Kárpátalja - Ungvár

Információk, érdekességek, hírek Kárpátaljáról és Ungvár városáról. Magyarok Kárpátalján. Objektív tények - szubjektív gondolatok

A kárpátaljaiság

Share

Kárpátaljaiság

– Nehezen megragadható, ellentmondásos jelentéseket hordozó fogalom, amelyben Balla D. Károly a kárpátaljai magyarságra mint közösségre jellemző mentális és viselkedésbeli sajátságokat  sűrítette össze az ezredfordulón. Szerinte:

A természetes, spontán (azaz nem szerepként értelmezett) kárpátaljaiságban egyaránt találhatók pozitív és negatív elemek. Ezek kialakulásában nyilvánvalóan jelentős szerepet játszott mind a származási (genetikai), mind a történelmi-kulturális örökség, leginkább pedig a huszadik században egymást váltó társadalmi struktúrák szocializáló hatása.

Aki Visken találkozott már székelyes észjárású szófukar magyarokkal vagy a palóc nyelvjárást beszélő rátarti, vastagnyakú kálvinista nagydobronyiakkal, aki Munkácson megtapasztalhatta Zrínyi Ilona felmagasló várának már-már ingával kimérhető identitásmegtartó erejét, vagy aki ugocsai öregeket II. Rákóczi Ferencről kérdezett és meghallgatta a nagyságos fejedelem alakjához fűződő szép legendákat, aki megcsodálta már beregi szőttes fekete-piros motívumait vagy aki hallott Szenczi Molnár Albert nyelvén zsoltározó karácsonyi gyülekezetet, annak elképzelése lehet a jó értelemben vett kárpátaljaiságról.

Ellenben aki megtapasztalta, mondjuk, a beregszásziak fenn az ernyő, nincsen kas-mentalitását, a Felső-Tisza mentén élő vagy munkácsi, ungvári magyarok szlávos kiejtését és „idegen” hanghordozását, netán a nyelvhatáron élők keveréknyelvét, aki „folklórfesztiválon” leginkább csak magyar nótákat és operett-dalokat tudott magnóra venni, aki „humorfesztiválon” spicces újságírók lapos jópofáskodását hallgatta, aki alaposabb szakmaisággal megvizsgálta, mi is kerül itt nyilvánosságra irodalom, képzőművészet, vagy akár tudomány címén az elmúlt évtizedekben, aki belelátott a kisszerű torzsalkodások bugyraiba, aki tapasztalta, az önszerveződő érdekvédelmi szervezetek az eredetileg kitűzött cél helyett milyen nemtelen eszközökkel kezdik a kárpátaljai magyarok érdekei helyett a saját hatalmukat védeni, akit fojtogatott a valós teljesítményt nyújtókkal szemben felmerülő gyanú és féltékenység, aki látta többre érdemes kezdeményezések sorát emberi kicsinyességek vagy a szervezetek önérdekű működése miatt elvetélni, aki tapasztalta, hogy a baklövések elkövetői soha nem saját hibáikra, hanem ezek szóvátevőire haragszanak, aki találkozott falvainkban nova-bortól elbutult tekintetekkel és aki szembesült a közömbösség, az igénytelenség, a tájékozatlanság, az elmaradottság, a stupiditás minden fajával és fokával, az árnyaltabban értelmezi a kárpátaljaiság fogalmát, és nem téved nagyot, ha a provincializmus szinonimájának gondolja.

Mindennek persze történelmi gyökerei vannak: be kell látnunk, hogy a régebbi századok során a Kárpátalja mai területét alkotó vármegyék (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) kulturális és civilizációs szempontból elmaradott peremvidéknek, szegénység sújtotta provinciának, „sötét helynek” számítottak akkor is, ha egy-egy fényes elme itt is felragyogott a századok során. A huszadik században egymást követő hatalomváltások megzavarták az itt élők identitását, hagyományvilágát, értékrendjét; a magasabb rendű, értelmes és tartalmas élet lehetőségei helyett inkább csak a túlélés gyakran gyötrelmes, megalázó és gerincet roppantó csapdahelyzeteit kínálták.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az itt élő emberek az anyagi javakban sem dúskáltak soha és a civilizációs komfort sem adatott meg számukra, akkor Kárpátalját akár történelem mostohagyermekének is nevezhetjük (és ebben az itt élő ruszinság helyzete még elkeserítőbb volt a magyarokénál).

Szomorú tapasztalni, hogy ebből a szorongatott helyzetből a kárpátaljai magyarok akkor sem tudnak kitörni, ha egyszer-egyszer erre ritka lehetőségük adódik.

A fenti gondolatok nagyrészt a Hivatásos magyarok című, 2000-ben megjelent esszéből származnak, a gondolatmenet ott így folytatódik:

Balla D. Károly

Hivatásos magyarok

részlet

No de ezt a kárpátaljaiságot megláttatni? Ugyan!

Nem is kerül ilyesmi a hivatásosak kirakatába, hanem igyekeznek jobbik arcát felmutatni ennek a népcsoportnak. A sanyarú körülményeket persze nem hallgatják el, szükség esetén kicsit túl is dramatizálják, és az csak természetes, hogy a kárpátaljai magyarság minden bajáért a külső tényezőket okolják. Az ezek ellenére elért/elérhető eredmények így még nagyobb súllyal esnek a latba, a kudarcokért pedig mintegy megelőlegezhető a felmentés.

A hivatásos kárpátaljai magyar annak a képnek a kialakításában és fenntartásában érdekelt, amely az itteni nemzetrészt elszakított, elnyomott, meggyötört, sanyargatott, lázadásaiban letört, felemelkedésében meggátolt népcsoportnak mutatja. (Tegyük hozzá, a másik fél {a magyarországi téámogatók} hajlamos ennek a képnek az elfogadására, mert nagyban egyezik az általa kialakítottal.) A mostoha sorsú nemzeti kisebbségen (vagy annak tagjain) nem illik számon kérni múltbéli szereplésének visszásságait, nem illik firtatni mulasztásait, hiszen miként is szerepelhetett volna sikeresebben, miként is lehetnének kiugró eredményei, ha egyszer ezt a körülmények nem tették lehetővé. A múlt elnéző kezelésénél is jobban szembe tűnik azonban az, hogy a jelenben megmutatkozó hiányosságokat, gyarlóságokat, baklövéseket is hajlamos mindkét fél a mostoha körülmények rovására írni, míg az ennek dacára mégis megvalósult eredmények érdemtelenül felértékelődnek. Ez még különösebb rájátszás nélkül is megtörténik, akkor is, ha a roppant szerény sikerek annak látszanak, amik. Hát még, ha nagyobbá, jelentősebbé sminkelik a felnagyításukban érdekeltek!

Így emelkedik „tudományos konferenciává” a tucatnyi érdeklődőt vonzó érdektelen felolvasó-délután, így nagyobbodik „megyei szavalóversennyé” a két különböző járás néhány iskolájából érkezett felkészítetlen diákok versengése, így magasztosul „kárpátaljai magyar könyvnappá” az egyetlen szervezet vezetőiből és néhány meghívott vendégből álló könyvtárbéli eszem-iszom, így neveztetik „humorfesztiválnak” az alkalom, amikor az odavetődő spicces jópofák lapos vicceket mondanak egy fűtetlen kultúrház színpadán, így minősül „értelmiségi fórumnak” egypár pedagógus, újságíró és szervező fehér asztal mellett zajló csevegése, így magasztosul tudományos társasággá az önképzőkör, szociológiai műhellyé néhány megbízott kérdőív-töltögető, „könyvkiadóvá” a budapesti kiadó keze alá dolgozó itteni szerkesztő, így nevezhető „sajtóorgánumnak” a szervezeti elnök éves beszámolóján kívül semmi mást nem közlő, évente csak egyszer jelentkező bülletin, így lehet „könyv” a füzet, „monográfia” a sekélyes tanulmány, „életmű” ötven vers, sőt, így hirdethetik könyvbemutatóként azt az alkalmat, amikor a kiadóvezető bejelenti, hogy a fél éve megjelent könyv példányai még nem hagyták el a nyomdát. Kárpátaljai magyar viszonylatban a konyhaasztal már „iroda”, az iroda már „központ”; öt felakasztott kép már „kamarakiállítás”, tucatnyi festmény már „személyi tárlat”, harminc exponátum pedig a népes alkotócsoport „nagy éves seregszemléje”. Kárpátalján „az egyetlen magyar napilap”-nak hiperbolizálják a heti három alkalommal megjelenő újságot és „új magyar gimnázium” felavatásaként adják el, ha a régi középiskolának új épületszárnya nyílik.

Épül-szépül a Nagy Magyar Kárpátaljai Potyomkin-falu. A jelmondatokkal ékesített díszlet-homlokzatok ablakaiból ott integetnek a hivatásos magyarok, a szemlére érkező magyarországi protokoll-látogatók visszaintegetnek, csak így tovább, csak tartsatok ki itt a végeken! És ők kitartanak, bár lábuk a semmiben kalimpál, ám egyre erősebben fogják a díszletpárkányokat.


Alábbi jegyzetem 2012-ben keletkezett és megjelenésekor élénk visszhangot keltett a magyarságukat szerintem korszerűtlenül megélő kárpátaljai magyarok körében.

Balla D. Károly

Nem vagyok azonos

Az én kárpátaljaiságom

Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.

Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.

Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol  kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak – lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.

Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.

Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.

Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.

Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!” – akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek.

 


Mi a kárpátaljaiság? Kárpátaljai magyar jellegzetesség, magyarság, ezredforduló, újkori történelem, kárpátalja, provincia, XX. század, identitás, peremlét, mezsgye, kisebbség

Share

Kárpátalja ma Ukrajna része, dél-nyugati megyéje. Területe 12 777 km2. Összlakossága 1.254.000 fő. Székhelye Ungvár városa. A kárpátaljai magyarok száma 2001-ben 150 ezer, 2011-ben kb. 140 ezer fő. Gyakran használt névváltozatok: Kárpát-Ukrajna, Kárpátontúli terület, Zakarpattye, Ruszinszkó, Podkarpatszka Rusz. Észak-keleti Felvidél, Felső Tiszahát. Szószedet: magyar történelem, magyar nyelv, néprajz, földrajz, időzóna, városok: Ungvár, Beregszász, Munkács, Huszt. Hoverla, Szineviri tó. Műemlék: Verecke - honfoglalási emlékmű. Munkácsi vár, ungvári vár, huszti vár, magyar lakosság száma, észak-keleti Kárpátok, erdős Kárpátok, Tisza, Ung vármegye, Bereg, Ugocsa, Tiszahát - infó, információ, adatok, kárpátalja online hírek, érdekességek, információk, népesség, városok és falvak Kárpátalján. Autonómia-törekvés, magyar intézményrendszer, oktatás, nyelvjárás.

Kárpátalja © 2016 Frontier Theme