Bárdi Nándor
ÁLSÁGOS ÁLLÍTÁSOK A MAGYAR ETNOPOLITIKÁBAN
A külhoni magyarok és a budapesti kormányzatok magyarságpolitikája
Hegymenet. Osiris Kiadó, 2017.
Megjelent: Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon. Szerk: Jakab András – Urbán László. Osiris Kiadó, 2017. | 468 oldal. ISBN: 978 963 276 286 9
Milyen elképzelések és tévhitek élnek a magyarországi közvéleményben a külhoni magyarokkal kapcsolatban? A tudatlanság bátorsága volna erre reprezentatív szociológiai vizsgálatok eredményei nélkül válaszolni. (Ilyen vizsgálatra tavaly került sor, az eredményeket rövidesen megismerhetjük.) A magyar nemzetépítés egy részkérdésének, a magyar kisebbségi közösségek történetének kutatója számára ez a kérdés úgy merül fel, hogy a magyarországi közvélemény és a politikai elit hogyan kezelte az elmúlt három évtizedben külhoni vonatkozásban a magyar–magyar viszonyt, illetve milyen politikai érdekeknek és folyamatoknak rendelődik alá mindez.
Ez a tanulmány fogalmak és viszonyok tisztázására törekszik a 2015-ben kezdődő új helyzetben, amikor a budapesti kormányzat nemzetállamivágtába kezdett. Olyan politikai retorikát használ a migrációs és uniós kérdésekben – a politikai mozgósítás érdekében –, amely felülírja a magyar nemzetépítésben és a (magyar kisebbségi) nemzeti mozgalmakban bevett kisebbségvédelmi, kulturális és emberjogi érvrendszert. Ennek következtében úgy érzékelhető, hogy a bibói értelemben vett politikai hisztéria állapota vesz bennünket körül, amelyben minden politikai történés egyetlen probléma, az Európába való bevándorlás viszonylatában értelmeződik. A jelenlegi helyzet lényege a magyarságpolitikai kettősség. A rendszerváltás óta ilyen bőkezű magyarországi anyagi támogatás nem került a határokon túli magyarokhoz; a kettős állampolgárság révén szabad döntés kérdése lett a kisebbségi identitás (kettős kötődés) helyett az új állampolgári identitás megszerzése; a külhoni magyarok fiatalabb generációi lényegében magyarországi médiákon szocializálódnak egy virtuális Magyarországon.
Ezeket és további példákat nézve mondhatnánk, hogy a legjobb irányba mennek a dolgok, ugyanakkor a szerbiai és az ukrajnai magyarság a nagy gazdasági támogatások ellenére migrációs exodust él át; a kisebbségi politikai elitek a betagolódtak a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe és alárendelődtek a budapesti kormányzat szomszédságpolitikájának; új nyugati diaszpóra jött létre, amelyet nem ér el a magyarságpolitikai intézményrendszer; a szórványközösségek intézményei magyarországi lélegeztető támogatásokon élnek, alig van helyi társadalmi támogatói bázisuk; a kisebbségi magyar közösségek a magyarországi kormányzati propaganda hatása alá kerültek (például a migránskérdésben vagy romaügyekben). Maguk a magyarságpolitika működtetői és a kisebbségi politikusok, etnopolitikai vállalkozók is kettős beszédben élnek. Egyszerre működtetik a rendszert, nyilatkoznak, konferenciáznak, érdekeket járnak ki – „ahogy lehet” –, ugyanakkor látják a szakpolitika hiányát a vezérdemokrácia körülményei között. Látják a lojalitásretorikákat, a kisebbségi közösségek intézményi deformálódását, a helyi etnikai/társadalmi megszólíttatás és az önszerveződés deficitjét.
A szintén bibói értelemben vett „hamis realista” és a „túlfeszült lényeglátó” küzd bennem az elmúlt év decemberében a határon túlra egyetlen kormányhatározattal minden különösebb szakmai előkészítés nélkül, ingatlanberuházásokra két hét alatt kiáradó több mint 30 milliárd forintot látva. (A költségvetés betervezett éves támogatása a külhoni magyaroknak összesen 60 milliárd forint körül volt.) Ugyanakkor ismerem a kisebbségi intézmények filléres alkalmazási gondjait, a közösségi szolgáltatások halódását, a forráshiány miatt el sem induló szolgáltató, felzárkóztató programokat. S ide értelmes társadalompolitikai célokra nagyon is elkelnének a források. Gyakran nem értem az autonómiaretorikában utazó, forrásokkal és döntési kompetenciákkal bíró kisebbségi politikusokat, akik csak megmosolyogják azt a javaslatot, hogy szolgáltató honlapok kellenének a saját (párhuzamos) társadalomépítéshez például menetrendekkel, a hivatalos ügymenetek leírásával, vagy hogy minden iskolai délutáni felzárkóztatás alapja az, hogy ebédet biztosítsanak a gyerekeknek. Ezeket a folyamatos tapasztalatokat nehéz végletes minősítések nélkül feldolgozni. Márpedig hozzá kell látni a „lényeglátó realzmus” kereséséhez. Magyarországon a határon túl élő magyarok problémakörére a szimbolikus beszéd, a retorikai megfelelésigény telepszik rá. Ilyen helyzetben a közbeszéd mindent a szimbolikus értéke szerint kezel, és nem „a dolgot magát”, annak történelmi, társadalmi, gazdasági összefüggéseit vizsgálja. A fogalomtisztázás és az önreflektálás a meghatározó összefüggések alapján történő értelmezéshez való visszajutást segíti; ez az írás erre tesz kísérletet, szerkesztői kérésre jegyzetapparátus nélkül, régebbi szövegeim felhasználásával.
A „HATÁRONTÚLISÁG” FOGALMA
A téma legfontosabb álságos(an használt) fogalma – több mint tévhit, mert az egész közbeszédet meghatározza – a „határon túli magyar”, amelyet dekolonializálva mondhatunk „külhoni magyarnak” vagy „kisebbségi magyarnak” is. Használatából következik a különböző gazdasági, szociokulturális, politikai helyzetben lévő csoportok homogenizálása, összemosása. Mintegy kiragadva őket saját országaik társadalmi struktúrájából, egydimenziós, a magyar azonosságot, kötődést mutató képet megkonstruálva. A magyarul beszélők mintegy 13,5 milliós csoportját sokféleképpen lehet strukturálni: Magyarországon élőkre és azon kívüliekre, magyar állampolgárokra és nem magyar állampolgárokra (ez már felülírja az országhatárokat). A nem Magyarországon élők részben Közép-Európában élnek, mások
azon kívül. Ez utóbbiaknak, a diaszpórának a legfontosabb jellemzője, hogy tagjai maguk távoztak új országukba.
Tovább lehet strukturálni a csoportot aszerint, hogy melyik országban él; Magyarországról vagy más országból vándorolt-e oda ő vagy az elődei; milyen körülmények között, hogyan használja anyanyelvét. A közép-európai magyar kisebbségi közösségeket országonként, lélekszámuk és intézményesültségük szerint is lehet csoportosítani. A szlovéniai és a horvátországi magyarságnak meghatározója a szórványhelyzet, a vegyes házasságok túlsúlya, és a demográfiai folyamatok miatt egyre inkább mint falusias, homogenizálódó, többes, regionális identitású közösségként jelennek meg. Hozzájuk hasonló a burgenlandi magyarság, amely azonban már erősen kisebbségben van ebben a tartományban és Ausztria más részein is az országban munkát vállaló magyar anyanyelvűek százezres tömegéhez képest.
Egy másik kör a négy legnagyobb kisebbségi magyar közösség Szerbiában, Ukrajnában, Szlovákiában és Romániában, ahol az egyes magyarok hazafogalma alapvetően a szülőföldre vonatkozik, és különböző mértékben, de egyszerre kötődnek a rokon/anyaországhoz és lakóhelyük államiságához. Ez az a négy közösség, amely a kilencvenes években párhuzamos kisebbségi társadalmakat próbált felépíteni, saját etnikai intézményességén belül fogalmazta meg politikai jövőképét. A négy ország között különbséget kell tennünk abban a vonatkozásban, hogy társadalmi, foglalkoztatási stb. pozíciói a két előbbi ország magyarjainak jóval rosszabbak, mint a többségi nemzetekhez tartozóké, illetve a magyarországi mutatók. Ennek is a következménye, hogy ezekben a régiókban nemcsak a középosztály tűnik el, hanem exodus folyik, amelyet a magyarországi nyilvánosság azért nem érzékel, mert a szülőföldjüket elhagyók döntően vagy magyar állampolgárként érkeznek Magyarországra, vagy mert Nyugat-Európába mennek. (A jelenség például abban ragadható meg, hogy 2016-ban a kárpátaljai magyar érettségizők háromnegyede, a szerbiaiak négyötöde Magyarországon tanult tovább.) A szlovákiai és a romániai magyarok között pedig az urbanizáltság, a foglalkozási szerkezet és az életszínvonal terén az előbbiek javára jelentős különbség mutatható ki. A legnagyobb létszámú romániai magyarságon belül is különbséget kell tennünk a Partiumban, a Dél- és Közép-Erdélyben szórványban és a székelyföldi tömbmagyarságban élők között.
Talán jobban belátjuk a tagolás értelmét, ha belegondolunk abba, hogy a külhoni magyarokról szóló hírek és tudósítások jó kétharmada a Székelyföldről érkezik, s az is világos kell legyen, hogy az anyanyelven túl más-más világot jelenthet a havi több mint 1000 eurót kereső szlovéniai és a havi 130 eurót kereső kárpátaljai magyar világa. Az elmúlt huszonöt év legfontosabb társadalmi folyamatai a kisebbségi magyar közösségekben. Ahhoz, hogy a külhoni magyarokról ne mint szükségszerű szenvedéstörténet alanyairól, megsegítendő testvérekről, avagy hősies szupermagyarokról, netán a nemzeti egység szimbólumairól szóljunk, kulcskérdés az utóbbi negyed évszázadban őket érintő legfontosabb társadalmi folyamatok számbavétele.
A tanulmány teljes szövege itt érhető el, katt:
Bárdi Nándor: ÁLSÁGOS ÁLLÍTÁSOK A MAGYAR ETNOPOLITIKÁBAN. A külhoni magyarok és a budapesti kormányzatok magyarságpolitikája
Legutóbbi hozzászólások