megjelentetése mellett megindult az olyan szépirodalmi művek fordítása, amelyek előbb, vagy egyidőben magyarországi fordításban is megjelentek, de behozataluk nem {170.} volt lehetséges. A műfordítások megjelentetését két kiadó biztosította: az ungvári Kárpáti Kiadó és a Ragyanszka Skola köztársasági tankönyvkiadó ungvári szerkesztősége. Ez utóbbi számos szépirodalmi művet adott ki a fordító feltüntetése nélkül. A Kárpáti Kiadó és a budapesti kiadók között 1957-ben megindult közös könyvkiadási program keretében évente 15-18 kiadvány jelenik meg Ungváron (orosz és ukrán klasszikusok, mai írók Magyarországon fordított művei) magyarországi, csehszlovákiai és romániai terjesztésre, amiből könyvenként mintegy kétezer példány közvetlenül a kárpát-ukrajnai boltokba kerül.
Az Ukrajnai Írószövetség Kárpátontúli Tagozatának magyar választmányi tagjára hárul a magyar irodalommal kapcsolatos ügyek intézése: kéziratok megvitatása és kiadásra ajánlása, a klubtevékenység és író-olvasó találkozók szervezése, az irodalmi stúdiók patronálása stb. Kárpátalján két magyar irodalmi stúdió működik: a Vörös Zászló Stúdió az azonos nevű beregszászi járási lap mellett, amely 10-12 beregi és ugocsai kezdő írót tömörít, és a Kárpáti Igaz Szó mellett létrehozott József Attila Irodalmi Stúdió.
A fórumok között fontos helyet foglal el a Kárpáti Igaz Szó hetente megjelenő irodalmi oldala, a Neon, valamint a József Attila Stúdió fóruma, a Lendület. Átgondoltabb programmal és odaadóbb gondozással e két rovat egy sajátos irodalmi lap szerepét is betöltheti. A Kárpátontúli Ifjúság című fordításos megyei lap a fordítandó ukrán irodalmi anyag mellett alkalmanként eredeti magyar írásokat is közöl, fiatal költők bemutatására is vállalkozik. Ugyanez mondható el a hetente háromszor megjelenő járási lapokról (Vörös Zászló, Beregszász, vegyes szerkesztőségű; A Kommunizmus Zászlaja, Nagyszöllős, fordításos; A Kommunizmus Fényei, Ungvár, fordításos).
A Kárpáti Könyvkiadó köztársasági keretek között dolgozó intézmény. A többszörös alárendeltség miatt munkája nehézkes. Az eredeti magyar szépirodalmi művek kiadásáról egy, a kiadón és írószövetségen kívül álló társadalmi bizottság dönt. Magyar osztálya nem szakosított. Munkájának nagyobb részét a magyarországi partnerkiadókkal közösen megjelentetett könyvek kontrollszerkesztése (szövegegybevetés) és az állandó kiadványok gondozása teszi ki. Állandó jellegű kiadványa a Műsorgyűjtemény, amely évente, illetve másodévenként jelenik meg 6-8 ív terjedelemben. A falusi műkedvelő egyesületek számára készül. Anyagának válogatását (ukránból és oroszból fordított egyfelvonásosok, versek, dalok, konferanszok, ritkán magyar eredeti írások) a megyei művelődési osztály végezteti. A Kárpáti Kalendárium 20-25 íves, 15–18 ezer példányban megjelenő, évkönyvszerű kiadvány. Népszerűségét kalendárium jellegének, a hazai és külhoni sajtó elismerését az igényes szerkesztésnek és figyelmet érdemlő publikációinak köszönheti. 1970-től 3, illetve 4 íves Irodalmi Melléklettel jelent meg. A melléklet – éppúgy, mint az ugyancsak 1970-ben indult Körkép {171.} című negyedéves szemle – 1974-ben megszűnt. Szerepüket esetenkénti antológiák hivatottak betölteni.
A Kárpát-Ukrajnában ma folyó, 1945 után a semmiből indult irodalmi tevékenység csak úgy teljesedhetett irodalommá, hogy "felfedezte" saját előzményeit: évek munkájával számba vette és tisztázta a két világháború közötti kárpát-ukrajnai magyar irodalom fejlődését, s elsajátította annak haladó hagyományait. Másrészt – a szovjet valóság felől indulva, annak hordozójaként – megtette az első lépéseket az egyetemes nemzeti kultúra felé. Segítik ebben épülő-fejlődő kapcsolatai, az 1971-től magyarországi terjesztésre kerülő, illetve közösen megjelenő kiadványai, úgyszintén a határon túli magyar sajtóban számára megnyílt publikációs lehetőségek. Törekvéssé szerveződött az a természetes igénye, hogy mindazokhoz szólhasson, akikkel egy nyelven beszél. Sajátos helyzetéből eredő mondanivalója erősen hangsúlyos, és túlnő a szűkebb haza határain.
A fenti szócikkhez tartozó kiegészítések a kötetben:
Kiadások
- Vallani kell. Uzshorod 1957.
- Tavaszi viharok. Uzshorod 1959.
- Lázas a Föld. Uzshorod 1962.
- Holnap is élünk. Uzshorod 1965.
- Csillagfénynél. Uzshorod 1968.
Irodalom
Sándor László: Új költő bemutatkozása. Kárpátok 1958. 2. sz. – E. Fehér Pál: A kárpátaljai magyarság regénye. Kovács Vilmos: Holnap is élünk. ÉI 1965. okt. 2. – Kiss Ferenc: Egy kárpát-ukrajnai magyar író regénye. Kovács Vilmos: Holnap is élünk. Ttáj 1965. 11. sz. – Géczy Lajos: Kovács Vilmos: Holnap is élünk. ISz 1966. 9. sz. – Bessenyei György: Csillagfénynél. Kort 1969. 12. sz. – Bessenyei György: Reflexiók egy könyvről. Kovács Vilmos: Csillagfénynél. Kárpáti Igaz Szó 1969. 144. sz. – Illés László: Egy lakhatóbb világért. Nszab 1969. máj 27. – Kertész László: Csillagfénynél. Alf 1969. 8. sz. – Kiss Ferenc: Csillagfénynél. Kr 1969. 7. sz. – Szakolczay Lajos: Két portré. Kovács Vilmos. Ttáj 1969. 2. sz. 129–131. – Székelyhidi Ágoston: Egy magyar anyanyelvű szovjet költő. Napj 1969. 6. sz.
A {XXX.} jelek az eredeti nyomtatott kiadás oldalszámait jelzik. Utóbbi adatai:
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
1945-1975
IV.
Készült a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében
Szerkesztő bizottság
BÉLÁDI MIKLÓS, BODNÁR GYÖRGY, SŐTÉR ISTVÁN, SZABOLCSI MIKLÓS
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST, 1982
A HATÁRON TÚLI MAGYAR IRODALOM
Szerkesztette
BÉLÁDI MIKLÓS
Írták
BÉLÁDI MIKLÓS, S. BENEDEK ANDRÁS, BORI IMRE, CSANDA SÁNDOR, KÁNTOR LAJOS,
KOVÁCS VILMOS, LÁNG GUSZTÁV, POMOGÁTS BÉLA, RÓNAY LÁSZLÓ, SZELI ISTVÁN
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 1982
A szerkesztő munkatársai
POMOGÁTS BÉLA
RÓNAY LÁSZLÓ
R. TAKÁCS OLGA
Lektorok
ILLÉS ENDRE
KIRÁLY ISTVÁN
PÁNDI PÁL
ISBN 963 05 2815 0 (Összkiadás)
ISBN 963 05 2919 X (IV. kötet)
Akadémiai Kiadó, Budapest 1982
Printed in Hungary
A bibliográfiákat a fejezetek szerzői, valamint Botka Ferenc és R. Takács Olga készítették.
 Botlik József
A hűség csapdájában
- részlet -
a közlés forrása
A falu [Gát] legismertebb szülötte Kovács Vilmos, az ő életéről, pályájáról szólunk kötetünk utolsó fejezetében. Nem költői és írói munkásságának, műveinek részletes elemzése a célunk, hanem annak vázolása, hogy miként lett a fiatalon mélyen baloldali elkötelezettségű alkotóból az 1960-as évek elejétől a kárpátaljai magyarság szószólója, érdekeinek következetes képviselője. Kovács Vilmos 1927. június 5-én született Gáton, édesapja Kovács Emil – az író szerint – „föld nélküli falusi kőműves”, valójában építési vállalkozó. Édesanyja, Kacsó Borbála 1936-ban, fiatalon, 33 évesen tüdővészben meghalt.
Kovács Vilmos 1933 és 1938 között végezte Gáton elemi iskolai tanulmányait. 1938-ban a válságba került Csehszlovákia mozgósította tartalékos haderejét, ekkor id. Kovács Emilt is behívták katonai szolgálatra, és csak az ország felbomlása után, hosszú hónapok múlva térhetett haza szülőfalujába. Felvállalt építési munkái félbemaradtak, tonnaszám felhalmozott építőanyagát addigra szétlopkodták. Közben a felfogadott munkásait fizetnie kellett, emiatt anyagilag tönkrement.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntéssel a két világháború közötti Kárpátalja síkvidéki részével, a Tiszaháttal együtt Gát is újra egyesült Magyarországgal. Erről az időszakról írta Kovács Vilmos a feltehetően 1971– 1972 fordulóján készült Önéletrajzában: „1938-ban – a történelmi Kárpátalja Magyarországhoz csatolásakor – apámat letartóztatták, s amikor hónapok múlva szabadon bocsátották, családunkat kitoloncolták a faluból. Beregszászban telepedtünk le, ahol elvégeztem a polgári iskola első osztályát. Egy év múlva Beregszászból is kitoloncoltak bennünket, ezután Munkácsra költöztünk. Itt elvégeztem a polgári iskolát, beiratkoztam a Munkácsi Felsőkereskedelmi Iskolába, ahol 1945-ben érettségiztem.”
Az író öccse az előbbi időre így emlékezett vissza: „Az anyaországhoz való visszacsatolás után a szigorú vizsgálóbizottság elfogadta apánk magyarázatát. 1936-ig valóban a Csehszlovák Kommunista Párt tagja volt, ekkor kilépett a pártból, és minden kapcsolatot megszakított vele. A csatolt okmányok alapján a bizottság igazolta a csehek alatti magyar hazafias tevékenységét. Soha, sehonnan nem toloncolták ki családunkat. Beregszászba a nagyobb munkalehetőség és a taníttatásunk miatt költöztünk. Vilmos ott végezte a polgári iskola első osztályát. Igaz, hogy a beregszászi egy év alatt a rendőrség megfigyelte a házunkat. Apánknak itt kevés munkája akadt, ezért 1940-ben Munkácsra költöztünk, elvegyülni a káoszban, a felbolydult városban. Korábbi kommunista tevékenységéről soha nem beszélt, de templomba sem járt, de mi, gyerekek igen, mert kötelező volt.”
A háború alatti évekről írta Kovács Vilmos A nagy valóság című, számos önéletrajzi vonatkozású, sokat idézett munkájában: „...nem változott semmi, itt is éppen olyan volt a nyomor, a rendőri megfigyelés, az iskolában a pálca, ráadásul a megaláztatás... De annak a magyar legénykének már ébredezett az öntudata... és szilárd meggyőződése volt, hogy nem ő korcsosodott el, hanem a fasiszta rendszer!... Elérkezett 1944 felejthetetlen ősze! Megláttam házunk előtt az első szovjet katonát. Egészen fiatal volt, alig idősebb nálam. Vizet kért tőlem... Számomra nem egyszerű névtelen katona ő, hanem jó barát, aki megszabadította sokat szenvedett szülőföldemet az évszázados sötétségtől... És édestestvére annak a katonának is, aki Vasárnap volt című versemben él, s puskatussal leverte az első cöveket az osztott föld végébe... A dolgozó nép megszabadult évszázados bilincseitől és az ország más népeinek testvéri segítségével csodákat művelt.”
A cikk az író özvegye szerint „nem őszinte írás, mert amikor férjét alkotói létében a pártszervek és a hatóságok szorongatták, védekezésül mindig túlzóan hangsúlyozta baloldali meggyőződését és édesapja kommunista múltját”.
Kovács Emil emlékezésének idézete is ezt támasztja alá: „Gáton a Vörös Hadsereg felszabadító katonái nem földet osztottak géppisztollyal levert karóval, hanem rémületet. Apámat már az első éjszaka kis híján kivégezték, és bennünket, gyerekeket is vele együtt. Szerencsére túltette magát az eseten és más megalázásokon, és egy borzasztó háború velejárójának tekintette. Az igaz, hogy a munkácsi polgári iskolában a magyar időben két tanárunk gyakran sértegetett bennünket: »piszkos felvidéki kommunisták, elfajzott, összekeveredett nemzedék«. Ez az embertelen magatartás az ellenkező hatást váltotta ki a bátyámból. Egyre jobban kötődött a baloldali eszmékhez, és egyre nagyobb hatással volt rá József Attila, és a népi költők, írók, Illyés Gyula, Sinka István és Veres Péter. Mindez apai neveltetésünkből eredt, és anyánk erős szociális érzékenységéből.”
Az imént idézett Kovács Vilmos-önéletrajzból: „Kárpát-Ukrajna felszabadulása után apámat az ún. nemzeti bizottság elnökeként visszahelyezték Gátra. 1946-ban halt meg 44 éves korában.” (A költő téved, 1901-ben született apja 1945. augusztus 8-án hunyt el tragikus hirtelenséggel, szívrohamban Gáton.) Kovács Vilmos egy másik, 1969-ben készült kézírásos önéletrajzában a költő azt írta, hogy édesapját sem kímélte meg a Kárpátalját megszálló szovjet hadsereg, a berendezkedő kommunista diktatúra kényszermunkatáborba hurcolta mint a nép ellenségét. „Apámat ‘45-ben elvitték. Sok ezred magával. Egyetlen bűne, hogy magyar volt. Kommunista is, de ez akkor nem számított. Elpusztult.” A szovjet hatóságok 1944 novemberében Gáton sem deportálták a faluba korábban betelepített görög katolikus ruszinokat, mert ezt a nemzetiséget hivatalosan ukránnak minősítették.
A Munkácsi Felsőkereskedelmi Iskolában 1945 tavaszán tett érettségi vizsga után Kovács Vilmos 1945 és 1947 között a Beregszászi Terménykészletező Vállalat gáti kirendeltségének könyvelője. Életének erről a korszakáról így ír: „Kenyérgabonát készleteztem a lakosság számára a Terménykészletezőnél, a községi tanács titkáraként részt vettem a kolhoz szervezésében szülőfalumban, ahonnan családunkat egykor kitoloncolták.” A kárpátaljai magyarság deportálásának, az erőszakos kolhozosításnak, a padláslesöpréseknek a kora ez. A terménykészletező a mezőgazdasági termés begyűjtésének az állami szervezete volt. Az alig húszéves fiatalembert 1947 decemberében kinevezték szülőfaluja, Gát községi tanácsa végrehajtó bizottsága titkárának, amely tisztséget 1948 decemberéig töltötte be. Különösen érvényes az előbbi évekre 1969-ben írt önéletrajzának egyik sora: „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták.”
Nem véletlen, hogy Kovács Vilmos csak egy évig vállalta a gáti vb-titkári tisztséget, a mindennapi közreműködést az adóprésben, a burzsoá csökevények felszámolásában, az ideológiai meggyőző munkában. 1949 elején Munkácsra költözött, ahol fél évtizedig dolgozott a városi adóhivatalban. Először könyvelő, 1949 júniusában – mint írja – „előléptettek az adóügyi osztály főkönyvelőjévé, 1952 szeptemberében kineveztek adóügyi tanácsossá, majd főtanácsossá”. Közben „...1952-ben, hogy elkerüljem a továbbtanulásomhoz szükséges, felsőkereskedelmi végzettségemből adódó különbözeti vizsgákat, (Munkácson) elvégeztem az ukrán tannyelvű esti középiskolát, s beiratkoztam a Csernovici-Lvovi Pénzügyi-Közgazdasági Főiskolára, ahol 1957-ig folytattam tanulmányaimat. Emellett 1969-ben Uzsgorodon jeles diplomával végeztem el a marxista egyetem hároméves általános politikai tagozatát” – írta önéletrajzában.
Kovács Emil emlékezéséből idézünk: „Sztálin halála (1953. március 5.) után Vilmos bátyámmal elborzadva hallgattuk a gulagokról hazatért elítéltek beszámolóit a nagy szovjet valóságról. Bátyám első feleségének apja csendőr-tiszthelyettes volt az előző rendszerben, ezért Vilmosnak különösen sokat kellett bizonyítania, dolgoznia, hogy versei megjelenhessenek.”
Az utóbbi az egyik oka annak, hogy Kovács Vilmos viszonylag későn, az 1950-es évek derekán került a sajtó, az irodalom közelébe, amikor 1955 elején a munkácsi Prapor Peremohi (Győzelem Zászlaja) című ukrán nyelvű járási lap könyvelőjeként helyezkedett el. Valójában azonban a kulturális rovatot gondozta, és a szerkesztőség mellett működő irodalmi stúdiót vezette. A helyi tollforgató ukrán értelmiség tagjai és néhány, a szülőföldjén maradt magyar irodalmár látogatta, ahol megvitatták egymás verseit, novelláit, cikkeit, többek között Kovács Vilmos első kötetének (Vallani kell, 1957) verseit is. A költő már korábban, 1955-ben bemutatkozott írásaival a Szovjet Kárpátontúl című almanachban, és ezután számos publikációja látott napvilágot orosz és ukrán nyelven különféle kárpátaljai és köztársasági (ukrajnai) időszakos kiadványokban.
Ismét Kovács Emil személyes közléséből idézünk: „Az SZKP 1956 februárjában tartott XX. kongresszusa a bátyámmal együtt alaposan megzavart-felkavart. Szinte hihetetlennek tűntek a sztálini személyi kultusz feltárt bűnei, de reménnyel töltött el bennünket, hogy a kongresszus egy igazabb jövőt vázolt fel. Vilmos bátyám sohasem akart a kommunista párttag lenni. Ezért kellett az igazolt eszmei háttér, apánk kommunistaságának túlzott hangsúlyozása. A regénye kiadásával kapcsolatos zajos, megalázó helyzet kezdetétől – az apánk múltjára való hivatkozások ellenére – a bátyám szinte gyűlölettel viszonyult a párthoz és a szovjet rendszerhez. Ha az elveihez makacsul ragaszkodó Vilmostól baráti körben megkérdezték, hogy mikor akar a pártba belépni, akkor büszkén mindig azt válaszolta: Majd ha a párt felér hozzám.”
A Vallani kell című verseskötetében már érzékelhető egyéni hangja, látásmódja, kárpátaljai kortársainál mélyebb személyes élményanyaga és alkotói tehetsége. Ezt annak ellenére állítjuk, hogy a kötet még nem volt mentes a kötelező, a Zsdanov nevével fémjelzett, a személyi kultusz légkörében gyökeret vert szektás-dogmatikus politikumtól, a szocreáltól, a régi és az új összecsapásának, az engesztelhetetlen ideológiai harcnak a felmutatásától, a szocialista vívmányok felmagasztalásától.
Munkács után Kovács Vilmos életének újabb színtere a területi székhely, Ungvár, ahol ebben az időben igen szerény keretek között néhány, a magyarsággal kapcsolatos intézmény is működött. Így a területi rádió magyar adása, a könyvkiadó, illetve az ukrajnai tankönyvkiadó magyar részlege, csekély önállósággal és mozgástérrel a hivatalos orosz-ukrán keretek között. Az alkotó pályájának ezeket az állomásait így örökítette meg kéziratos Önéletrajzában: „1958 októberében áthelyeztek az uzsgorodi Kárpáti Könyvkiadó magyar osztályára lektornak, majd 1964 májusában főlektorrá, 1970 szeptemberében pedig osztályvezetővé léptettek elő. Ezt a munkát 1971 augusztus végéig láttam el, amikor munkaviszonyomat megszakítottam, s azóta – mint a szovjet írók szövetségének a tagja – kizárólag irodalmi és műfordítói tevékenységet folytatok.”
Az 1959–1960-as évek fordulója igen fontos alkotói pályáján, mert Ungváron több lehetősége nyílott irodalmi eszmecserékre, vitákra. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy tudatos önépítéssel költészete egyre inkább letisztult, megszabadult a kor kötelező kultúrpolitikai elvárásainak nagy részétől, és sikerült megtalálnia önálló hangját. Második kötetében, az 1959-ben megjelent Tavaszi viharok verseiben határozottabb, bátrabb a hangja, bár témái még emlékeztetnek két évvel korábban kiadott versgyűjteményére. A versek megformálása azonban feszesebb, képei árnyaltabbak, érzékletesebbek: „levélről álmodik a gyökér”, „Bádog-Krisztus ölelgeti az útszéli csendet”, „szívig érett, súlyos kalász”, „mezítlábas emlékeken autó rohant át”, „virraszt a törvény.” Költészetéről a szovjet korszak végén, még a reprezentatívnak szánt antológia, a Sugaras utakon is a lényegre tapintva állapította meg: „...nem agitál, hanem dalol, inspirátora nem a kötelességtudat, hanem az ihlet.” A beregszászi Vörös Zászló című járási lapnál Kovács Vilmos 1960-ban irodalmi stúdiót alakított a fiatal, pályakezdő tollforgatók számára, amely tíz-tizenkét kezdő beregi és ugocsai kezdő költőt, írót tömörített. Az újságnál megszervezte az irodalmi oldalak rendszeres közlését és az irodalmi találkozókat.
Harmadik kötetével – Lázas a föld – 1962-ben jelentkezett, világlátása egyre kiforrottabb. Hangja a moszkvai könyvkiadók figyelmét is felkeltette, orosz nyelvű versgyűjteményét Veszennyaja burja (Tavaszi zivatar) címmel 1963 őszén adták ki Moszkvában. Már ennek a kötetnek a fülszövege megemlítette, hogy a költő megírta első regényét, amely Ungváron már sajtó alatt van Szerdce v pregyelah normi (Szíve szabályosan működik) címmel. A mű később Holnap is élünk címmel jelent meg.
Közben az Ungváron kiadás alatt álló, Lázas a föld című verseskötetének a megjelenését a helyi hatóságok megakadályozták. A költő emiatt 1962. október 10-én levelet küldött V. H. Vizolmirszkinek, a kárpátaljai területi pártbizottság agitációs és propagandaosztálya vezetőjének: „Jelen levelemet tekintse panasznak, melynek megírására az a körülöttem mesterségesen létrehozott és elmérgesedett légkör késztet, amelyben már harmadik hónapja vagyok kénytelen élni.” Az éles hangú beadvány nyomán a kárpátaljai pártbizottság agitációs és propagandaosztályának vezetője feltehetően közbenjárt az ügyben, mert Kovács Vilmos Lázas a föld című, harmadik verseskötete hamarosan megjelent Ungváron. Évekig tartó várakozás után, halála előtt kilenc évvel, 1968-ban látott napvilágot utolsó verseskötete, a Csillagfénynél, amelyet érzékelhetően költői pályája összegzésének szánt. Ezután született újabb versei – melyek csak az 1990-es évek elején jelennek meg összegyűjtve – merészen vetették fel a kárpátaljai magyar kisebbségi lét és valóság gyakran képtelen helyzeteit. Költészetének mindig egyik fontos értéke volt Gáton töltött gyermekkorra, szülőfaluja élményvilágának megjelenítése, amely verseinek képalkotását jelentősen gazdagította.
Kovács Vilmos egyéni sorsa, erkölcse, élettapasztalata, szűkebb közössége, a magyarság sorsának alakulása, megannyi feszítő kérdés felvetése és művészi megválaszolása már az 1960-as évek elejétől más, tágabb műfaji keretet, egy regény megformálását követelte az alkotótól.
A mű megjelenése többek között azért is keltett nagy visszhangot, mert az 1960-as évek elején a kárpátaljai magyar próza a költészetnél is fejletlenebb. Művek hiányában riportokat és rövidebb-hosszabb publicisztikai szintű írásokat kiáltottak ki elbeszélésnek, sőt regénynek. Ráadásul ebben az időben még nem működött az önálló kárpátaljai magyar sajtó, az 1945-től megjelenő Kárpáti Igaz Szó a Zakarpatszka Pravda című ukrán lap tükörfordítása volt, amelynek 1965-től részben, 1967-től működött magyar szerkesztősége.
A kárpátaljai magyar prózairodalom alapművének a megjelenését két évig tartó huzavona előzte meg. A művet megjelenése után rövid idő múlva – többek között Balla László, a hivatalos főlektor közbenjárására – a szovjet hatóságok kivonták a könyvesbolti forgalomból, sőt a kárpátaljai és a magyarországi közkönyvtárakból is. Ennek ellenére a Holnap is élünk mégis beivódott a köztudatba, sőt a regény megjelenésével kezdődött az igazi kárpátaljai magyar irodalom. A regény megjelenése 1965-ben kétségtelen áttörés, sőt siker Kovács Vilmos alkotói pályáján. Ugyanakkor a vázolt szovjet bel- és kultúrpolitikai helyzet következtében megtörik az író alkotói lendülete, egyre nehezebbé válik műveinek megjelentetése.
Egy év múlva, 1966. április 20-án orosz nyelvű panaszlevelet küldött az ukrajnai szerzői jogvédő hivatalhoz. Az ügyről röviden: az előző év júniusában Vítyer z Dunaju (Dunai szél) címmel egy 1500 soros verseskötet kéziratát leadta a Kárpáti Kiadónak, amelyet az felvett az Ukrán SZSZK minisztertanácsa sajtóbizottsága által jóváhagyott 1966. évi tervébe. Ezt követően – a költő által ismeretlen okok miatt – törölték az 1967-es tervből, és az 1968-as távlatiba iktatták. A költő levelében sérelmezte, hogy a kiadó szerződést sem kötött vele, amellyel „...nekem anyagi és erkölcsi kárt okoz, mert... ily módon nincs rá jogom, hogy felajánljam azt más kiadóknak.” Másrészt, mivel törölte a tervből és újabb évekre tette át, „megfosztott attól a lehetőségtől, hogy új könyvet tervezhessek 1967-ben vagy 1968-ban”. Az előbbi kézirat anyaga – az özvegy közlése szerint – azonos az 1968-ban kiadott Csillagfénynél című verseskötetével.
Az akkor 41 éves Kovács Vilmos természetesen nem sejtette, hogy ez a gyűjtemény lesz az életében megjelent utolsó könyve, amelyet költészete összegzésének szánt. Megjelenése már nemcsak a kárpátaljai magyar irodalom igazi eseménye volt, hanem a magyarországi irodalmi közvélemény is elismeréssel fogadta. Addigi küzdelmeinek mintegy számvetéseként írta 1969-ben, önéletrajzában: „Sok mindenen mentem keresztül, míg leírtam ezt a két sort: Letörlöm arcomról a nyálat, s szembe fordulok a széllel... Sorsom úgy alakult, hogy egy kis zárt közösség szószólója s egy világ sorsát intéző roppant birodalom idegvégződése lettem. Amit mondok, mondhatom. A másodszülött fiú jogán.”
Kovács Vilmos hatása mindenekelőtt azért volt jelentős, mert az 1960-as években színre lépő ifjú nemzedék törekvéseinek is ösztönzést adott. Az ifjú tollforgatók hamarosan megtalálták az egy évtizede mindig szinte magányosan küzdő költőben és íróban az idősebb barátot, a pályatársat és az alkotói szövetségest. 1965-ben segítette a zömében magyar egyetemista diákokból álló kezdő irodalmárokat, akik az Együtt című rövid életű, kéziratos (írógéppel sokszorosított) lapban – szerkesztői Stumpf (S. Benedek) András, Balla Gyula, Györke László, Punykó Mária – kovácsolódtak nemzedékké. A költészet művelésén kívül a magyar nemzeti hagyományokat kutatták, követték, számos műfajban – irodalomtörténet, kritika, néprajzkutatás, publicisztika stb. – eredményesen tevékenykedtek. A kárpátaljai helyi, valamint magyarországi lapok, illetve folyóiratok mellett legfőbb közlési terük a Kovács Vilmos által egy évtizeden át szerkesztett s évente megjelenő Kárpáti Kalendárium volt.
Kovács Vilmos ajánlására tíz költő – Balla Gyula (1948–2000), Balla Teréz, Balogh Balázs, Benedek András, (Vári) Fábián László, Ferenczi Tihamér, Fodor Géza, Füzesi Magda, Kecskés Béla (1941–1997), Zselicki József – Szilaj nádparipán címmel 1969-ben közös verseskötetet nyújtott be a Kárpáti Kiadónak. A kézirat évekig hányódott a kiadóban, több lektor megjelentetésre javasolta, egyikük azonban ideológiai okokra hivatkozva megakadályozta. A bíráló vélemények alapján az ifjú költők újraválogatták verseiket, a vétójogú főlektor, Balla László azonban ismét mereven elutasította a gyűjtemény megjelentetését. Indokai: a fiatal magyar alkotók állítólagos nemzeti elzárkózása, a Szovjetunió irodalmi élete iránti csökkentett érdeklődése, apolitikussága, a l’art pour l’art magatartása és politikai éretlensége. Az ekkor már Nádparipán című antológia sohasem látott napvilágot. Ezt követően a kéziratos Együtt című lapot – melynek a legnagyobb példányszáma is mindössze 36 (!) volt – a hatóságok két évfolyam után betiltották, szerkesztőit felelősségre vonták.
Ezután alakult meg 1967 novemberében az ungvári magyar egyetemisták – Benedek András, Balla Gyula és Györke László, Punykó Mária – közreműködésével a magyar nyelvű, de ukránból fordított Kárpátontúli Ifjúság című területi (megyei) lap szerkesztősége keretében a Forrás Irodalmi Stúdió, amelynek elnökévé Zselicki Józsefet választották. Tagjai az imént felsorolt fiatal költők, valamint Füzesi Magda és mások, akik már publikáltak a helyi magyar sajtóban. Kovács Vilmos a fiatalok mindkét irodalmi szerveződését támogatta, útmutatásaival és bírálataival segítette a tehetséges magyar tollforgatókat. Az ungvári Kárpáti Kiadónál pedig létrehozta és 1970-től gondozta Kalendárium irodalmi mellékletét, amely ezután néhány évig a kárpátaljai magyar irodalom legfontosabb fórumát jelentette.
A hatalom kezdettől fogva gyanakvással figyelte és egyre inkább ellenzéki szelleműnek tartotta a Forrás Stúdiót. Ebben a helyzetben jelent meg 1970 októberében, illetve decemberében az a híressé vált kétrészes tanulmány a szegedi Tiszatáj című folyóiratban, a Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában, Kovács Vilmos-Benedek András tollából, amely tárgyilagosan, a valóságnak megfelelően vonta meg a kárpátaljai magyar literatúra addigi mérlegét. Megszületésében fontos szerepe volt a szegedi irodalomtörténésznek, Ilia Mihálynak, aki sürgette megírását. A tanulmány értékét növelte, hogy először tárta a magyar közvélemény elé ottani nemzeti közösségünk történetét, kisebbségi sorsfordulóit, amelyeket – s különösen 1945 utáni helyzetét – addig szokatlan hitelességgel mutatott be. Megjelenése egy korszak lezárulását is jelezte a kárpátaljai magyar művelődési életben.
Az író özvegyének személyes közlése szerint a dolgozathoz „...Béni (S. Benedek András) gyűjtötte össze az anyagot, a szakirodalmat – ezért szerepel társszerzőként –, de az írói megformálást Vilmos végezte. Ezt bizonyítja, hogy a tanulmány stílusa teljesen egységes. Még napjainkban sem ismert, hogy ki hívta fel annak idején a kárpátaljai pártbizottság figyelmét a Szegeden megjelent írásra.”
A folyóiratközlés második részében lapalji megjegyzés: „A Kovács Vilmosról szóló részt Benedek András írta.” A dolgozatot a kárpátaljai pártbizottság lefordíttatta orosz nyelvre, hogy a pártszervek és más illetékesek is megismerkedhessenek a tartalmával. S. Benedek András személyes közlése szerint a művelet részben tudatos ferdítés volt, a tények torzítása az időszerű politikai érdekeknek megfelelően. A legkirívóbb példa: az 1938. november 2-i első bécsi döntést – mikor a magyarlakta Tiszahát visszatért Magyarországhoz – a szerzők visszacsatolásnak írták dolgozatukban. A fordító szándékosan az ukránban vozjednanjának (oroszul vozszojegyinyenyije), vagyis újraegyesülésnek ültette át, amely érzékenyen érintette a hivatalos közvéleményt, hiszen a fogalmat a politika Kárpátaljának Ukrajnával való, 1945. évi úgynevezett újraegyesülésére sajátították ki.
„A Tiszatáj folyóiratban megjelent tanulmány következményeit a férjem hamarosan érzékelte – folytatta Kovács Vilmosné. – Akkor a Kárpáti Kiadóban vezető szerkesztő volt, de látványosan mellőzni kezdték. Egyre többször kényszerítették megalázó, kényelmetlen helyzetekbe. Ekkor néhány hónapja már magyar nyelvészeti és őstörténeti kutatással foglalkozott. Keményen dolgozott, gyakran egész éjszaka, egy órát sem aludt, úgy járt munkába a kiadóba.”
A tanulmány eközben hatalmas politikai vihart kavart Kárpátalján. Fodor Géza írta a Testamentum utószavában, hogy „Balla Lászlóban sértődéseket váltott ki, melyeket ő »marxista-leninista felsőbbségtudattal« próbált »orvosolni« a területi pártbizottság bevonásával, mely testületnek Balla is funkcionáriusa volt. Viszonylag rövid időn belül ún. »intézkedésekre« került sor... Balla László manőverekkel szőtt, nyílt és burkolt támadásai most már nem csupán Kovács Vilmos ellen, hanem a Forrás Stúdió tagjai ellen is irányultak... Ballának nem volt nehéz a maga oldalára billentenie az egyetem pártbizottságát és annak magyar tanszékét. Az ideológiai terror meghozta a továbbiakban gyümölcseit: Kovács Vilmost és a vele szimpatizáló újabb nemzedékeket nem csak »semlegesíteni«, de eltörölni igyekeztek.”
A Kárpáti Igaz Szóban, 1971. augusztus 20-án Elidegenedés címmel szerkesztőségi cikk – ma már tudjuk, hogy Balla László főszerkesztő írta – jelent meg. Szigorú bírálatban részesítette a fiatal magyar alkotókat, ami akkor egyenértékű volt a nyilvános feljelentéssel. Azzal vádolta őket, hogy elidegenedtek a szovjet valóságtól, a polgári irányzatok bűvkörébe kerültek, semmibe vették a szocializmus eszméit, sőt a cikkíró szerint a nacionalizmus sem áll távol tőlük. Kovács Vilmosné így emlékezett: „A szerkesztőségi cikk hangvételéből, a Forrás Stúdió költőinek verseiből kiragadott idézetekből és azok célzatos értelmezéséből a férjem azonnal kiérezte, hogy az írás »Balla- ízű«. A fiatal alkotókat nacionalizmussal és szovjetellenességgel vádolta, akik nagyrészt az ungvári egyetem magyar szakára jártak. A cikkíró ezért felszólította az egyetemi pártbizottságot, hogy súlyos mulasztásait hozza helyre. Az írás olyan volt, mint egy nyílt feljelentés. A szerzője pedig mindent teljesített, amellyel »fölülről« megbízták.”
A kommunista párt vezényletével ezután a Forrás Stúdió vezetői ellen kezdődött szervezett rágalomhadjárat, a stúdió ezért 1971 végén kénytelen volt beszüntetni működését. A hatalom tisztogató akciójának része volt, hogy az ungvári egyetem bölcsészkara és az intézmény pártbizottsága elbocsátotta magyar tanszék fiatal oktatóját, Fodó Sándort. A Forrás egyetemista hallgatói közül megbuktatták a katonai tanszék vizsgáján Fodor Gézát és (Vári, akkor) Fábián Lászlót, akiket azonnal behívtak szolgálatra a szovjet hadseregbe. Hamarosan mundért kellett öltenie S. Benedek Andrásnak, Györke Lászlónak is, Balla Gyula pedig Magyarországra települt. A fiatalok csak évek múlva folytathatták tanulmányaikat.
A kárpátaljai és a hazai köztudat ismeretei szerint a Forrás vezetői közül Kovács Vilmost és Benedek Andrást a hatalom elbocsátotta munkahelyéről, a Kárpáti Kiadóból. Ez csak az utóbbi személy esetében igaz, Kovács Vilmos özvegyének személyes közlése szerint férje „1971-ben a saját elhatározásából hagyta ott a kiadót”. Ezt megerősíti 1972. október 17-én kelt levele, amelyet Magyarországon élő fiának, Kovács Lászlónak küldött. Az író – a legendákkal ellentétben –, az egyre súlyosabb és alantasabb támadások miatt, önként távozott a kiadóból, mondván: „Megleszünk nélküle.”
Az írónak a kiadótól való távozása után, szabadfoglalkozású alkotóként nem volt rendszeres jövedelme, csak esetenként Magyarországon, illetve a csehszlovákiai Pozsonyban megjelent írásainak honoráriuma. Felesége ez időben az ungvári Zalka Máté (az 1990-es évek elejétől Dayka Gábor) Középiskolában tanított magyar nyelvet- és irodalmat, a család lényegében az ő fizetéséből élt. Kislányuk, az 1962-ben született Éva, ekkor volt kilencéves. A középiskola igazgatója, Vladimír Piroska – aki több tankönyvet írt a kárpátaljai magyar iskolák számára – segítette Kovácsnét, hogy hiányzó tanártársai helyettesítésével túlórapénzhez jusson. Az igazgatónő azonban megbetegedett, nyugdíjba vonult, utóda, Takács József – bár nem volt rosszindulatú Éva asszonnyal szemben –, csak a kötelező óraszámot adta neki, elvette tőle az osztályfőnökséget, a valamilyen ok miatt hiányzó tanárok helyettesítésére pedig idegen tanerőket hívott az iskolába. Mint később kiderült, Takács ezzel felsőbb utasításnak tett eleget.
A Kovács család segítségére az ungvári Területi Könyvtár magyar osztályának a vezetője, Hadar Piroska sietett. Közbenjárt, hogy az író felesége a bibliotékában négyórás mellékfoglalkozást vállalhasson: könyveket kellett selejteznie. Orosztanárként végzett korábban, ezekben az években az ungvári egyetem magyar szakára járt levelező tagozaton. Mérhetetlen terheket vállalt magára, hogy férje nyugodtan folytathassa magyar nyelvészeti és őstörténeti kutatásait.
A megtorlások nem tudták megtörni a hatalom által felszámolt irodalmárcsoportot, különösen nem annak vezetőjét Kovács Vilmost. Ungváron és Kárpátalja-szerte polgárjogi mozgalom vette kezdetét, amely a magyarság politikai, társadalmi és művelődési sérelmeit fogalmazta meg helyzetelemzésben, beadványokban. A Forrás Stúdió hatóságok által megtámadott tagjai Kovács Vilmos irányításával 1971 őszén beadványt készítettek, és házról házra járva támogató aláírásokat gyűjtöttek. A dokumentumot – melyet miután szeptember-októberben több ezren aláírtak –, eljuttatták a Szovjet Kommunista Párt kárpátaljai, területi titkárához, valamint más, helyi politikai és kulturális vezetőkhöz. Nemcsak a stúdió sérelmeit vetették fel, hanem a kárpátaljai magyarság súlyos nemzetiségi jogi, anyanyelv-használati és művelődési problémáit is, sőt a magyarokat és a németeket sújtó kollektív bűnösség bélyege ellen is szót emeltek. Ebben a később I. beadványként ismertté vált dokumentumban – mely indigóval gépelve, sokszorosítva, röpiratként terjedt Kárpátalja-szerte – először fogalmazták meg egy magyar érdekvédelmi szervezet létrehozásának igényét.
1972 tavaszán újabbat, a II. beadványt állították össze, A dokumentumot 1660-an írtak alá, köztük az első három helyen Kovács Vilmos, Fodó Sándor, Stumpf (Benedek) András. Ezt a húszoldalas dokumentumot már az SZKP KB Politikai Bizottságához és a Legfelsőbb Tanács Elnökségéhez juttatták el. Fodó Sándor írja a Forrásról szóló emlékezésében: „...mivel nekem nem sok veszíten valóm volt, én vittem el a levelet Moszkvába... tény, a szovjet-magyarok fogalmát bevezetni szándékozó, és meglévő iskolai hálózatunkat is folyamatosan romboló hatalmi szándék legalább részben megtorpant ellenállásunkon és így sokban ennek köszönhető, hogy az ún. »rendszerváltás« után sok mindent sikerült megvalósítani kisebbségi törekvéseinkből... örömmel ismétlem meg: a Forrás a KMKSZ előképe volt.” A beadványban követelték a magyarság kollektív bűnösségéről, az 1944. novemberi elhurcoláskor kiadott határozat visszavonását. (Ez egyébként még napjainkig, 2001 júliusáig sem történt meg!) Kérték a magyar anyanyelvi oktatás kiterjesztését az iskolák minden szintjére, a magyar történelem tanításának engedélyezését, egy magyar nyelvű szépirodalmi folyóirat indítását, a könyvkiadás támogatását, a nyelvhasználati sérelmek orvoslását, végül a magyarság arányos képviseletét a döntéshozó és a végrehajtó szervekben.
A Forrás Stúdióban tömörülő alkotói kör feloszlatásában döntő szerepet vállalt Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége, illetve vezetősége Balla László főszerkesztővel az élen. Az újság még a Forrás Stúdió megszüntetése előtt fél évvel (!), 1971. május 22-én a lap keretében létrehozta a József Attila Irodalmi Stúdiót. Leplezett szándékkal, de célzatosan a Forrás helyett, a hivatalos politikától nyújtott elégtételként. Alapítója Balla László, elnöke Márkus Csaba, a Kárpáti Igaz Szó helyettes főszerkesztője, titkára Erdélyi Gábor, kulturális rovatvezető. A József Attila Irodalmi Stúdió a következő évtizedben, 1981 végéig teljesen a hatalom elvárásainak megfelelően a szovjet pártfőtitkár Leonyid I. Brezsnyev (1906–1982) és a főideológus Mihail A. Szuszlov (1902–1982) által megkövetelt művelődéspolitika jegyében fejtette ki működését. Publikációik igen fegyelmezettek voltak, egyik magyarországi méltatójuk „ünneplőbe öltözött” költőknek nevezte őket.
A Forrás Stúdió tagjai ezután a szülőföldjükön évekig nem, de Magyarországon annál többet publikáló tagjai – Fodor Géza, Vári Fábián László, Zselicki József és mások – csak közel egy évtized szilencium után térhettek vissza a kárpátaljai irodalmi életbe. Balla László magyarázkodása csak mentegetőzés, mert az 1960-as évek második felében, az 1970-es évek elején a Forrás Stúdió és tagjai ellen folytatott támadásai, a Kovács-ügyben tanúsított magatartása alapjaiban tették lehetetlenné a kárpátaljai magyar irodalom első igazi költői és írói nemzedékének a megerősödését.
A szabadfoglalkozású írói pályára lépett Kovács Vilmos verseket már ritkábban írt. 1970–1971 táján egy dokumentumregény terveivel foglalkozott, amelynek tervezetét Volt egyszer két forradalom cím alatt benyújtotta a kiadói bizottságnak, de nem kapott rá érdemi választ. A mű egykori rokonáról, a beregszászi Kis-Kovács János 1919-es vöröskatona életéről szólt volna, aki részt vett a szovjet-oroszországi polgárháborúban, és évekig Kun Béla (1886–1939) testőre volt. Pályájának utolsó hat-hét évében a magyarság őstörténetével foglalkozó, másfél ezer oldalas művén dolgozott, amely azonban életében nem jelent meg nyomtatásban.
A hatalom nyomására Kovács Vilmos 1974 szeptemberében írta meg a már idézett, A nagy valóság (ukránul: Velika gyijsznyiszty, oroszul: Bolsaja gyejsztvityelnoszty) című önbíráló cikkét, amely fél év múlva, 1975 február-márciusban látott napvilágot a kárpátaljai ukrán, orosz és magyar nyelvű lapokban. Az író özvegye által e kötet szerzőjének a rendelkezésére bocsátott orosz nyelvű eredeti kézirat utolsó, hetedik oldala a következő megjegyzéssel zárul: „Jelen előadásom közlését megtiltom bármilyen sajtóorgánumban, de különösen megtiltom publikálását vagy újraközlését a Kárpáti Igaz Szóban, amelynek munkatársai felhasználnák az írást ellenem saját egyéni leszámolásaik céljára... V. Kovács. Ungvár, 1974. IX. 25.” A cikk megírásával az írót megalázó mea culpára kényszerítette a hatalom, ami jól érzékelhető a publikáció egészéből.
Az írószövetség közbenjárására A nagy valóság először ukrán nyelven jelent meg a Zakarpatszka Pravdában, egy másik lapban oroszul, végül a beregszászi Vörös Zászlóban magyarul. Kovács Vilmos talán úgy vélte, hogy ezzel az írásával megfékezheti a kárpátaljai magyarság polgárjogi mozgalmának más tagjai ellen indított megtorlást is. 1975 nyarán úgy tűnt, hogy a kommunista rezsim megbocsátott az eszmeileg-politikailag „megtévelyedett” Kovács Vilmosnak. Az Ukrán Írószövetség kárpátaljai területi tagozatába tömörült alkotóival együtt Beregszászba látogathatott, ahol néhány alkalommal üzemek kultúrházaiban, a környező falvak iskoláiban szervezett író-olvasó találkozókon mutatkozott utoljára a nyilvánosság előtt. E rendezvényeket az írószövetség kárpátaljai helyi szervezete szorgalmazta, mert kezességet vállalt magyar tagjáért. Szintén 1975-ben Kovács Vilmos javította, csiszolta, több helyen átdolgozta regényét, a Holnap is élünket, mivel ígéretet kapott arra, hogy Magyarországon is kiadják. Ez a régi-új kézirat két budapesti kiadónál is megfordult az évek folyamán, de elfeküdt, és csak 1988 végén a debreceni Csokonai Kiadó vállalta fel a megjelentetését. Ekkor Gáton, testvéröccse, Emil házában még megvolt a regény eredeti kézirata, amelyre Kovács Vilmos türkizkék és lila tintával, valamint ceruzával rótta a sorokat. A papírcsomó azonban részben elázott, mert egyszer óvatosságból a padon (padláson) felállított víztartály mögé rejtették.
Ekkorra szinte egyetlen menedékként már csak a Magyarországra való átköltözés reménye maradt számára. Egyes pályatársak emlékezései ezt évekkel előbbre teszik, Kovács Vilmosné személyes közlése szerint „...az áttelepülésről 1976-ig családunkban szó sem esett. Először azért, mert Vilmos úgy érezte: van még tennivalója szülőföldjén, másrészt nagyon jól tudta, hogy a hatóságok úgysem engedélyeznék. 1976 nyarán egy hónapig Budapesten tartózkodott, Balla Gyulánál lakott. Ekkor találkozott Tóth Dezsővel (1925–1985), az MSZMP KB kulturális osztályának helyettes vezetőjével, ő vetette fel az áttelepülés gondolatát, és a támogatásáról biztosította Vilmost. Végül több ok is közrejátszott abban, hogy a Magyarországra való átköltözés mellett döntöttünk. Férjem szakmailag egyre inkább elmagányosodott, a munkájában magára maradt, bár igazi, a bajokban kipróbált barátai nem fordultak el tőle. Mégsem volt sem szakmai értő társa, a nyelvészetben finnugor képzettségű Fodó Sanyi szkeptikusan viszonyult Vilmos magyar őstörténeti kutatásaihoz, teóriájához, fiatal irodalmár pályatársai, barátai számára is teljesen idegen volt ez a terület. Ebben az időben ingott meg férjem hite szülőföldje magyarságának jövőjében, fogyatkozott meg ereje, ráadásul a működési köre, területe is beszűkült. Egyszóval, A nagy valóság kényszerű megírása után nagy árat fizetett azért, hogy addigi életmódját ott folytathassa, ahol abbahagyta.”
Az özvegy úgy emlékezett, hogy 1976 őszén küldték el áttelepülési kérvényeiket és a szükséges iratokat az illetékes magyar hatóságokhoz, amelyektől hamarosan elutasító választ kaptak. Ezután – már a következő év elején – értesítést küldött a kijevi magyar konzul, hogy találkozni szeretne Kovács Vilmossal. Ő ekkor már nem tudott utazni, mert kórházban volt. „Én mentem el a férjem helyett Kijevbe. A konzul itt bizalmasan közölte velem, hogy az áttelepülési kérelmünket a szovjet szervek kérésére utasították el a magyar hatóságok. Ezután együtt fogalmaztuk meg a fellebbezést, amelyben – több más érvelés mellett – főleg Vilmos betegségére és szükséges magyarországi gyógykezelésére hivatkoztunk.” Később Kovács Vilmos is fogalmazott egy kérelmet – a kéziratot az özvegytől kaptuk – a „népköztársaság illetékes szerveihez”, hogy a maga, a felesége és 15 éves kislányuk, Éva számára a „...végleges áttelepedést engedélyezni szíveskedjenek... Kérelmen fő indoka a családegyesítés, ugyanis két fiam él Magyarországon: László, aki a Csepel Autógyár programkönyvtárának a vezetője, és István, aki jelenleg katonai szolgálatot teljesít a Magyar Néphadseregben. Mindezek kifejezetten igénylik és sürgetik áttelepedésünket. Ugyanakkor (a Zala megyei) Egerváron él feleségem húga, Szvoboda Béláné [szül. Teke Judit] is... Ezzel szemben itt csupán egyetlen közeli hozzátartozóm van: öcsém, Kovács Emil, a gáti középiskola igazgatója.” (Keltezés nélküli fogalmazvány.)
Egyes emlékezők úgy tudták és írták, hogy életének utolsó éveiben, Kovács Vilmos súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Ez nem felel meg a valóságnak, nem betegeskedett, megfeszített erővel dolgozott őstörténeti dolgozatain. Az özvegy személyes közlése szerint halálának esztendejében, 1977 január végén erős derékfájásra panaszkodott, majd egészségügyi állapota hirtelen romlani kezdett. Márciusban megműtötték: egyik mellékveséjében rosszindulatú daganatot találtak, amelyet eltávolítottak az egyik veséjével együtt. Vári Fábián László örökítette meg a „...folytatás” című kötet utószavában: 1977 tavaszán az ungvári területi (megyei) kórházból hét végére hazafelé készülődve Kovács Vilmos még emelt hangon, kissé keményen és röviden adta tudtára az egészsége miatt okkal aggódó feleségének, hogy a hazáig tartó, mindössze öt-hatszáz méteres útra fölösleges volt taxit rendelnie. „Majd a megsértett, sírásával viaskodó Éva háta mögött hamiskásan kacsintva, félig suttogva így magyarázkodott: »Muszáj rá káromkodni, mert különben azt képzeli, hogy beteg vagyok.« És elindultunk az Október 50. évfordulója sugárúton – együtt, utoljára.”
Az író ezután három hónapig jól érezte magát, a családi kör után ötvenedik születésnapját, 1977. június 5-én a költő-tanítvány Zselicki József gejőci házában is megünnepelték (Zselicki József személyes közlése), ahol a költő még reménykedett, sok megírnivalóját, tervét, elképzelését emlegette jelenlévő barátainak, pályatársainak. Augusztusban ismét rosszul lett, ezután rohamosan rosszabbodott az egészségügyi állapota. Az író áttelepülésével kapcso-latos magyarországi ügyeiben Balla Gyula járta a hivatalokat, kért segítséget az írószövetségtől. Kovács Vilmos a hatóságoktól akkor kapta meg az áttelepülési okmányokat, amikor már nyilvánvalóvá vált közeli halála. Ezután szovjet részről már nem volt akadály, az özvegy emlékezése szerint egy vasúti vagont biztosítottak az átköltözéshez, egy nap berakodási határidővel. Emiatt kapkodva kellett csomagolniuk, Fodó Sándor is segített, hogy elkészüljenek. A már súlyosan beteg írót Váradi-Sternberg János történész kísérte el mentőkocsiban Csapra, ahol Kovács Vilmost Nyíregyházáról kirendelt mentőautó várta, és szállította Budapestre, a Kékgolyó utcai kórházba. Felesége két nap múlva lépte át a határt akkor tizenöt éves kislányukkal, s mindössze ötezer forinttal a táskájában az újrakezdéshez. Férje az átköltözés után három héttel, 1977. november 13-án Budapesten áttétes rákbetegségben elhunyt.
A hivatalból kirendelt és elvégeztetett Farkasréti temetői gyászszertartást követően a fővároshoz közeli Fóton – itt helyezték a Kovács Vilmost örök nyugalomra – gyülekezett a tanítványok, a pályatársak vert csapata. „...nem csak a barátjukat, Kovács Vilmost búcsúztatták, de végképp köddé foszló reményeiket, rozsdásodó hitüket is. A veszteség érzését még kínosabbá tette a vereség tudata, kimondott, vagy kimondatlan beismerése – írta S. Bene-dek András, a ...folytatás című életműválogatás előszavában. – El kellett hagyniuk azt a közösséget, ahová sorsuk és felvállalt feladatuk kötötte őket s amelynek épp ekkor lett volna legnagyobb szüksége szólni és tenni tudó emberekre. A közösséget, amelyet épp ekkor próbáltak a »nagy szovjet család« közös aklába terelni a rend kommenciós cselédei.”
Kovács Vilmos halálának tizedik évfordulóján, 1987 nyarán emlékülést rendeztek Gáton, ahol a Forrás Stúdió volt tagjai s egyben a költő tanítvá-nyai – Fodor Géza, Vári Fábián László, Zselicki József, Dupka György, Füzesi Magda – és a költő barátai – Fodó Sándor, Jurij Skrobinec (1928–2001), Petro Szkunc, valamint a magyarországi M. Takács Lajos – tartottak előadást. Itt határozták el az alkotó nevét viselő kör megalakítását, és hirdettek pályázatot a Kovács Vilmos-emléktábla elkészítésére. Egy esztendő sem telt el az emlékülést követően, amikor Gáton és a szomszédos Dercenben élő értelmiségiekből 1988. április 17-én megalakult a Kovács Vilmos Irodalmi Kör a beregszászi járási könyvbarát szervezet keretében. Az alkotó szellemi hagyatékának megőrzését, életművének ápolását, műveinek népszerűsítését, terjesztését, emléktábla felállítását, valamint a helyi néphagyományok ébren tartását tűzte ki célul. A kör elnökének Czébely Lajost, vezetőinek Fodor Istvánt és Kovács Emilt választották meg.
Az alkotó életművének gondozását a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöksége is vállalta, amikor 1990. június 11-én, Ungváron meghozott határozatával Kovács Vilmos Irodalmi Díjat alapított. Célja, hogy „...méltó emléket állítson Kovács Vilmos (1927–1977) kárpátaljai magyar írónak, aki irodalmi munkásságával és közéleti tevékenységével az elsők közt vállalta fel nyíltan és őszintén az 1944-ben újra kisebbségbe szakadt kétszázezres kárpátaljai magyarság sorsproblémáit; hogy hangsúlyozza a magyar irodalom határok fölötti egységét, oszthatatlanságát.”
A Kovács Vilmos Irodalmi Díjat először 1991 őszén, a kárpátaljai magyar kulturális napok keretében osztották ki. A vidék szülöttei közül Nagy Zoltán Mihály író, a magyarországiak közül M. Takács Lajos irodalomtörténész kapta. A díjat azóta nem adták ki. Napjainkban csak egy kis utcácska viseli Beregszászban Kovács Vilmos nevét.
A Gáton tartott emlékülés határozata után több mint másfél évvel, 1990. december 1-jén avatták fel a művelődési ház falán Kovács Vilmos emléktábláját. Ezzel – a költő-tanítvány Füzesi Magda szavai szerint – az alkotó, „ha csak jelképesen is, de visszatért szülőfalujába”. Mindez a KMKSZ helyi alapszervezetének és a kör tagjai fáradozásának volt köszönhető. Az ünnepségen népes irodalombarát közönség vett részt, és azon megjelentek a költő családtagjai és Budapesten élő özvegye, Éva asszony is. Dalmay Árpád, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke beszédében kifejezte azt a reményét, hogy néhány év múlva sor kerül Kovács Vilmos gáti szobrának a felavatására is. (Ez napjainkig nem történt meg.)
A Forrás Stúdió megalakulásának 30. évfordulója alkalmából a Kárpátaljai Minerva évkönyv Ez volt a Forrás! címmel különszámot adott ki, számba véve az 1967-ben indult alkotói csoportosulás máig élő hatását, hagyományait. S. Benedek András a stúdióra emlékezve „teremtő mítoszok”-ról beszélt – s nem Forrás-legendát emlegetett, mint a Kárpátaljai Szemle című havilap –, mert: „A mi megfogalmazásunk szerint a Forrás legenda volt. Ez az árnyalatnyi különbségtétel nem a múlt időre helyezi a hangsúlyt, hanem azt próbálja érzékeltetni, milyen irreális és a valós társadalmi törvényekkel szembeszegülő kezdeményezés volt ez.” Kovács Vilmos születésének 70. és halálának 20. évfordulóján, 1997. június 5-én Ungváron a KMKSZ emlékkonferenciát rendezett, ahol az előadók – Balla Gyula, Fodor Géza, S. Benedek András, M. Takács Lajos, Medvigy Endre és mások – szóltak a napjainkban is ható Kovács Vilmos-jelenségről. A megemlékezés az 1809-ben épült ungvári volt Ung megyei vármegyeházánál folytatódott, ahol az író az itt elhelyezett Kárpáti Kiadóban dolgozott 1958 és 1971 között. Az avatóbeszédet követően az alkotó testvére, Kovács Emil és Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke a volt vármegyeháza falán leleplezte Kovács Vilmos fekete márványból készült emléktábláját.
Az író halálának huszadik évfordulója alkalmából a KMKSZ adta ki 1997-ben Kik voltak...? címmel Kovács Vilmos addig kéziratban lévő nyelv- és őstörténeti írásait a honfoglaló magyarság kialakulásáról. Életének utolsó hat-hét esztendejében erejét megfeszítve, napi 14-16 órát dolgozott ezen a munkáján. A magyarországi tudományosság – László Gyula (1910–1999) kivételével – azonban idegenkedett el- és befogadásától. Tevékenysége ugyanis a magyar nyelv őstörténetével foglalkozó, erdélyi Szabédi László (1907–1959) költő által okozott szakmai kellemetlenségeket vetítette előre, aki szintén az irodalomból tért át tudományra. Az író utolsó éveiben moszkvai és oszétiai kutatókkal került – főként levelező – kapcsolatba. A legszorosabb értelemben szobatudóssá vált, akit Kárpátalján könyvtárosok – elsősorban Bárdos Ilona és Hadar Piroska a területi (megyei) könyvtár magyar osztályának munkatársai –, barátok, pályatársak, tisztelők támogattak önzetlenül, de az anyaországiak is, Budapestről, Kecskemétről, Szegedről és máshonnan. Különösen sokat segítette kutatómunkáját Váradi-Sternberg János (1924–1992), az ungvári egyetem történészprofesszora, aki az egyetemi könyvtárból magyar nyelvészeti és őstörténeti művek tucatjait kölcsönözte ki számára. Ezeket a könyveket Kovács Vilmosné vette át a professzortól. Terepmunkákon, helyszíni tanulmányutakon, gyűjtéseken és a kutatáshoz szinte nélkülözhetetlen tudományos tanácskozásokon, vitákon – a körülményei és lehetőségei miatt – az író nem tudott részt venni.
A másfél ezer oldalas kézirathalmaznak szerzőjéhez hasonlóan mostoha volt a sorsa, halála után szétzilálódott, egy részét Magyarországra menekítették át. Rendbetétele több éves filológiai munkát igényelt. A szöveget gondozó és sajtó alá rendező Kozma Endre (1945–1997) – aki 1986 és 1989 között az ungvári egyetem magyar lektoraként működött – írta a Kik voltak...? előszavában: „Az írások az egyetemes magyar szellemiségnek Kárpátalján akkor még alig-alig bontakozó, nyílt és burkolt, ravasz cselszövésekkel sorvasztott és máig sem elég gyorsan terebélyesedő másik tartományát, a magyarságtudományt és magyarságismeretünket gazdagíthatták volna. Mi más volna ez, mint a korábban megkezdett életmű más módon való folytatása? (...)... s a háború utáni Kárpátalja legnagyobb szellemi teljesítménye. A teljesebb Kovács Vilmos-i életmű közreadása nem csupán morális adósságtörlesztés. A tudományos értékek és mondanivaló közkinccsé válása komolyan hozzájárulhat a mai Kárpátalja szélsőségek között ingadozó szellemi önbizalmának megalapozásához és megerősítéséhez.”
Rövid összegzésül: Kovács Vilmos alkotói munkássága fontos örökség. Különösen 1965-ben megjelent műve, a Holnap is élünk, joggal értékelhető úgy napjainkban, hogy továbbra is „a kárpátaljai magyarság regénye”. Az író akkori teljesítményét azóta sem tudták meghaladni az ottani alkotók, nem született hozzá mérhető alkotás a kommunizmus összeomlása után eltelt évtizedben sem. Megközelítenie – véleményünk szerint – csak a Beregszászhoz közeli kis faluban, Csonkapapiban élő Nagy Zoltán Mihálynak sikerült A sátán fattya, majd folytatásával, a Tölgyek alkonya című, 1991-ben, illetve 1996-ban napvilágot látott kisregényeivel.
A fenti digitális közlés ennek a nyomtatott könyvnek a része:
Botlik József:
A hűség csapdájában
Kovács Vilmos (1927-1977) emlékének
Pályakép és korrajz
Megjelent a költő és író születésének 75., halálának 25. évfordulójára
Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest
2003
ISBN-szám: 963-9111-58-9
Botlik Kovács Vilmos-monográfiájáról - Balla D. Károly blogjegyzete - 2003
2003. okt. 18.
Végre a kezembe került, így elkezdtem olvasni Botlik Jóska Kovács Vilmos-monográfiáját. Persze kisebb kihagyásokkal: a túlrészletező korrajz és a költő szülőfalujának, Gátnak az aprólékosan előadott története kevésbé érdekel. Érdekessé ott válik, ahol már Vilmos pályájának alakulásáról, konfliktusairól kezd írni. Úgy találom, ez eddig a legkorrektebb, legkevésbé részrehajló munka ebben a témában (eddig egyetlen csúsztatását, tendenciózus kitérőjét „csíptem fülön), és a Balla László–Kovács Vilmos problematika is itt jelenik meg a legárnyaltabban. Ez talán annak is köszönhető, hogy nagyon bőven idéz B. L. emlékiratából, és állításaival ugyan általában szembehelyez egy másik idézetet vagy vélekedést (olykor a sajátját), ezzel mégis sikerül bizonyos egyensúlyt megtartania. Vilmos 26 évvel halála után, úgy látom, végre leléphet a hős mártír, az igazságbajnok, a gáncs nélküli lovag piedesztáljáról (természetesen anélkül, hogy valami ellenkező előjelű szégyentáblára kerülne). Aki olvassa a könyvet, annak szemében azzá válhat, aki volt: gyarlóságoktól sem mentes, ellentmondásos jellemű, nehéz természetű, de roppant tehetséges emberré, aki győzelmeibe belebukott, kudarcaiban pedig megigazult. (Remélem, nem elhamarkodott a véleményem: most tartok a monográfia felénél.)
2003. okt. 23 - Elolvastam Botlik monográfiáját. Alapjában véve megismételhetem, azt, amit korábban írtam róla (lásd fentebb)
Fenntartva elismerésemet azért néhány apróbb, valószínűleg szándékolatlan tévedést találtam, és pár helyen nehéz volt eldöntenem, hogy nem ismer-e bizonyos tényeket vagy szándékosan hallgatja el őket. Pl. hogy Az utókor emlékezete c. fejezetben még véletlenül sem említi a Hatodik Sípot, amely pedig már induló számában hitet tett KV mellett regényrészletének és az özvegy visszaemlékezésének közlésével, és később elsőként publikált részleteket az író őstörténeti kutatásaiból; a Fodor Géza-feltárta KV-verset (Keresztelő szent Gellért...) is én közöltem először... Nem olyan rettentően fontos dolgok ezek, és az én dicsőségemhez sem hiányzik, de úgy éreztem, és ez picit rosszul esik, Jóska szándékosan elhallgatja, hogy ha nem is túl nagy, de volt némi (apámmal is élesen szembeforduló) szerepem abban, hogy Tanítványai (a Forrásosok) a 80-as évektől újra bekapcsolódtak az irodalmi életbe, és Vilmos neve a nyolcvanas évek legvégétől sokszor megjelent a sajtóban, forogni kezdett a köztudatban, és szellemi öröksége beemelődött azoknak a tudatába is, akik nem tartoztak a Tanítványok közé. (Lehet, azt valóban nem tudja: hogy amikor (javaslatomra) a KMKSZ Kovács Vilmos-díjat alapított, akkor a szervező munkára, a kuratórium felkérésére, az alapítólevél megfogalmazására Fodó Sándor és Szöllőssy Tibor engem (mint ötletgazdát) kért fel; ez nagyon zokon esett Balla Gyulának, kifakadt ellenem, miután én kiléptem a szervezésből és a kuratóriumból is.) Azt sem tartja fontosnak sehol megemlíteni (de még csak nem is céloz rá), hogy a két „véglet” mellett (számtalanszor idézi egyfelől a Balla László-emlékiratot, másfelől a Tanítványok és KV-hívek, valamint a családtagok véleményét) létezik egy olyan nézet is, amely szerint magára valamit adó értelmiségi számára méltatlan döntés a hatalom kiszolgálása vagy az ellenzéki magatartás közötti választás kényszerét elfogadni. Hogy létezhet harmadik alternatíva, arra legobb példám a monográfiában is (de más összefüggésben) idézett Váradi-Sternberg János, aki elveit és származását a sötét időkben is vállalva ért el jelentős szakmai sikereket és válhatott egyetemi profeszorrá. Ezt csak azért említem, mert Botlik könyvéből egyfajta elkerülhetetlen végzet beteljesedésének látszik az a folyamat, ahogy a kommunista apjával, saját balosságával és ateizmusával szinte kérkedő Kovács Vilmos fokozatosan szembe kerül a hatalommal és ellenzéki szerepbe, ezzel a közélet és az irodalom perifériájára szorul. Ugyanígy kissé démonizálja a szerző Balla László szerepét is. Meggyőződésem, kettejük viszonya és irodalmunk akkori helyzete döntően másként is alakulhatott volna, ha ők ketten nem önként sétálnak bele a hamis hűség csapdájába. (Lásd a monográfia címét). Igen, hamis hűség volt, mert a mindenek fölé helyezett szolgálatnak volt alárendelve, annak a szolgálatnak, amely a szabadság és függetlenség, az értékelvűség és a magas esztétikum iránti törekvés lehetőségétől szinte maradéktalanul megfosztotta őket.
Ennek a gondolatnak azonban a nyomát sem találtam Botliknál. (Azt ellenben valóban nem feltétlenül kell tudnia - bár számos részletet publikáltam belőle -, hogy megjelenésre váró Szembesülés c. regényem nagyjából épp „erről szól”...)-
Na és akkor még egy személyes dolog. Kevés helyen találtam szándékosnak tűnő, tendenciózus csúsztatást, de néhány azért akad, és az egyik újra engem is érint. Valahogy úgy fogalmaz a szerző, hogy egyes vélemények szerint Balla László azért hozta létre a József Attila Stúdiót, hogy fia irodalmi pályáját egyengesse. (És ehhez a vélekedéshez semmilyen ellenkezőt nem csatol, ő maga sem kommentálja, mintegy függeni hagyja a levegőben, bogarat ültetve az olvasó fülébe). Nos, a JA Stúdió megalakulásakor, 1971 májusában alig múltam 14 éves (!), és bár verselgettem, ezeket a zsengéket még apámnak sem mutattam meg, hanem egyértelműen fizikusnak készültem (és 22 éves koromig ehhez is tartottam magam). Első verseim az 1974-es (!!) Kalendáriumban jelentek meg, és csak jóval ezután kezdtem járni a Stúdió összejövetleire. Ezeknek, mint ahogy magának a stúdiónak is egyik fő célja az volt, hogy a lapban publikálható írásokat produkáljon - apám ellenben ekkor megtiltotta, hogy a Kárpáti Igaz Szóban versem megjelenjen, így sokkal előbb publikáltam a Vörös Zászlóban és a Kárpátontúli Ifjúságban, mint a KISzóban (a tilalmat először 1976 májusában oldotta fel, öt évvel a stúdió megalakulása után). A filológiai alaposságára kényes Botlik ezeknek az évszámoknak azért utánanézhetett volna.
|
Szócikk a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapján:
Kovács Vilmos
költő, író, szerkesztő (Gát, 1927. június 5. – Budapest, 1977. november 13.)
Kétkezi munkásember családjában született. Iskoláit Beregszászban kezdte, 1945-ben Munkácson fejezte be a polgári iskolát, felsőkereskedelmi érettségit tett. Beregszászon könyvelő, 1947-től a gáti tanács vb. titkára. 1949-től a munkácsi városi adóhivatal könyvelője, főkönyvelője, tanácsosa, főtanácsosa. 1952-ben Munkácson ukrán tannyelvű esti középiskolában tanult, 1952–57-ben a Csernovici-Lvovi Pénzügyi Közgazdasági Főiskola levelezős hallgatója, de tanulmányait nem fejezte be. 1955-től a munkácsi járási ukrán lapnál könyvelő, gondozta a kulturális rovatot és vezette a helyi irodalmi stúdiót.
1958-tól az ungvári Kárpáti Kiadó magyar osztályának lektora, főlektora, osztályvezetője. 1960-ban Csanádi György főszerkesztővel a beregszászi járási lapnál irodalmi stúdiót hozott létre. Támogatta az Együtt című szamizdatfolyóirat beindítását, az ungvári Forrás Stúdió (1967–1971) fiataljait (Balla Gyula, Balla Teréz, Dupka György, Fodor Géza, Füzesi Magda, S. Benedek András, Vári Fábián László, Zselicki József). Létrehozta, és 1970-től gondozta a Kárpáti Kalendárium irodalmi mellékletét. Tevékeny része volt a kárpátaljai magyarság polgárjogi mozgalmainak. 1971-ben sorozatos támadások érik, az akkori kommunista ideológusoknak nem tetsző kisebbségpolitikai nézetei miatt állásából önként távozik. Életének utolsó éveit kényszermagányban, súlyos betegséggel vívódva töltötte. Nagy barátságban állt Kiss Ferenc irodalomtörténésszel és Lator László költővel. A regényének megjelentetéséért kemény harcot vívott Barzsó Tibor a kötet szerkesztője is. „Verseit, regényét, novelláit erő, szenvedély, igazságkereső bátorság; a megfigyelés érzékenysége és a kifejezés pontossága; népiség és az egyetemességigény jellemzi. Hosszas huzavona után 1965-ben kiadott, majd betiltott Holnap is élünk címűregénye a kárpátaljai magyarság 1944 utáni sorsának leghitelesebb ábrázolása. A magyarság őstörténetével foglalkozó, 1500 lap terjedelmű kéziratainak egy része 1997-ben megjelent”- rajzolja meg portréját M. Takács Lajos irodalomtörténész. Hazai, és külföldi lapokban kifejtett munkássága ugyancsak ismert. Arra törekedett, hogy az "öntörvényei szerint kiértékelt", a sajátos történelmi helyzetbe került maroknyi közösség és az együtt élő népek sorsát megfogalmazó kárpát-ukrajnai magyar irodalom "bekerüljön a nemzet szellemi vérkeringésébe". Válogatott verseit orosz fordításban is kiadták. Életének utolsó esztendeit a tudományos kutatómunkának szentelte. 1977-ben áttelepült Budapestre, ahol alig három héttel később, ötvenévesen rákban meghalt. Torzóban maradt életműve: négy verseskötet, egy regény.
Művei:
- Vallani kell! Versek, Ungvár, 1957.,
- Tavaszi viharok. Versek, Ungvár, 1959.,
- Lázas a Föld, versek, Ungvár, 1962.,
- Veszennyaja burja, versek (oroszul), Moszkva, 1963.,
- Holnap is élünk, regény, Ungvár, 1965; 1989;
- Csillagfénynél, versek, Ungvár, 1968.
Újra kiadott művei Kárpátalján:
Holnap is élünk, regény, (második, átdolgozott kiadás) A borító, a szöveggondozás az utószó és a bibliográfia M. Takács Lajos munkája. Debrecen - Ungvár, é.n. (1990).,
- Testamentum. Versek. Összeállította és az utószót írta: Fodor Géza. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1992, 152 old.,
- … folytatás (válogatás az életműből). A kötet anyagát válogatta és összeállította: Vári Fábián László. Előszó: S. Benedek András. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest-Ungvár, 1993.
- Ha rám szakad a végtelen idő, válogatott versek, Ungvár, 1997., Ha rám szakad a Végtelen idő (70 vers a hetvenedik születésnapra). Összeállította és az előszót írta: Gortvay Erzsébet. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 1997., 168 old.,
- Kik voltak…?, Nyelv- és őstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról, 1-2, szerk. Kozma Endre, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 1997.,
- Ma kiáltsatok. Válogatott versek a költő születésének 80., halálának 30. évfordulójára. Nagy Zoltán Mihály összeállításában. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2007., 112 old.,
- Holnap is élünk. Regény. III. kiadás. Elbeszélések. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta: Barzsó Tibor. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2007., 232 old.
Fontosabb antológiák, gyűjtemények: Sugaras utakon. A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945-1985). Összeállította, az utószót írta: Petro Lizanec, Gortvay Erzsébet, Vaszócsik Vera. Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1985. 344. old., Vergődő szél. A kárpátaljai magyar irodalom antológiája 1953-1988. Összeállította, a szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta M. Takács Lajos. Magvető Könyvkiadó-Kárpáti Könyvkiadó, 1990. 608. old., Lecke. Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból. Összeállította és az utószót írta: Gortvay Erzsébet. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2001., 176 old., Verecke. Kárpátaljai magyar költők a XX. századból. (Antológia). Összeállította és az utószót írta: Gortvay Erzsébet. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2003., 200 old., Viszontlátás. Versek és novellák az Együtt folyóirat hét évfolyamának (2002 - 2008) lapszámaiból. Összeállította: Nagy Zoltán Mihály. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2009., 204 old.
Irodalom, forrás: Kiss Ferenc: Egy kárpát-ukrajnai magyar író regénye. In: Tiszatáj, 1965/11. sz., Kiss Ferenc: Csillagfénynél. In: Kritika, 1969/7. sz., Szakolczay lajos: Lírai szenvedély. Kovács Vilmosról. Tiszatáj/1978/11., Takács Imre: Kovács Vilmos búcsúztatása. In: Kortárs, 1978. 2. sz., S. Benedek András: „…az idő markában”. Kovács Vilmos pályaképe. In: Az Állami Gorkij Könyvtár évkönyve, 1986. ÁGK 1988., Pál György, A magyar irodalom Kárpátalján (1945-1990), Nyíregyháza, 1990; Lizanec Petro- Gortvay Erzsébet- Vaszócsik Vera: A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom rövid áttekintése. In: Sugaras utakon, Ungvár, 1985; M. Takács Lajos, „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták", Dokumentumok Kovács Vilmosról, Alföld 1989; M. Takács Lajos, Regénysors, írósors, sorsregény; Holnap is élünk. In: M. T. L., Résnyire nyűt ajtók, Debrecen-Ungvár, 1991. Botlik József: A hűség csapdájában. Kovács Vilmos (1927-1977) emlékének. Pályakép és korrajz. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2003., 238 old., M.T. L../ M. Takács Lajos: Kovács Vilmos. In: Új magyar irodalmi lexikon, H-Ö. Főszerkesztő: Péter László. Második javított, bővített kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000. 1215-1216. old., Dupka György: A magyar irodalom Kárpátaljai Lexikona 1918- 2007 [Kovács Vilmos]. In: Ukrajnai Magyar Krónika.- 2006. január 4. 10. old., Dupka György: Kovács Vilmos az utókor emlékezetében. In: Együtt 2007/4. 49-55. old., Pomogáts Béla: Kovács Vilmos testamentuma. In: Együtt 2007/4.25-29. old. (Kovács Vilmos-emlékszám további szerzői Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály, Barzsó Tibor, Gortvay Erzsébet, Kovács Éva, Dupka György és mások)
Emlékezete:
1988. április 17-én a gáti és derceni értelmiségiek megalakították a Kovács Vilmos Kört, amely kezdeményezte a Kovács Vilmos-emléktábla felállítását a helyi kultúrház falán. A KMKSZ 1990-ben Kovács Vilmos Irodalmi Díjat alapított, 1992-ben első alkalommal Nagy Zoltán Mihály és M. Takács Lajos megosztva kapta meg a díjat, ezt követően megszűnt a díjak további kiadása. Majd az ezredforduló után, 2003-ban az UMDSZ Kovács Vilmos Irodalmi és Művelődési Díjat alapított. Eddigi djazottjai: Nagy Zoltán Mihály, Füzesi Magda, Vári Fábián László. 1997-ben a KMKSZ Ungváron az egykori megyeháza falán, ahol Kovács Vilmos 1958-1971-ig a Kárpátti Kiadó szerkesztője volt, emléktáblát avatott a költő tiszteletére. 2007-ben a MÉKK kezdeményezésére a Gáti Középiskola falán Kovács Vilmos emléktáblát helyeztek el, egyúttal a tanintézet felvette a falu neves szülöttének a nevét. 2002-től az iskolában beindult a a regionális Kovács Vilmos szavaló verseny is. Beregszászban és más településeken utcákat neveztek el róla. Gáton a helyi középiskola felvette a nevét. A Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége kiadásában megjelenő Együtt című irodalmi, művészeti és kulturális folyóiratot a Kovács Vilmos Baráti Társaság terjeszti.
|
| |
Kovács Vilmos emléktáblája - Gát
 2007. április 27-én, születésének közelgő 80. évfordulója alkalmából, bensőséges keretek között leplezték le Kovács Vilmosnak, Gát szülöttének, a Holnap is élünk című regény, a Verecke című vers, s megannyi maradandó értéket képviselő mű bátor, harcos szellemű írójának emléktábláját a Gáti Középiskola falán.
Az ünnepség keretében Nagy Zoltán Mihály író, költő, az Együtt akkori főszerkesztője mutatta be a Kovács Vilmos válogatott verseit tartalmazó, Ma kiáltsatok című kötetét, illetve Barzsó Tibor emlékezett a kortársra, a barátra. Szilágyi Károly helyi református lelkipásztor Jób könyve (4,3-4) alapján hirdette Istennek igéjét, majd feltette a kérdést: vajon megértik-e az itt lévők, hogy a név kötelez, s hogy mögötte egy eszme van? Tudjuk-e ragyogni azt a fényt, amit Kovács Vilmos tükröz? Isten mindenkor ad embereket példaként. Kovács Vilmos is példa volt életében, s példa a ma nemzedéke számára is, aki „sokakat oktatott és megfáradt kezeket erősített”, fogalmazott a lelkipásztor. Román Erika igazgatónő beszédében annak a reményének adott hangot, hogy az iskola – mely felvette Kovács Vilmos nevét – tanulói komolyan veszik: a név kötelez. Az emléktábla leleplezését követően kezdetét vette a Kovács Vilmos-szavalóverseny - olvasható a Kárpátinfó tudósításában.
Az emléktáblán a következő szöveg olvasható:
A község szülöttje,
KOVÁCS VILMOS (1927-1977),
Költő, író, műfordító, polgárjogi harcos,
a XX. századi kárpátaljai magyar
irodalom legnagyobb alakja
születésének 80. évfordulója alkalmából
állítatta a KHÖT.
|
| |
Balla D. Károly: Peremlét (2003) - részlet
(személyes vallomás Kovács Vilmos és Balla László viszonyáról)
Első verseim megjelenése után apám szorgalmazására kezdtem eljárogatni a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Ennek a formációnak a múltjáról, létrejöttének körülményeiről én ugyanúgy nem tudtam akkor semmit, mint az apám kultúrpolitikusi működésével összefüggő más eseményekről sem. Ez a Stúdió voltaképp ellenszervezet volt, amely a működésében lehetetlenné tett Forrás Stúdió ellenében jött létre. Utóbbit a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok hívták életre, és működésükben eltávolodtak a szocreáltól, levették a kötelező rózsaszínű szemüveget, visszanyúlnak a népi-nemzeti hagyományokhoz, egyszersmind igazodni próbáltak a modern irodami törekvésekhez. Emiatt súlyos ideológiai bírálat érte őket, a vád a szovjet valóságtól való edidegenedés volt; ezekután működésük lehetetlenné vált. Mindebben apám dicstelen szerepet játszott. A felszámolt irodalmi csuportulás helyett, gyakorlatilag annak ellenében jött létre az apám vezette Kárpáti Igaz Szó pártlap égisze alatt a József Attila Stúdió 1971-ben azzal a kifejezett céllal, hogy megfelelő ideológiai keretek között a szocialista realizmus alkotásmódját követő fiatal tollforgatókat neveljen a kárpátaljai magyar irodalom és sajtó számára. Bár a Forrás Stúdió tagjainak felajánlották, hogy csatlakozzanak, és bár előzetesen erre ígéretet is tettek, az alakuló ülésről mégis látványosan távolmaradtak (szerintem teljesen érthetően), és az új formáció így javarészt iskoláskorú vagy alig idősebb, kezdőnél is kezdőbb fiatalokból alakult. Ekkor vagy később néhányan csatlakoztak azok közül is, akik lazább-szorosabb kapcsolatot tartottak a Forrással, annak tagjaival, vezetőivel. Én ezekről az előzményekről 1974-ben, amikor járogatni kezdtem közéjük, semmit nem tudtam. Ellenben itt barátkoztam össze azokkal a későbbi pályatársaimmal, akik jól ismerték az előtörténetet. Én voltaképp tűlük hallottam először érdemben Kovács Vilmosról, akiről azelőtt mindössze annyit tudtam, hogy van egy ilyen nevű író. (Neve családunkban szinte tabunak számított, vagy ha mégis szóba került, akkor negatív és eljelentéktelenítő jelzők kíséretében.) Engem eleinte ezek a számomra ismeretlen dolgok egyáltalán nem foglalkoztattak. Aztán fokozatosan ebbe az irányba fordult az érdeklődésem.
Emlékszem egy jellemző epizódra. Érettségi előtt álló diák voltam, és két társammal magyar nyelvi és irodalmi megyei tantárgyi vetélkedőre utaztam. Magyartanárunk kísért bennünket, és mivel a közlekedés akkor sem volt valami fényes, angoltanárunk saját kocsijával fuvarozott négyünket Beregszászba. Amikor a Gát nevű községhez értünk, az angoltanár érezhető tisztelettel a hangjában megjegyezte, hogy ez pedig Kovács Vilmos szülőfalva. Nem igazán értettem, ennek a ténynek miért tanusít jelentőséget. Aztán a vetélkedőn az általános irodalomtörténeti kérdések mellett szerpelt egy ilyen is: nevezz meg kárpátaljai magyar írókat. Én, bár kissé bizonytalanul, de odakanyarítottam a tesztlapra apám, Kecskés Béla, Csengeri Dezső, Balogh Balázs neve mellé a Kovács Vilmosét is. Néhány óra múlva az egyik zsűritag, a legendás pedagógus, Drávai Gizella otthonában ültem sok más díjazott versenyzőtársammal együtt (meghívott bennünket beszélgetésre, aprósüteményre), és a tanárnő rám pillantva elejtett valami olyasféle félmondatot, milyen szép tőlem, hogy Kovács Vilmos nevét, annak ellenére, hogy...
Igen, ha érdeklődésem irányváltozásának szimbolikus kezdőponját keresem, akkor ezt a pillanatot és ezt a helyszínt okkal megjelölhetem.
Ám ettől kezdve még 4-5 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyrészt az irodalomnak mint olyannak, másrészt a kárpátaljai magyar író státusának, harmadrészt a lojalitás és ellenzékiség alternatívájának a problémáját azon mélységében felfogjam és átéljem. Ehhez meg kellett ismerkednem és/vagy közelebbi barátságba kellett kerülnöm mindazokkal, akik az apámétól részben vagy teljesen eltérő módon értékelték a fent említett kérdéseket. A később általan rendszeresen látogatott Drávai Gizellán kívül Horváth Annát, Finta Évát, Horváth Sándort, Fodó Sándort e vonatkozásban mindenképpen meg kell említenem. A folyamat kettős csúcspontjául első kötetem megjelenésének és Kovács Vilmos leányával kialakuló sorsszerű szerelmem kezdetének időpontja kínálkozik. Az évszám 1979.
És ekkor következett két nagyon kemény, egyben „hősies” és kalandvágyó, bizseregtető esztendő. Szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, hogy a tudmányokra feltenni életemet: tévedés volt. Tévedés, mert azt az elesett, sorsavert, nyelvi és kulturális elszigeteltségben és részben ínségben élő nemzeti közösséget, amelynek tagja vagyok, egészen másfajta módon kell szolgálnom: az anyanyelven kimondott és leírt szó erejével. Ha tehetséget érzek magamban arra, hogy irodalmat műveljek, akkor nem tehetem meg, hogy ezt a készségemet csak magamnak tartogassam: a legnemesebb ügyre, a közösség szolgálatára kell fordítanom. Ez egyre inkább szent meggyőződésemmé kezdett válni.
Ennél is fájdalmasabb volt szembenéznem az apai örökséggel. Úgy gondoltam, apám nagyot vétkezett azzal, hogy Kovács Vilmos és a Forrás Stúdió fiataljai ellen fellépett. Láttam ugyan, hogy egyes eredmények az ő álláspontját igazolják, mégis: igazságérzetem szembefordított vele. Kovács Vilmos már nem élt (77-ben halt meg), de úgy éreztem, leánya révén az ő öröksége is reám hárul, és én, bizony, akkor ezt a hagyatékot erősebbnek, fontosabbnak, vállalhatóbbnak éreztem, mint a vérségit. Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepem, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulkókat – az én feladatom nem lehet más, mint hogy „az igazakat” szóláshoz juttassam.
|
Balla D. Károly: Három vers az ájszakából (részlet)
Kárpátalja elmúlt ötödfél évtizedének metaforája az éjszaka.
Éjszaka
Kattan a villany, s ellobban a Tűz,
melyre már millió éve vigyázok,
és a magától táruló ablakon
beliheg a szőrös pofájú Mindenség,
ez a csillag-ivarjairól szaporodó,
Isten árnyékában párzani vágyó,
hímszagú állat.
Felülsz az ágyon.
Szemed sárgán villan.
Orrlikad kitárul,
s csendesen remeg a vállad.
Kovács Vilmos
Kovács Vilmos versét egy metonímia és egy metafora nyitja. Az előbbi ok és okozat felcserélésén alapul (hiszen a kapcsoló kattan és a villany alszik ki), a második a világosságot mint azonosítottat cseréli fel a Tűz szimbólumával, mint azonossal. Az elvonatkoztatás mértéke fokozatos, hisz a metonímia már-már köznyelvi egyszerűségű, míg a metafora inkább költői (bár a Tűz, mint jelkép szintén szokványos). E két szókép után a második sorban már bezúdul a versbe az egész mitológia. Hiszen a "millió éve" nem pusztán költői túlzás, hiperbola, hanem a millió évre sziklához láncolt Prométheusz egyértelmű megidézése. Hogy a Prométheusszal azonosuló lírai én e versben nem mint tűzlopó, hanem mint tűzvigyázó jelenik meg, annak oka és jelentése van. Közelítsük meg talán így: aki ezen az éjszakán (vagy inkább ebben az éjszakában) tüzet lop Zeusztól, annak szerepe és felelőssége nem merül ki a tűzlopás tényében, vagy abban, hogy a tüzet átadja népének. A tűz (ha tetszik: Tűz) vigyázója, őrzője, táplálója, átmentője kell hogy legyen.
A harmadik sor picit furcsa igehasználatával kelt feszültséget (megszokottabb lenne tárulkozót vagy kitárulót, de inkább nyílót, kinyílót használni), no és persze jelentésével is: a megszemélyesülő ablak így válik a mitologikus éjszaka jelképelemévé, amelyet egyébként Kovács Vilmos kötetében a következő vers visz tovább. (ABLAK / aztán már nincs is semmi / csak a csillagbójás közöny / abban a sötét üveges szemben / mely elnézi / hogy próbálom el tízezredszer / egyszeri halálom.)
Ezen a "varázsablakon" át nyomul be a képbe a negyedik sorral kezdődő Bosch-i látomás. A "szőrös pofájú Mindenség" már önmagában is hátborzongató vízió, ezt tovább tetézi-árnyalja az isteni genezissel vont profán párhuzam, illetve az élet keletkezésének a világspórával, a kozmikus ősprincípiummal történő magyarázása (vö. "csillagivar"). E szürreális, ám mégis bölcseleti "logikájú" képben megjelenítve láthatjuk eszme (Isten) és matéria (Mindenség) szembenállását, utóbbinak az előzőhöz képest másodlagos ("árnyékában") voltát. Ebben az éjszakában azonban a látomás konkrétabb az idea és az anyag filozófiai-költői felmutatásánál. E versben a Mindenség sokkal inkább az itt és most valósága, ha tetszik: a hímszagú állattal azonosított hatalom, amely arcába liheg a tűzvigyázó Prométheusznak. Hogy e feltételezés nem alaptalan "belemagyarázás", valószínűsíti a második versszak.
A kozmikussá absztrahált kép után ugyanis a leghétköznapibb emberi világ, a közvetlen valóság jelenik meg. Az alighanem álmából felriadó második személy minden bizonnyal a lírai én asszonytársa, aki felülve az ágyon halkan sírni kezd.
Sírni kezd, mert ő álmában látta azt, amit Prométheusz ébren: a szőrös pofájú szörnyeteget, amely olyan idegen embertől és Istentől, mégis mindenhatóként telepszik rá hímszagával a világra, magáévá teszi, saját képére nyomorítja.
Ezért kell sírni ezen az éjszakán, ebben az éjszakában, mert ahányszor ellobban a Tűz, ahányszor elenyészik a megtartó világosság, annyiszor megjelenik a Gonosz.
Vigyázz hát a tűzre, Prométheusz, s vigyázzatok ti mind, kik birtokában vagytok, mert értetek is sír az asszony ott, azon az ágyon.
|
Holnap is élünk - Kárpáti Kiadó, 1965
Holnap is élünk - Kovács Vilmos regénye
 |
Вильмош Ковач. " Весенняя буря." (стихи) Москва, 1963 год.
|
