Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig. Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény. Szerk. Takaró Mihály, Méry Ratio Kiadó, 2017.
A 2017 nyarán megjelent könyvet – mivel tiszteletpéldányt sem küldtek belőle -, egyelőre nem volt szerencsém kezemben tartani, de szellemiségéről mindent elárul, hogy az a Takaró Mihály a főszerkesztője, akinek a szerepe hasonlatos az orbáni ideológiához igazodó történelemhamisítókéhoz. Takaró a Nyugat megújító szellemiségével szemben a fasiszta nézeteire büszke Tormay Cecilt lapját tartja meghatározó jelentőségűnek. A magyar irodalmat az európai irodalomhoz felzárkóztató folyóirat értékét és szerepét ennek a könyvnek már a bevezetőjében megkérdőjelezi: „Ki kell mondani, hogy a túlságosan is »együzenetű« Nyugat a magyar irodalomra nemcsak termékenyítőleg, de torzítólag is hatott. Különösen azzal, hogy tudatosan és agresszíven kisajátította az »irodalmi megújulás« jelszavát, és alkotóik önmagukat jelölték meg az irodalmi progresszió egyedüli letéteményeseinek… Eljött az ideje, hogy a korszak történelmi értékeléséhez hasonlóan az irodalmiban is új utakra lépjünk.” (Takaró Mihály) – Dehogy új utakra: vissza a Horthy-korszak sekélyes nyárspolgári szemléletéhez. Egy tanácskodáson azt is büszkén jelentette ki, hogy a gyűjteményben „nincs benne például Ady vagy Kosztolányi, de megtalálható benne Kovács Vilmos vagy Dsida Jenő.” – Nos, a kárpátaljai Kovács Vilmos és az erdélyi Dsida Jenő szerepeltetése természetesen örvendetes – no de Ady és Kosztolányi kárára??
Egyelőre a könyv egészére tehát nincs rátekintésem, de egy könyvtáros jóvoltából megkaptam a tartalomjegyzék egy oldalának fénymásolatát, ebből tudtam meg, hogy a kiadvány szöveggyűjteményi részébe előzetes hozzájárulásom és értesítésem nélkül 8 írásomat is felvették (ez a szerzői jogok egyértelmű megsértése), mi több, nevem mellett ez áll: (1957-2012).
Amin pillanatig sem bosszankodtam, kaján derűvel konstatáltam: lett valami hivatalos eredménye annak, hogy 2007-ben bejelentettem: mostantól minden posztumusz.
Felvettem a kiadóval a kapcsolatot, nehezményeztem a történteket (a szerzői jogaim megsértését). A „kárpátaljai szerkesztők”-től bocsánatkérő levelet is kaptam (eléggé nevetséges tartalmút; itt olvasható, hogy Megbotránkoztak saját hibáikon). Mivel 3 személyes ismerősöm is van köztük, el tudtam gondolni, milyen alapos munkát végeztek. A halálozási dátumomon élcelődve az adatokhoz engem hozzásegítő könyvtáros ironikusan megjegyezte: de legalább belekerültem az új nemzeti kánonba…
Ennek nem tudok örülni. Azon viszont derülök, hogy – valószínűleg a szerkesztők hanyagságából – a Hagyomány-e a provincializmus c. esszém is ott szerepel a tartalomjegyzékben. Ebben ugyanis ilyeneket állítok:
[…] a kollektív nemzeti-nemzetiségi tudatra épített azon költői magatartás, amely az individuumot, az alkotói autonómiát háttérbe szorítja – nos, ez az attitűd a megváltozott (cenzúramentes, de egzisztenciális szempontból labilisabb) körülmények között valahogy nem képes új energiákat felszabadítani. Míg ugyanis a politikai lefojtás idején minden apró történelmi utalás, a sorsverések, kisebbségi sérelmek minden metaforába-rejtése, a hűség, az elhivatottság minden példázata jelentős versszervező helyzeti energiát hordozott, addig a szorítás megszűntével ez a potenciál is megszűnt, és ha a felhajtó erő a korábbi költeményeket magasra röpítette, akkor a hasonló tartalommal manapság születő versek sután vergődnek a porban.
Vergődnek a porban, állítom, és a port itt persze szimbolikusan értem. Úgy látom ugyanis, irodalmunknak most kezd igazán kiderülni földhöz ragadtsága, provincializmusa. Most válik igazán láthatóvá, milyen hiányok ásítoznak itt és a hátrányok miféle szövedéke növi be még a figyelemre méltó kezdeményezéseket is. […]
Legnagyobb hiányosságunknak, gyengénknek én egy ideje azt tartom, hogy irodalmunk beszűkült, a „közszolgálatiság” csapdájába esett.
Végül, többszöri egyeztetés után a kiadó felajánlott egy elfogadható összegű tiszteletdíjat (egyben szép összeg, de ha elosztjuk a 8 műre, akkor azért igen szerény), amit elfogadtam, főként azért, mert jótékonysági célra szántam, és kisebb ellenállás után elértem, hogy a kiadó ezt közvetlenül az általam megnevezett, menekültek támogatásával is foglalkozó egyesület számlájára utalja. Azt is belevétettem a szerződésbe, hogy utólagos hozzájárulásom kizárólag ennek az egy (már visszacsinálhatatlan) jogsértésnek a megszüntetésére vonatkozik, soha semmikor semmilyen további művem felhasználásához nem járulok hozzá. Felvétettem a szerződésbe azt a pontot is, hogy a kiadó 1 db tiszteletpéldányt köteles küldeni nekem. Ha ez majd megérkezik, talán még hozzáírok ehhez a poszthoz.
Irodalomtörténeti könyv: Kárpát-medencei magyar irodalom – 2017. Takaró Mihály szerkesztő a Nyugat haladó szellemiségével szemben a fasiszta nézeteire büszke Tormay Cecilt lapját tartja meghatározónak a huszadik századi magyar irodalomban. Akaratom ellenére belekerültem a szöveggyűjteménybe. Több írásomat hozzájárulásom nélkül közölték. Halálozási dátum is szerepel nevemnél… De hiszen én magam mondtam: Mostantól minden posztumusz
