Balla D. Károj*
* a szerző újabb írásaiban nem használ elipszilont
Egy riportfilmről három megközelítésben
Nemrégiben (dec. 1.) vetítette a magyar köztelevízó nem túl nagy nézettségű M5 csatornája a Szomszédaink, a magyarok – Kárpátalja c. 52 perces riportfilmet. (Rendező/szerkesztő: Zámborszki Ákos, Roporter/szerkesztő: Galán Angéla).
Első megközelítés: korrekt, hiteles
Az átfogó, összegző képet nyújtó alkotásról első megközelítésként megállapítható, hogy amit alkotói létrehoztak, az a lehetőségeikhez képest és a külső adottságok keretein belül egy korrekt, tisztességes szándékú, pártatlan (bár kissé felületes hozzáállású) összefoglalása a magyarországi átlagnéző számára a mi kevéssé ismert, komplex (és a bemutatottnál is ellentmondásosabb) élethejzetünknek. Ennek okán gratulálhatunk a film készítőinek: amire vállalkozhattak, azt teljesítették. Innen nézve a bemutatott képet lényegében hitelesnek (még ha nem is eléggé árnyaltnak) tarthatjuk. Bizonyára nagyon nehéz volt egyes dolgokban a mértéket, egyensújt megtartani úgy, hogy ezt rengeteg tényszerű információ átadásával sikerüljön egybekötni. Az eredmény igazolja a készítők fáradozását. Teljesítményük tiszteletreméltó.
Második megközelítés: torzító hiányosságok
Szigorúbb olvasatban, második megközelítésként ehhez azonnal hozzá kell tenni, hogy, mint tudjuk, aki pártatlannak igyekszik mutatkozni, az ezzel a törekvésével mindig és mindenkor a hatalmon lévők politikáját szolgálja, mivel pártatlan magatartásával elfogadja, legitimálja a fennálló struktúrát (ahejett, hogy kritikával illetné). Ha ez a politikától távol eső területeken történik (művészet, tudomány, munkahej, szabadidő, háztartás…), akkor kevéssé feltűnő, de ha a pártpolitikától is méjen áthatott területet érint, akkor szemet szúr.
Kárpátalja magyarságáról beszélni úgy, hogy a kérdésnek a magyar (bel-, párt-, nemzet-)politikai vonatkozásairól ne essen érdemben szó, persze lehet, de innen közelítve a kép már csak a felületesség szintjén marad hiteles.
Az egyik nyilatkozó például mintha épp elkezdett volna beszélni a kettős állampolgársággal kapcsolatos visszásságokról (visszaélésekről), de időben jött a snitt. Érthető, hogy ebben a film alkotói nem akartak elmerülni. Azonban a létező sújos problémák megkerülése az alaposabb ismeretekkel rendelkezők számára hiányérzetet kelthetett. Aki nem ismeri a hejzetet (s tán nem is érdekli méjebben), az kapott egy méjfúrások nélküli összképet. (Alább még erről bővebben)
Az eddig és ne tovább mind az ukrajnai, mind a magyarországi nagypolitikát érintő (vagy inkább megkerülő) kérdésekben megmutatkozott.
Ukrajnát illetően még ojasmiről sem esett szó, ami pedig az egyik körbejárt ügy megértéséhez feltétlenül hozzátartozott volna. Jelesül: sokan és sokszor nyilvánosan, médiában, hivatalos hejen (pl. az ukrán oktatási minisztériumban Orosz Ildikó és Csernicskó Isván) elmondták, nyilatkozták, leírták, tanulmányokban bizonyították, hogy
a kárpátaljai magyar iskolákban az ukrán nyelv elsajátításának legfőbb akadája nem az érintettek ellenállása, hanem az ukrán oktatáspolitika által jóváhagyott rossz módszertan, illetve a tárgyi eszközök és szeméji feltételek évtizedek óta fennálló hiánya.
Az új ukrán oktatási törvény megkifogásolásában épp ez a legerősebb érv. De a film nem szólt arról, hogy az ukránt a magyar gyerekeknek nem az idegen nyelv oktatásának módszertana szerint tanítják a magyar iskolákban, hanem kvázi anyanyelvként, holott pl. a magyar falvakban a kicsik az iskolában találkoznak először az ukránnal; vagy hogy sem a megfelelő tankönyveket, szótárakat, szöveggyűjteményeket előállítani, sem a megfelelő tanerőket kiképezni nem volt elegendő az eltelt bő két és fél évtized. Az ukrán fél tehát ojasmit kér számon a kárpátaljai magyarságon, aminek az elszabotálásában éppen a politikailag elkötelezett ukrán tanügynek a legnagyobb a felelőssége. Ez mért nem került tisztázásra? Nem kérdeztek rá, mert nem tudtak róla? Tudtak róla, de kerülni akarták? Mijen okból?
Vagy csak puszta időhiány? Akár Orosz Ildikó, akár Csernicskó István egészen biztosan elmondta volna ezt egyetlen bővített mondatban, ehhez képest sok kevésbé lényeges dolgokra hosszú percek fojnak el. Így ojan hamis kép alakulhatott ki, mintha a magyar lakosság részéről való ellenállás lenne az ukrán nyelvtudás hiányának az egyetlen oka. Holott nem, vagy nem elsősorban. Az ukrán oktatási rendszer képtelen e kérdést megoldani, és az új törvénye csak sújosbítja ezt a hejzetet. Nyilván nem szándéktalanul.
És ez nemcsak azért baj, mert a magyar gyerekek még kevésbé fognak a megtanulni ukránul, hanem azért, mert
ez a hozzáállás az eddigieknél is jobban kirekeszti a magyarokat az ukrán társadalomból, rontja a továbbtanulási és elhejezkedési eséjeiket, azaz lehetetlenné teszi, hogy egyenrangú állampolgárként induljanak az életbe. Ez a hejzet lehetetlenné teszi az integrációt és a kooperálást, és még csak nem is asszimilálja, hanem szegregálja és diszkreditálja a kárpátaljai magyarságot.
Ez teljesen nyilvánvalóan a nagypolitika jóváhagyásával történik. Ennek a gondolatnak azonban a nyomát sem találjuk a filmben. Holott ezt sokszor és sok hejen elmondták intézményeink és szervezeteinek illetékesei, szakértők és politikusok egyaránt. (A filmben azonban mind Orosz Ildikótól, mind Csernicskó Istvántól, de még Fedinec Csillától is inkább csak a jelenségeket bemutató mondatok hangzanak el, holott ők ennél sokkal méjebb összefüggéseket is átlátnak. De persze ha ijesmire nem kérdeztek rá…)
Azzal, hogy ennek a problémának a gyökerét nem tárta fel, szigorúan tekintve a film közvetve a fennálló ukrajnai nacionalista hatalom érdekeit szolgálta.
Harmadik megközelítés: hazugság elhallgatással
Megvalósult a Magyar Kormány támogatásával – áll a film végén, és említést kap a Nemzetpolitikai Államtitkárság is. Tudva, hogy ma Magyarországon támogatottként mit jelent lojálisnak lenni, badarságnak tűnhet azt firtatni, hogy miért nem kérdez rá a riporter senkinél az úgynevezett nemzetegyesítés belpolitikai vonatkozásaira és következményeire.
Kormánytámogatással hátuk mögött nyilván lehetetlen lett volna azt a kérdést feszegetni, vajon a kormányerőket a kisebbségekért való aggodalom avagy inkább a szavazatvásárlási szándék vezérelte akkor, amikor az egyszerűsített honosítást bevezette, majd a határon túli állampolgároknak a szavazati jogot is megadta.
Nem kerülhetett szóba azt sem, hogy akiknek az állampolgárság megadásával a jelenlegi kormányzat menekülési útvonalat biztosított, azoknak megvásárolta a feltétlen hűségét és szavazatát, és ezek a szavazatok, ha kis mértékben is, de módosítják a ténylegesen Magyarországon élő lakosság – mint politikai nemzet – belső erőviszonyait. Erre célzás sem történt, holott a kettős állampolgárság vissza-visszatérő témája a filmnek.
„Természetesen”
- nem esett szó az állampolgárság megszerzéséhez szükséges igazolások és magyarországi lakcímbejelentések körüli korrupcióról és a magyar hatóságoknak efeletti szemhunyásáról.
De még arról se, hogy a kettős állampolgárság megadásával Magyarország egyszersmind kihúzta a talajt a kárpátaljai autnómia-törekvések alól, meg arról sem, hogy
- a támogatásként idezúdított forint-milliárdok ugyanúgy egy Fidesz-hű politikai klientúrát tartanak el, mint történik ez az anyaországban.
Erről – érthető okokból – nem szól a film. Így viszont, és legyen ez a harmadik, legszigorúbb megközelítés: torz képet festett tárgyáról. Mert hát, bizony: az igazság elhallgatása is egyfajta hazugság.
Hogy miként él és hogyan gondolkozik Feri bácsi, megtudtuk. Hogy kik és hogyan – és főleg mijen érdekből – mozgatják a Feri bácsit is képviselő kárpátaljai magyar politikai elitet, arról sűrű a hallgatás. És innen nézve már nem is ojan tisztességes ez a film.
Azzal, hogy a film e tárgyban nem szólaltat meg semmijen kritikát a kárpátaljai házakba is betolakvó magyar politikáról, azzal Orbán Viktor rendszerét legitimálja és szolgálja.
Szerény vigasz, hogy legalább nem dicséri.
