< Egy manzárdőr feljegyzései. Naplósorozat a Mozgó Világban 2004-2014 < katt a bevezetőre
messze van Ungvártól a Majdan, de nem annyira, mint a Majdantól Európa
Berniczky Éva
Vigyázz, hókifli!
Hovatovább egyre gyanúsabb nekem ez az országosra játszó tüntetősdi. Sok zavaró tényező tesz kételkedővé, miért lenne ez igazi, ha semmi sem az ebben a körletben. Az első híradások, felvételek, hömpölygő tömegek még azt sugallták, hátha mégis. Aztán mire kihűlt a forrongó lelkesedés, elcsitult a gerjedelem, hazatértek Kijevből a kiábrándultak, és haza az országuk sorsát továbbra is szívükön viselők, addigra világossá vált, hogy már megint egy jól időzített ámításba hajszoltak bele többszázezernyi kilátástalanságban tartott álmodozót. Kormány és ellenzéke alávalóságban, ahogyan eddig, ezúttal is szépen körbeért, és csak közös manipulációjuk mókuskerekében szaladgálhattak körbe-körbe többre érdemes szegény mókusok. Az jut eszembe, miközben nézem a világot bejárt képeket, videókat, mennyi statiszta, sokuk ingyen és bérmentve lázadozik és követel. Jó részüket mindkét oldalon megfizetik, hogy részt vegyen a játszmában. Ez persze manapság egyáltalán nem meglepő, az sem, hogy Ukrajna is megtermi a maga békemeneteseit. Csakhogy ez a menet sokkal bonyolultabb annál, aminek látszik, és amit az egyszeri infóéhes ember megérthet belőle. Hiába egyszerű a képlet: Európa vonzó, Putyin pedig a legkisebb mértékben sem az. Semmi sincs elvágólag, semmi sem tiszta, minden maszatos. Egyelőre kizárólag a távolságokat lehet pontosan felbecsülni, azt, hogy messze van Ungvártól a Majdan, de nem annyira, mint a Majdantól Európa. Innen azért még jól látszik, hogy a Julia Timosenko hajfonatában rejlő hatalmi erő már korántsem a régi, nemhiába voltak vele komoly fenntartásaink. Akkor, amikor a világ ájultan bókolt vendéghajkoszorújának, mi pedig a bőrünkön tapasztalhattuk a megígért helyett bevetett kisebbségpolitikáját. De minden rossznál van rosszabb, mert itt a végeken nem annyira az ő Batykiscsinájának mozgolódásait követhetjük félő figyelemmel, hanem inkább a szélsőjobboldali Szvoboda kisebb-nagyobb tüntetéseit. Érthető a magyarság tartózkodó viselkedése, az hogy közösségünk, és ezúttal még politikusaink is visszafogottan, nem a szokásos gyermeteg egymásra mutogatással alkottak véleményt a kialakuló helyzetről, és többnyire távol maradtak a Majdan diktálta eseményektől.
Barátnőm mesélte nemrég hidegrázós élményét a forradalmi idők egyik vasárnapjáról, amikor sétájuk során vetődtek oroszul beszélő, amúgy pedig helyi ukrán származású közös barátunkkal az Ung-partra, ahol éppen a szvobodások tüntettek viszonylag szép számban. A lózungot skandálók kitöltötték a sétányt, így nekik, közönséges sétálóknak, muszáj volt keresztül törtetniük az üvöltő sokaságon. Azon kapták magukat, hogy mindketten veszélyt sejtve elhallgatnak. Nem is mertek egymáshoz szólni, meg nem mukkantak addig, amíg a tüntetőket halló távolságon kívül nem tudták. Úgy érezték, ha bárki a dühös tömegből meghallja, hogy oroszul csevegnek, nagy eséllyel megverheti őket. Persze ha magyarul váltottak volna szót, a helyzetükön az sem változtatott volna semmit, sőt. Szóval olyan erők vezetnek bennünket Európába, amelyektől a kormány Putyin gázával és stafírungjával megerősítve, a rezsicsökkentést esetünkben megalapozottan és jogosan beígérve, a jelek szerint nem különösebben tart, mi ellenben nem ok nélkül félünk. De ugyan ki veszi komolyan a szvobodások szájából az eumesét?! Mondjuk, ha bokszolók lennénk, mi magyarok, mint Klicsko, és legalább annyira ütőképesek, mint a bajnok (még ha nyugalmazott is, a WBC nemrég fosztotta meg világbajnoki övétől) Udar nevű pártja, az esetben pardon nélkül verekednénk be kis közösségünket a nagy ukrán Európába. De így… Marad a szorítás gyomortájékon, miközben átmegyek a bábszínháztéren az ott tanyázó nacionalisták sátra előtt. Mert mindig akad a közelükben egy-két-há mérges fejű, aki rendre kinyilvánítja, hová tűnjünk el mihamarabb mi, nem igaz ukránok a többi kisebbséggel egyetemben. Miközben a magyarországi államtitkár bizakodó nyilatkozata szerint irtóra kitüntetett szerepet osztottak vidékünkre: mi leszünk (mármint Kárpátalja) a kismozdony, amely áthúzza a nagy Ukrajnát Európába. Ez azért tetszett, lelki szemeim előtt nyomban megjelent Thomas, a gőzmozdony. Ott ücsörögtünk rajta mind, karácsony volt, hát szerettük egymást. Feldobott a tudat, hogy Ringo Starr lesz a narrátorunk, mint rendesen a felkapott sorozatban szerte a világon. Beszél helyettünk, őt megértik majd Európában. Aztán sötét gondolataim támadtak, vajon átállították-e a síneket időben előttünk, vagy kisiklik böhöm szerelvényünkkel a kedves játéklokomotív a semmibe.
A tüntetésből aztán ma iratkoztam ki végleg, amikor meglátogattam Beregszászból az ungvári megyei kórházba beutalt közeli rokonomat. A reumatológia, ahová befektették, kizökkentett az euroálmodozásból. A pincerészleg borzalmasan lepusztult folyosóján botorkálva képzeletemben életre kelt a börtönőr, hallottam kulcsai csörgését, mígnem az egyik cellában megtaláltam szegény unokatestvéremet. Mélységes zavaromban, hová kerültem, sikeresen belediktáltam rosszétkű betegembe az egész levest, amit hoztam, de még mindig nem akklimatizálódtam az elrettentő környezetben. A szobatársai szerencsére nem hagytak elveszni. Hamar kiderült, az egyik nénike szlatinai román, a másik técsői hucul. Gyönyörűszép nyelveken beszéltek egymással, s akkor járta át szívemet először a hűvös cellában a meleg, amikor az idősebb figyelmesen hallgatva a fiatalabb mondandóját, váratlanul kijelentette, én most téged nem értettelek, mondd el még egyszer. Az meg, mintha kijárta volna a türelem magasiskoláját, engedelmesen nyelvjárást váltott, mert ugye, Técső nincs messze Szlatinától, hogy is ne ismerné az ott élők szófűzését, hát megismételte ebben a dialektusban közlendőjét a bábinak. Ilyen nagyvonalúságot gyakran tapasztalok a politikától távol élő emberek viselkedésében. Ellágyulva kaptam elő hókiflijeimet, körbekínáltam. A szlatinai bábika rendkívül örvendetesnek tartotta, hogy mi már ünnepelhetünk. Csócsálgatta, ízlelgette a sütit, felszólította a técsői fiatalabbat, azonnal kóstolja meg a szekrénykéjére tett édességet, mert higgye el, ilyen finomat még nem evett. Találgatta, mi van benne. Meglepetés, fokoztam a kíváncsiságát, mindegyikbe más aszalt gyümölcsöt rejtettem, a tésztája pedig diós. Sokan tartják úgy, hogy a magyarok sütik a vidék legfinomabb tésztáit, de nem állítanak valótlanságot, zárta le az elemzést az utolsó falat lenyelése után. És ebben mindketten egyetértettek. Ücsörögtünk még együtt egy darabig a ránk ereszkedő félhomályban, beszélgettünk mindenféle haszontalanságokról. Édes négyesünkről eszembe jutott otthoni puritán karácsonyfánk, mindig igyekszem már-már bosszantóan egyszerűre feldíszíteni. Nem mintha bárkinek is borsot szeretnék törni az orra alá. Csak egyre inkább zavar a harsányság, a zsúfoltság, fölösleges csillogás. Idén mindössze néhány valódi toboz került a fánkra, ezeken kívül egyetlen hosszú pattogatottkukorica-fűzér fut körbe a gallyakon. Ezen a délutánon, ki érti ezt, miért, mégis könnyen adtam magam a véletlen generálta karácsonyi giccshez. Mi több, még vigyáztam is rá, nehogy valami gorombaság összetörje. Ezért aztán hazafelé nem sajnáltam az elfolyatott időt és energiát, a hosszabbik utat választottam a visszatérésre. Nem a gyalogátkelő hídon keltem át a túloldalra, hanem a zajos és büdös közlekedésin. Gondosan elkerültem a bábszínházteret, a tüntetők sátrait.
Megjelent: Mozgó Világ, 2014/1.
Kulcsszavak Google-kereséshez: Berniczky Éva, hónapló, forradalom, tüntetés, Ukrajna, Kijev, Majdan, Európa, napló, Ungvár, Beregszász, Mozgó Világ, Kárpátalja
