TÖRTÉNETÍRÁS ÉS IRODALOM
A régi időkben a történetírás és az irodalmi alkotás kevéssé, vagy egyáltalán nem különültek el. Századok teltek el, ha nem éppen évezredek az utóbb majd „művelődés”-nek nevezett fejlődésben, amíg a valós – vagy annak tekintett – események, tények ábrázolásának, valamint a fiktív dolgok elbeszélésének megkülönböztetése megtörtént. E között a két írásirányzat közötti viszonyt autoriter módon szabályozta a mitológia.
Fokozatosan kialakult a különbség a valós és a képzeletbeli tények ábrázolása között. Ez a különbség igencsak homályosan körvonalazódott, hiszen a verifikáláshoz a vizsgálati módszerek hiányoztak. A mentális képesség az ellenőrzéshez nem volt elegendően agresszív, és hosszú ideig hajlott arra, hogy a valóság rajzát vagy magát a valóságábrázolás szándékát aláaknázza.
A szükséges módszereknek a kialakítása a speciális diszciplinák fejlődésében mutatkozott meg. A 16. században, de főként a 17. században ezek jelentették az utat, amelyen a történetírás elindult abba az irányba, hogy tudományos jelleget ölthessen. A folyamat körvonalazódása előtt, a történetírás a klasszikus ókorban reálisnak valamelyest adekvát megismerése felé való nyitottságát mutatta, formáló és etikai szerepet tulajdonítva az elbeszélt tényeknek, de megőrizte a képzeletbelivel és a mitikussal való differenciálatlan telítettségét.
Egy Tukididész vagy egy Polybiusz azt hitték, hogy az írott történelemből az emberi viselkedéshez útmutatót készíthetnek, egy követhető vagy elutasítható modellek forrását, egy maxima-szótárt. Polybiusz megelőlegezte a történelmi folyamatok egyfajta törvényjellegét akkor, amikor ciklikus menetüket sugallta.
Mindezekkel a példa felmutató és a javaslatadó történetírás továbbra is használta az irodalmi jellegű teremtést a szerzői által képzelet elemeinek bevezetését. Igazán ismerősek azok a nagy és magasztos beszédek, amelyeket kritikus pillanatokban egyes történeti személyiségek mondtak volna.
Valójában a 16-17. századig a történetírás nem tudta teljesíteni azt a szándékot, hogy formáló, etikai szerepet töltsön be, ugyanis ilyet szerep csak akkor tölthetett volna be, ha a reálisnak, a fejlődés, haladás gondolatának valamilyen adekvát megközelítését találja tárgyilagos valóságot körülhatárolva. Idevágó irányelvek hiányában bármilyen gondolat szubjektívnek tűnhetett, vitathatónak és értelmetlennek.
A felvilágosodás korszakában a történetírás még egy lépést tett a meghatározott értelem irányában való elhelyezkedés felé: az erkölcsi imperatívuszokat, amelyek értelmet kerestek neki, most a társadalom, az állam és az ember jobbá tételének gyakorlatias eszméje váltotta fel, a rációhoz, annak értékelő ítélőképességéhez folyamodtak, hiszen ez közelebb állt a tényvalóságokhoz, mint az erkölcsi.
A történetírás csupán a 19. században – amely sok szempontból scientista századnak nevezhető – terjesztette ki erőfeszítéseit, hogy elismerjék, mint tudományt. Már nem korlátozódik a cselekedetek követésére és valódiságuk igazolására, célt tulajdonítva nekik, hanem oksági kapcsolataik feltárására törekszik, akár ezek törvényszerűségeiről próbál meggyőződni. A történelmi változás okozati magyarázata ideális feltételként a fizikai természet és a társadalmi-szellemi természet lényegi azonosságát keresi, amelyből a haladás lehetősége is származik, a természet és a társadalom törvényeinek egységének posztulátuma alapján.
1917 után, még inkább 1945 után úgy tűnik, egy sor politikai körülmény a történetírás tudományos jellegének tézisét erősítette, így az események előrejelzésének képessége értelmében, s besorolta a törvények világába
A marxizmus alapján álló, önmagukat csalatkozhatatlannak kinyilatkozó politikai-társadalmi rendszerek válságával egyidejűleg, az 1989. és az utána jövő évek ezeknek a kétségbevonhatatlan érvényű igazságokra vonatkozó igényeknek a teoretikai összeroppanását hozták. Ledőlt a társadalomfejlődésbeli oksági determinizmus tézisének oszlopa, a társadalmi törvények konstansságának hite, a történetírás (egy kvázimatematikai modellszerű) szigorúan tudományos diszciplina jellege, a történetírás előrelátó lehetőségeinek tézise.
Ezeknek a változásoknak a következtében az újabb történetírásban már nem mutatkozik a pozitivista szigorúság ismert visszafogottsága az irodalmi nyelvezettel szemben. A történetírás visszatér ahhoz a nézethez, hogy a nyelv, a stílus a történész ízlésének, felkészültségének ügye.
Ahhoz azonban, hogy ne essék vissza a stílusjátékok felhasználása vagy az azzal való visszaélésben feloldódás révén, a mai történetírás kifejezetten foglalkozik saját nyelvének autonómiájával, azaz keresi egy történészi nyelvezetterület definiálását. Következésképpen keressük a történelmi értékelések kifejezésében meghúzódó kétértelműségek kiküszöbölését.
Ezen probléma mellett, illetve ezzel összefonódva, az utóbbi időkben kibontakozott a vita azon alternatíváról, hogy objektív-e a történeti megismerés, vagy pedig szubjektív? Az alternatíva a történetírás és irodalom elkülönülésétől a 19. század közepéig mintegy magától értetődőnek számított. Azonban úgy 100-150 év óta terjed az a nézet, hogy a történeti megismerés folyamata magába foglal egy adag szubjektivitást, mivel másodrendű megismerés, kutatásokon, jeleken át történő ismerkedés, tehát közvetett. Amire persze lehet azt válaszolni, hogy minden tény-megtapasztalás alapjában egy eljárás, egy szűrés, nem pedig egy változhatatlan és totális percepció.
A kérdésnek revelatív – bár nem teljesen meggyőző – felvetését Bendetto Croce 1893-ban a La storia ridotta sotto il concetto generale dell’ Arte című esszéje tartalmazta.
A művészet – írta Croce – az egyedi világ intuitív víziója; nem csupán afectiv, érzelmi tevékenység, hanem egyben kognitív tevékenység is.
A tudomány – éppen ellenkezőleg – az általános megismerésére törekszik.
A történetírás egyedinek látszó tényekkel foglalkozik; az a kauzalitás amellyel maga operál alapjában véve a különálló tények közötti egyedi kapcsolatok feltárására irányul.
Következésképpen a történetírásnak és a művészetnek azonos lényegük van, amely az individuálisnak megérzéséből és felmutatásából áll, de sok különbözőséggel, mint pl.: a művészet azt mutatja be amit ő látott, a történész viszont megpróbál megbizonyosodni arról, hogy ő olyasmit lát, ami igaz is. A művészet a lehetségest meséli el, a történetírás pedig a realitást, ami benne van a lehetségesnek a szférájában, ami viszont implikálja, magába foglalja a történetírásnak a művészetbe tartozását.
Későbbi írásaiban Croce már valamivel kevésbé volt merev. Elismerte a mérlegelés, körültekintés súlyát a történeti műben, amit a gondolkodás, a reflektálás aktusa jelent, az amitől a művészet akár mentesülhet, amennyiben az utóbbi nem tűzi ki célul a valós és a lehetséges közötti distinkciót.
Sokkal később Croce arra felé ment, hogy egyfajta autonómiát, elsőbbséget tulajdonítson, engedélyezzen a történetírásnak szemben a tudománnyal, filozófiával és a művészettel.
Vicora hivatkozva, Benedetto Croce az individuális és egyetemes típusú értékelések fúziója, összenövésének demonstrálásával próbálkozva – úgy tűnik a történelemnek (helyesen: a történetírásnak) a kognitív tevékenység valaminő „eredeti jelenség” – minőséget akar tulajdonítani.
A történelem tudomány jellegével kapcsolatos fenntartásokat, irodalomhoz való közelítése tendenciáját egyes történészek a 20. században is hangsúlyoztak.
G. M. Trevelyan a „Clio is a Muse” c. esszéjében a pozitivista exponens J.B. Buruyval polemizált, előadva, hogy a történetírásnak joga van érzelmi elemeket magába foglalni, mivelhogy saját értéke nem csak tudományos, hanem inkább nevelési-oktatási.
Nevelési – abban az értelemben, hogy az embert képessé teszi elgondolkodni a múltján, s ezzel saját magáról elmélkedni. „Minden belvizsgálat – mondja – oktatási momentumot hordoz magában.”
A történelem – mondja még – nem tud egyetemes érvényű oksági törvényeket rögzíteni. „Ha netán tudna is ilyet, ezek nem volnának érdekesek, mivel nem az ember fejlődése, hanem alkotásai, teremtései alkotják a történelem legfőbb, vonzerejű témáit.” Az „eltűnt idő keresése” valójában „a múlt értékei idejének” az újra megtalálását jelenti, amely idővel szemben a jelen, a ma elismeri a saját affinitását.
Hallatszottak olyan hangok is, amelyek kétségbe vonták a múlt tényeinek a történész által való objektív megismerhetőségét. Charles Austin Beard egyik ismert felszólalásában az amerikai történészek kongresszusán, határozottan állította, hogy a történész nem független megfigyelője a múltnak, nem lehet azzal szemben tárgyilagos, mint például a kémikus a természeti jelenségekkel, folyamatokkal szemben.
Az emberi történések értékelő megállapításokra késztetnek, opciós választásra. Még egy kutatási téma kiválasztása is a történész énjének részvételi gesztusa. A múlt faggatása tudatosan vagy öntudatlanul annak szól, ami a mában foglalkoztat, nyugtalanít bennünket. A közömbösség, a semlegesség nem erény a történetírásban, hanem . A dokumentumokban nem egy halott világgal találkozunk, hanem életjelekkel, emberi alkotás jeleivel. Henri Irénée Marvounak van egy tömören egyszerű, de annál szuggesztívabb formulája: „a történelem az találkozás egy másikkal”.
Hajdanában a történetírásnak egyaránt voltak kiváló rombolói és pártfogói, hívei. Descartes azt mondotta, hogy amikor túlságosan kíváncsiak vagyunk arra, mi is történt az előző évszázadokban, akkor rendszerint túl közömbösek maradunk azzal szemben, ami saját századunkban megy végbe. A konzekvens providencializmus álláspontjáról fogalmazó Bossuet szerint pedig haszontalan azonban a bolondságokon időzni, amelyek egy halandó eszét megjárták, időzni az Isten által már széttört ikonok fölött.
Barthold Niebuhr viszont dicsérte a történetírást, mint ami „közvetítője az örökkévalóságnak, titokzatos képesség, mely segít végbevinni a régen elveszett felfedezésének a csodáját.”
Megbecsülhetetlen marad a tény: az ember a történelem iránt nem csupán intellektuális kíváncsiságból, hanem lelki ösztönzések miatt is érdeklődik. A történelmi mű gazdag tárházát nyújtja a történéseknek, annál erősebb érzelmi hatással, minél inkább hordozza magán a hitelesség bélyegét. A történetkutatásnak a kultúra rendszerében kivívott autonómiája, hatalmas tényanyagnak a napfényre hozatalában elért eredményei valamelyest megfordították a történelem és irodalom közötti hajdani viszonyt. „Annak az emberi tapasztalatnak, kísérletnek a megismerése, amelyet egy valós időben valóságos emberek éltek meg, megtermékenyítette a költő vagy regényíró alkotó képzeletét” (H.I. Marrow)
Sommás következtetések gyanánt:
A humán valóság, kritikusan vizsgálva, a történelem menetének birtoka.
A történelem az emberi kreativitás összetevője, tehát hozzá tartozik mint olyan, következésképpen a művészete is.
Létezésében az embernek van valaminő partikulárissága, változó és mulandó, egy tragikus alap, de ugyanúgy valami szükségszerű, univerzális és örök.
Meséje egyaránt valósít meg művészi és tudományos feltételeket.
A szerző akadémikus, George Baritiu Történeti Intézet, Kolozsvár
© Kisebbségkutatás – megjelent: 2011. 1.szám
Camil Mureşan: Történetírás és irodalom. A régi időkben a történetírás és az irodalmi alkotás kevéssé, vagy egyáltalán nem különült el egymástól. Művészet és/vagy tudomány. Kulcsszavak Google-kereséshez: Kisebbségkutatás c. folyóirat, Croce, irodalom, mitológia, történelem, művészet, tudomány, történetírás, alkotás, mű, írás, gyűjtőcímke: kisebbségkutatás
Legutóbbi hozzászólások